Csongrád Megyei Hírlap, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Többet a tömegeknek Mint művészeti ág képviselői Irillii között hallani a panaszt: a létrehozott művek, produktumok iránt kevés, sőt kicsi érdeklődés mutatkozik. Elegendő ennek igazolására talán egyetlen adat: egy év leforgása alatt felére csökkent a magyar filmek látogatottsága. De panaszkodnak a színházakban is. Nem jön a közönség. Vagy ha jön is, kis számban érkezik. A felsőbb emeletekre már nem jut néző. Sőt, ínségesebb napokon még az is előfordul hogy a színpadon többen ágálnak, mint ahányan helyet foglalnak a nézőtéren. Más művészeti ágakban persze némiképp eltérő a helyzet. Hiszen azok területén kisebb mennyiségekkel, nem tízvagy százezrekkel, pláne nem milliókkal számolnak és dolgoznak. Ha például négyezer helyett kétezren néznek meg egy kiállítást nyitvatartásának egy hónapja alatt, az kevésbé szembetűnő, mint a korábbihoz képest felére csökkent látogatottsággal operáló színház vagy mozi. Egy ezerkétszáz példányban megjelent verseskötet esetében sem különösen lényeges, ha hatszáz helyett csak háromszázat vásárolnak meg belőle. (Itt ráadásul még igen nagy a szóródás is, hiszen egy-egy helységbe alig néhány példány jut el az ilyen kiadványból — és így a kelendőség emelkedését vagy csökkenő tendenciáját néhány kötet sorsa alakulásából kell megítélni. Amiből viszont helytelen lenne messzemenő következtetések levonásáig merészkedni.) Mi az érdeklődés csökkenésének az oka? — ezen sokan törik a fejüket. Politikusok, kultúrpolitikusok, szociológusok, népművelők, de törik a kultúra „amatőr” élvezői is. A kérdés annál élesebben vetődik fel, hiszen köztudott, hogy a kulturális forradalom megvívása során az elmúlt években, évtizedekben igen jelentős eredményeket értünk el. Hogyan lehet ezt a fejlődést összeegyeztetni az érdeklődés mérhető csökkenésével? TPDV h°gy e tendenciának van elemi, ICIiy, könnyen föltérképezhető oka is. Sokan, akiknek pedig lenne ráérő idejük, nem a kultúra és a művészetek produktumai iránt érdeklődnek, hanem ilyen ambícióikat más tárgykörök kötik le. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a mai társadalmi gyakorlatban a kultúra és a művészetek kezdik elveszíteni azt a centrális szerepüket, amellyel korábban rendelkeztek, vagy amelyet nekik tulajdonítottunk. Ezzel természetesen nem érthetünk egyet. (Bár azon érdemes elgondolkodni, nem becsüljük-e még mindig túl a kultúra és a művészetek szerepét az emberek életében annyira, hogy aztán ez a túlértékelés hibás következtetések kiindulópontjává is válik?) Az érdeklődés csökkenésének másik oka kettős. Egyiket talán így fogalmazhatnánk meg: a tömegek aszinkronba kerültek a modern művészeti törekvésekkel, azok produktumaival, ízlésük, igényük még nem tudott felzárkózni a korszerűséghez, ami a művészetekben a modern formanyelv köntösében jelentkezik. A másikat meg így summázhatnánk: Egyes művészeti irányzatok, produktumok aszinkronba kerültek a tömegekkel, azoktól elszakadtak. Bevallva vagy bevallatlanul az alkotás folyamatában őket se a mű ábrázolt tárgyaként, se a produktum műélvezőjeként nem vették figyelembe. Hogy a tömegeket fel kell zárkóztatni a művészet korszerűségének színvonalához, ezt ma már mindenki helyesnek, indokoltnak tartja. A problémakört tisztázó viták is lezajlottak, a módszereket is kezdik kidolgozni. Csak hát egy kicsit nehezen megy még a dolog. Rájöttünk, hogy nemcsak „szélességben” kell eredményeket