Csongrád Megyei Hírlap, 1973. február (18. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-22 / 44. szám

Leszerelik Csongrád megyei fiatalok szereltek le minap a határ­őrségtől. A megye különbö­ző városaiból és községeiből két évvel ezelőtt bevonult fiúk a Magyar Népköztársa­ság államhatárának őrzésében helytálltak. A követelmé­nyeknek megfelelően sajátí­tották el a katonai, politikai ismereteket eredményesen hajtották végre a szolgálati feladatokat. Példás magatar­tásukat és éber szolgálatu­kat jelzi, hogy a leszerelők többsége 1971-ben is és 1972- ben is elnyerte a Határőr­ség kiváló katonája, vagy az Egység élen járó katonája cí­met A nagyszámú kiváló és élen járó határőrök közül a legkiemelkedőbbek négyen voltak. Nevezetesen Horváth József határőr, Zákányszék, I. kerület 81. szám alatti la­kos, aki a Szegedi Gépjár­műjavító Ipari Szövetkezet motorszerelőjeként vonult be a határőrség egyik, Szeged környéki határőregységéhez, s most leszerelése után a zá­kányszéki Május 1. Szakszö­vetkezetben dolgozik majd. Budai László határőr, Sze­ged, Béke utca 18. szám alatti lakos bevonulása előtt a Csongrád és Bács-Kiskun megyei FŰSZERT dolgozója volt és ugyanoda kéri a visszavételét. Sóki András határőr. Sze­ged, Kállai fasor 80. szám alatti lakos, aki a TÜZÉP Vállalatnál szobafestő és má­zoló volt, és ezután is ott szeretne dolgozni. Szenti Imre határőr. Hód­mezővásárhely, Paster u. 25. szám alatti lakos meg a székkutasi Új Élet Tsz-ben gyakornok volt és a katonai szolgálat miatt megszakított munkáját most ugyanott sze­retné folytatni. A négy fiatalember a kü­lönböző típusú fegyverekkel kiválóan végrehajtott lőgya­­korlatok, katonai és határ­övezeti ismeretek elsajátítá­sa mellett több bűnözőt is leleplezett. A bátor katoná­kat a leszerelés napján Ki­váló határőr jelvénnyel tün­tették ki. A Kiváló határőrök immár civilruhában. Balról Jobbra: Sokti András, Szenti Imre, Budai László, Horváth József Nem tudnám hirtelen meg­mondani a festőművész ne­vét, aki Lev Tolsztojt egy cipészműhelyben üldögélve örökítette meg az utókornak. De nem is fontos a név, in­kább az, hogy a nagy író tényleg szeretett a dolgozó kisemberek között időzni, nagyon öreg korában, amikor feleségével, Szonjával egé­szen megromlott házastársi viszonya, elhanyagoltan, fel­­dúltan gyakran meglépett a jasznaja-poljanai család­ otthonból, s a köznép gyer­mekeinél keresett menedéket felzaklatott lelkének. A cipészműhely hangulatá­val, a panglival, a háromlá­bú, szép homorúra faragott székkel, a bőrök, a csiriz fa­­nyarkás illatával magam is korán megbarátkoztam, volt közeli hozzátartozóm, aki Hans Saehs ősi mesterségét űzte szabad idejében. Gyak­ran ültem be hozzá, gyönyör­ködve bámultam, milyen ügyesen csap rá laposfejű kalapácsával az ár­nyelére, s hogyan pörgeti ki két tenye­rével, hogy faszöget üssön a helyébe. De a mesterségbeli szép fogásokon kívül még két vonzó tényező fogott meg en­nek a régi mesternek tény­kedései közül. Egyik az volt, hogy munka közben szépen, dallamosan szokott énekelni, Cipészek fütyülni, a másik, hogy na­gyon szeretett csodálatosan, szép, izgalmas történeteket mesélnk Azóta is, ha utcára nyíló cipészműhely mellett visz el az utam, mindig benézek egy röpke pillanatra, mindig lá­tom az öreg, muzsikruhás Tolsztojt, s az én régi, na­gyon kedves cipészemet. Be­menni már ritkábban me­gyek cipészműhelybe, cipőt jó ideje nem csináltatok, a javításra szorulókat családom másik tagja szokta a közeli szövetkezeti műhelybe elvin­ni. De most, hogy a tolsztoji kép, s a magam régi cipésze előbukkant az emlékezetem­ben, benéztem egy-két mű­helybe. — Új cipőt már csak el­vétve készítünk — tájékoz­tattak egyértelműen. —Leg­­feljebb olyan lábakra, ame­lyekre nem jó a gyári cipő. Ahhoz viszonyítva drága is a méretre készült cipő. Per­sze azért vannak, akik csi­náltatnak, rászánnak akár hat-nyolcszáz forintot, sőt a fővárosi maszekoknál ezer forint fölött is találhatók ci­pőárak. Mi főképpen javítás­sal foglalkozunk. De a pangli, a szerszám­­készlet, amint látom, hagyo­mányos, csak a gumitalpak­­sarkak javítására kellett új eszközökkel berendezkedni. Akkoriban a sok izgalmas történet hallgatása közben megtanultam a mesterség egész sor szakkifejezését, tudtam, hogy nevezik a cipő különböző