elérni a kulturális forradalom során, hanem „mélységben” is. S hogy olvasni sokkal könnyebb megtanítani az embereket, mint jól olvasni. S arra még nehezebb, hogy maguk keressék, maguk válasszák meg a minőséget is. A nehézségeket viszont már fölismertük, nacvi'--’-11 a kórképet is fölrajzoltuk. A korábbihoz képest ez is nagy eredmény, s végső soron a majdani megoldás helyes, szükséges kiindulópontja is. A másik dologban azonban, nevezetesen abban, hogy a művészeteknek is közelebb kell kerülniök a tömegekhez, még manapság is sok a tisztázatlan kérdés, a megoldatlan probléma. A felszabadulást követő esztendőkben ez a gond is kicsinek, könnyen leküzdhetőnek látszott. Ráadásul akkor szinte természetes igazságként könyvelték el a haladás oldalára állt művészek, alkotók azt a summázatot, mely szerint a művészeteket a tömegek szolgálatába kell állítanunk. Mostanra azonban nemcsak differenciálttá, hanem bonyolulttá is vált az összkép. ..Egy az egyben alig utal valaki a művészetek és a tömegek közötti összefüggésekre: a kérdéskör inkább némi áttétellel jut el a közvéleményhez (miért látogatják, olvassák, rézik stb. kevesen, miért nem értik, értékelik stb. a műalkotást?), másrészről vitatása olykor háttérbe is szorul a buja növényi vegetációként felburjánzó szakmai aggályok és részproblémák dzsungelében. Pedig néhány dologról lehet is, kell is világosan beszélni. Aki nem kizárólag szórakoztatási célból veszi igénybe a műalkotásokat, az nyilván keres valamit bennük. A tömegek is. Keresik azokat a momentumokat, amelyek választ adnak problémáikra, amelyek hasonlóak az általuk átélt örömökhöz, szenvedésekhez. Keresik tehát benne önmagukat. Életük fölismerhető, „beazonosítható” ábrázolását. A problémákat, amelyek őket foglalkoztatják. Céljaikat, vágyaikat, kudarcaikat. Sőt, keresik a műalkotásokban a hitet, a meggyőződést is. A tömegek és a művészetek egymásra, találásának, együtthaladásának talán a legdöntőbb láncszeme, hogy mit találnak. Találnak-e valamit? Mert ha igen, akkor a fejlődés lehetősége adott. Ha nem, akkor szakadék keletkezik. S fönnáll annak a veszélye, hogy ez a szakadék a továbbiak során elmélyül. Öaa mi a jelenlegi helyzet? A tömegek ae0, nagyobbik részét alkotó munkásság, parasztság csak ritkán találkozik az életérzését, életkörülményeit, mai gondjait kifejező művekkel. Ráadásul az is probléma, hogy ezek a produktumok színvonalukban olykor elmaradnak az adott művészeti ág standardjától. Irodalmunkban a súlyos magánéleti konfliktusokkal küzdő, meghasonlott, a cinizmusnak, kiábrándultságnak nemegyszer hatása alá kerülő értelmiségiek vezetnek a hős- és témakörhálasztási ranglistán. Ha valaki készítene egy fölmérést, bizonyára megállapíthatná, a regények, novellák, filmek, színdarabok, hangjátékok összidőmennyiségének hány százaléka játszódik eszpresszókban, bárokban, egyéb szórakozóhelyeken. Attól tartunk, eléggé magas szám jönne ki végeredményül. S ha nem is akarjuk a leegyszerűsítés vétkét gyakorolni, a színhelyek ilyen megválasztása miatt bírálva az alkotókat, abbeli aggályunkat azért hadd adjuk közre: a helyzetet szemlélve úgy tűnik, mintha nálunk az élet, a politika, az érzelmek sorsdöntő pillanatainak színterei szinte kizárólag a vendéglátóipari egységek lennének. (Bocsánat az ironikus túlzásért.) Mi ennek a helyzetnek az oka? Főképp nyilván az, hogy sokan azért választanak értelmiségi hősöket alkotásaik szereplőjéül, mert ezt, mert csak ezt a világot ismerik. Ebben a körben élnek, dolgoznak, mozognak. A munkások, a parasztok világát viszont csak felületesen, vagy esetleg csupán hallomásból ismerik. Az aránytévesztés első pillantásra nyilvánvaló. Ám az is tény, hogy ez a torzulás nem irodalmi belügy. Kultúrpolitikai, sőt egy kissé társadalmi probléma is Lévén, hogy az irodalom, a művészetek tudatformáló szerepéről vallott marxista nézeteket eleddig még senki nem cáfolta meg, föl kell tételeznünk, hogy az ilyen tudatot formáló művekre ma is szükség lenne. S ha nincsenek — sajnos, csak kis számban vannak, már ami a szocialista tudatformálásra kiválóan alkalmasakat illeti —, akkor fájdalommal kell konstatálni hiányukat. Egyben tudomásul véve, hogy ezzel fontos tudatformáló eszközöknek vagyunk híjával,, és éppen napjainkban, amikor a szocialista emberré válás folyamatának meggyorsítása sürgető igény. Már csak abból a szempontból is, hogy a holnap a tegnapiaknál nagyobb feladatok megoldását várja tőlünk. A szellemi és a fizikai intenzitásnövekedésnek viszont előfeltétele a szocialista tudat. Az érdeklődés csökkenése ezek szerint ebben is keresendő: a tömegek nem érdeklődnek az iránt, ami nem róluk és ami — véleményük szerint — nem nekik szól. Amiben nem találnak választ saját problémáikra. Sőt, ami nem megoldást, nem gyógyírt ajánl gondjaikra, hanem ellenkezőleg: további kétségeket ébreszt bennük: jelenüket, jövőjüket, perspektívájukat, érzelmi életük kilátásait illetően elbizonytalanítja őket. Panaszkodnak is. Néha a sajtó hasábjaiig is eljutnak azok a jelzések — levelek, nyilatkozatok —, hogy munkások, parasztok hiányolják életük valós ábrázolását a televízió képernyőjéről, a mozivászonról. A múltkor valaki egyik lapunkban azt fejtegette, hogy hovatovább, már fehér hollónak számít művészeti életünkben a falu mai arculatának irodalmi igényű ábrázolása, bemutatása. A fifm miatt vállalkoznak olyan kevesőt áll sen minálunk, a szocializmus építésének körülményei között arra, hogy a társadalom két alapvető osztályának, a munkásságnak és a parasztságnak életéről művészi képet fessenek? Hát nem az lenne a természetes, ha az ilyen művek lennének túlsúlyban? Valljuk meg őszintén fájdalmas, már-már kínzó kérdések ezek. S igaz ugyan, hogy pusztán szóbeli deklarációkkal, pláne adminisztratív intézkedésekkel nem lehet rájuk válaszolni, ám annak az ideje is lejárt, hogy ami negatív összképet mutat, azt valamiféle „finom érvrendszer” segítségével pozitívvá magyarázzuk. A mai helyzettel nem lehetünk elégedettek. Amikor a nagyobb számban jelentkező problémákat látjuk, akkor nem hivatkozhatunk a kisebb számban föllelhető eredményekre. Hiszen menetelünk már olyan régóta ezen az úton, hogy tudjuk: a józan logika megfontolásai szerint ennek fordítva kéne lenni. Még akkor is, ha egyelőre csak a helyzet konstatálásánál és nem a megoldás módozatainak kimunkálásánál tartunk. PAPP ZOLTÁN VASÁRNAP. rXKLMAAtiS 11 Május a zenében | A május, földrészünk, Európa éghajlati viszonyai között, a tavasz, a virágzás időszaka. A növényzet kihajt, a fák kibontják lombkoronájukat, madarak népesítik be az erdőt a mezőket. A téli bezártság után az emberek is közösen részt akarnak venni a természetnek ebben az általános megújuláséban. E szívderítő hónap beköszöntét az európai népek ősidők óta dallal, tánccal, sportszerű vetélkedéssel ünnepük meg. Sokfajta népszokás kapcsolódik ehhez az időszakhoz: májuskirály- és királynő választás, lóversenyek, zöldághordás, májusfaállítás. Május elejére esett az ókori Róma virágünnepe, a Floralia. Magát a hónapot Maia istennőről nevezték el, akinek ünnepét évenként ilyen tájt ülték meg a rómaiak. Egyes európai népek, például a kelták, május elsejétől kezdték számítani az év elejét, így évkezdő újévi szokások is kapcsolódtak náluk ehhez a naphoz. Az európai műzene hajnalán, amikor a XII. és XXII. század fordulóján Dél- Franciaországban és Észak- Spanyolországban feltűnnek a trubadúrok, az első olyan „dallamkitalálók”, akiknek a nevét is tudja már az utókor — ezek első dalaikat a tavasz ébredéséről írják. Ilyen Moniot D’Arras májusi dala, vagy Rambaut de Vaqueiras műve a „Kalenda Maya”, magyarul május elseje. A korabeli Németországban szintén virágzott a lovagi dalköltészet, művelőit ott minnesängereknek hívták. Az egyik leghíresebb minnesänger, Neidhart von Reuenthal két hétszáz éves, de ma is frissen ható dala szintén a májusról szól. És ezután, egészen napjainkig, a világi zene egyik szép témája marad a természet megújulása, a tavasz, a május. A többszólamúság kezdetén elterjedtek a tavasz dicséretét zengő frottolák és madrigálok, Schumann tavasz , szimfóniája, Schubert, Mendelssohn, Brahms és Wolf májusi dalai, Wagner A walkür és Saint-Saens Sámson és Delila című operáinak tavaszáriái, és az ősi kultuszokat felelevenítő Sztravinszkij-balett mind azt bizonyítják, hogy a téma végigkíséri az európai zenetörténet utolsó öt évszázadát. Amikor 1889-ben a II. Internacionálé párizsi alakuló kongresszusán elhatározták, hogy a nemzetközi munkásság minden évben megünnepli a május elsejét, a tavaszünnep politikai tartalmat kapott. 1890-ben már sok országban, többek között az Osztrák—Magyar Monarchiában is kivonultak a munkások, hogy politikai jogokat, egyesülési és gyülekezési szabadságot, választójogot és nyolcórás munkaidőt követeljenek. A tüntetés után kint maradtak a szabadban, hogy együtt töltsék el az ünnepnapot. (Ez azonban már ismét egy régi hagyomány folytatása: a május évszázadok óta a közös kirándulások, ünnepi lakomák, „majálisok” időszaka. E kirándulások alkalmával hozták be a tavaszt, májusfa, zöldág, vagy virágok alakjában.) A politikai tüntetéseken természetesen énekeltek is. Először, amikor nem voltak még munkásdalok, tömegdalok, ismert melódiákra írtak új szövegeket. 1892-ben Hódmezővásárhelyen például a következő verset énekelték a „Kossuth Lajos azt üzente”, dallamára: Indulj munkás tüntetésre, Május hónap elsejére; Nemzetközi munkásünnep, Minden munkás üli azt meg, Éljen a munkásszövetség, Éljen a munkás! A Pesti Hírlap ezt írja az 1893-as budapesti május elsejéről : „A hangulat a Népligetben igen kedélyes volt. A húszezer ember úgy megfért egymás mellett, mintha testvérek lettek volna. A liget három sarkán három czigányzenekar játszotta a Szebbnél-szebb nótákat, a dominált dal persze a Marseillaise volt. Négy óra tájban a munkások fiatalabbja tánczra perdült. A térség közepén van egy deszkakörönd, ott jártak a tánczoló párok, egészen az est beálltáig ...” A szocialista eszmék rohamos terjedésével azután egyre több munkástömegdal született, volt már mit énekelni a munka ünnepén! A politikai tartalmú május elseje témája később megjelent a műzenében is. Sosztakovics 1931-ben keletkezett III. szimfóniájának például ,,Május 1.” az alcíme. A május elseje élő ünnep, korunkban is új, és új zenék ihletője. KISS ATTILA RAJZA 7 Jelzőtűz odafönn Nem jártam még viharos tengeren, nem éreztem a hajón hánykolódók halálfélelmét, nem tudom, hogy mit éreznek, akik ilyenkor meglátják a parton a torony tetején a jelzőtüzet. De tudom, hogy akkor az, az életet jelenti. A reményt. Az embert félelem és bizonytalanság kíséri. Nemcsak a viharos tengeren, de az egyszerű mindennapok harcaiban is. És az ember kétségbeesetten keresi a kapaszkodót, a reményt. Jó azoknak, akik meglátják a jelzőtüzet odafönn, melyet költők gyújtanak, okos, reményt is adó, szép szavaikkal. Benjámin Lászlóval beszélgetek. — Miért lett költő? — Petőfit előbb ismertem, mint a betűket. Édesanyám mesélte, dalolta verseit. És most felsorolhatnám számtalan íróköltő nevét, azokét, akik engem közvetve neveltek. A magam példájából kiindulva hittem és hiszek abban, hogy az irodalom segíthet az embereknek. — Azoknak, akik ismerik ezt az erőt, feltétlenül. De hogyan lehet tágítani a kört? Hogyan lehet megtalálni az utat a költészet világától távol élőkhöz? — Ennek a feladatnak a fele miénk, költőké. Keresnünk kell a lehetőségeket, hogy közel kerülhessünk az olvasókhoz. Témáinkban, publikációkban. De — a feladat másik fele az olvasóké. Nekik is keresniük kell a találkozást. — Mit tart a költészet fontos feladatának? — Szomorúan látom, hogy napról napra szűkebb körben éljük az életünket. Én magam is. Munkahelyünk van és otthonunk van, ezenkívül minden mástól igyekszünk elzárkózni. Ez a beszűkülés egyhangúsághoz vezet, és ebbe nem szabad belenyugodnunk. Minden művészetnek, így a költészet fontos feladatának is tartom, hogy tágítsa a gondolkodást, lehetőséget, perspektívát adjon a fantáziának. Mert a megindult gondolatokból előbb-utóbb cselekvés is válik. — Mit tart a legszebbnek az életben? — Magát az életet. Az, hogy él az ember, az mindenképpen gyönyörű. És aki ebben hisz, az megtalálja mindig, nehéz időkben is az értelmet, az apró örömöket. — Mit tart a legfontosabbnak? — Szorongások nélkül lefeküdni esténként, és másnap azok nélkül ébredni. Ez persze nehéz. — Verseiben nyomon követhető ezeknek a töprengő gondolatoknak, a „de tiszta kell maradjak” élet lehetőségeinek keresése. Úgy érzem, a Tengerek fogságában summázta ezeket a gondolatokat. Megkérem, beszéljen erről a költeményről részletesebben. — Sokáig készült, formálódott bennem ez a vers, majd két évig írtam. Ha elemezni próbálnám a mondanivalómat, azt hiszem, száraz, filozofikus mű kerekedne belőle. Arról, hogy az ember a Végtelen világban is a maga pici, zárt világán belül él. Ez félelmetes és egyben felelősségteljes felismerés. Mert ki hogyan éli az életét, azt minden ember maga dönti el. És amit választott, azt az utat kell járnia. De mert gondolkodik, lát, hall, az élet sok más lehetőségeit is számba veszi és ezek ellenében már nem mindig könnyű vállalni a magáét. Hogy mennyire fontos a döntés, és hogy amit vállaltunk, azt végig is vigyük — ezt szerettem volna valahogy öszszegezni. Három ember, A toronyőr, A matróz, A hajósinas mondja el ezeket a gondolatokat. Három ember, három típus, három magatartás. Ami közös bennük, az az érzés, ami a tengerhez köti őket. Életformájukat, munkájuka, „fogságukat” meghatározza a víz. De emberi mivoltuk, vágyaik, vívódásaik egymással össze nem hasonlíthatók. Gyermekkori olvasmányaim emlékeiből jött elő ez a három ember, a toronyőr, a matróz, a hajósinas. A vizet megmagyarázhatatlanul, nagyon szeretem, önmagától adódott ez a forma, hogy az életet a tenger végtelenjébe zárjam, és azon belül próbáljam helyemet, helyünket meghatározni.