alkatrészeit, értet­tem a talpbőr áztatásához, s én raktam rendbe a falon függő kaptafákat. Mosolyog az öreg mester, akinek ezt most elmesélem, meglazítja kicsit a lábszíjat, amivel a cipőt rászorítja a térdére. — Szép mesterség ez ké­rem, akármit mondanak is róla. Itt van például ez az egyszerű sarkalás, ezt is le­het többféleképpen csinálni. Inas koromban elgyönyör­ködtem abban, amikor elő­ször bízták rám a viasszal való fényesítést. Meleg vas­sal rákenni, aztán simára dörzsölni. Mennyi szépség van abban! Elköszönés után be se hú­zom egészen az ajtót, máris fütyörészni kezd, mint az én jó öreg cipészem, ha gyö­nyörködött a munkájában. ORMOS GERŐ Tavaly szeptemberben járt Vásárhelyen először a hat kocsiból álló vasúti felépít­mény-karbantartó géplánc. Sokan csodálattal szemlélték a népkerti pályaszakasz kar­bantartásán dolgozó gép­monstrumok tevékenységét, hiszen köztudott, mennyire izomszakasztó munka ugyan­ezt kézi erővel csinálni. Ilyen géplánc azonban ma még csak 10 dolgozik az egész ország területén. Azt a kérdést tehát mi is feltehet­jük, amit Veres Péter Ba­logh Jánosához intéztek a kubikosok: „Hogy is­mét az a vasúti munka?” Nyolcan üljük körül az asztalt a vásárhelyi vasuta­sok egyik kultúrhelyiségé­­ben. öt pályamunkás van köztünk: csapatbeliek, vo­nalgondozók és egy csoport­­vezető. Nyíltan szólnak mun­kájukról, amely — mint mondották — ma sem köny­­nyű, bár lényegesen kedve­zőbb körülmények között él­nek, mint a múltban. Ami igen nehéz — kemény tele volt 1964- nek. Ekkor kerültem a vas­úthoz, mint pályamunkás — kezdte a beszédet Debreceni Lajos. — Azelőtt Mindszen­ten dolgoztam, egy asztalos­műhelyben. Nehezen szok­tam meg a vasúti munkát. A mi vonalunk a Népkerttől Mindszentig terjedő szakasz volt. Az első hetekben vá­gányokat takarítottam a hó­tól, utána már a hevederzsí­­rozást is rám bízták, ké­sőbb pedig — a jó idő be­álltával — a betontalpfa-cse­­rénél, vágányszabályozásnál dolgoztam. Veres Péter azt írta: a legigazibb vasúti munka a krampácsolás. — Valóban ez az egyik legnehezebb munka. — foly­tatta Debreceni Lajos. — Tegnap például „lerobbant” az aláverő gépünk. Nem hagyhattuk ott a kiemelt vá­gányszakaszt. Hirtelen össze­kaptunk négy embert a krampácsoláshoz. Az egyik közülünk új munkás volt, s nem tudta az ütemet tarta­ni, sántított a „kutya­ farka”. Úgy elfáradtunk, majd' le­szakadt a karunk. — Minden azon múlik, ho­gyan szokik össze a csapat — szólt közbe a fiatal Gyur­­kó Dezső, aki alig egy éve van a vasútnál, de máris megszerette ezt a munkát. — Jelenleg a gépesített moz­­gó pályamesteri szakaszon dolgozom. Eleinte nehéz volt, de együtt vagyok a baráta­immal, és összetartunk. Ma már egyaránt megy a talp­facsere és a krampácsolás is. Ilhon­a déli 12 óra él Török Sándor munkaveze­tő már több mint 20 éve dolgozik a MÁV-nál. Csen­des szavú, kevés beszédű ember. Tizenöt pályamunkás dolgozik a keze alatt. Terü­letük a vásárhelyi Napkert és Orosháza közötti vonal. — Sokan úgy vannak vele, hogy felépül a vasút, bírja. Azt már nem figyelik, meny­nyi munka van a karbantar­tásával. Pedig nagyon sokat dolgozunk rajta. Hogy né­hány mozzanatot említsek: talpfacsere, nyomtávszabá- lyozás, hevederváll-kenés, aláverés. S mindezt csinálni kell, akár esik, akár fúj. Ott esszük meg az ebédünket is, ahol a déli 12 óra ér ben­nünket, legtöbbször a töltés mellé húzódva. — Jó a munkacsapat? — Nagyon jó. Igaz, hogy erre már az emberek kivá­lasztásánál is ügyelünk, mert nem mindegy, kit hova állítunk, s az sem, hogyan foglalkozunk az új embe­­rekkel — Csökkent-e a fizikai munka? — Csökkent, de nem a kí­vánt mértékben. Könnyíté­sek viszont vannak. Két-há­­rom éve még lapáttal tör­tént az alázúzalékolás. Most a „Buda” aláverő gép segít. A korábbi 8 kilós csákányo­kat 5 kilósokra cserélték, és más tekintetben is jobb a felszerszámozás, a gépi ellá­tás. A pályamunkás egyben őre is a vonalnak. •— Néhány hete történt ve­lem — meséli Debreceni La­jos. — Járom a vonalat. Amikor meghaladtam a Ti­szai utat, visszapillantok, s látom, hogy a sín egy helyen eltört. Közben jött szemben egy vonat. Azonnal elébe álltam, s a zászlóval „meg­állj !” jelzéssel figyelmez­tettem. Így sikerült a kisik­lást elkerülni. Egy-két órán belül megérkezett Mártély­­ról a talpra és kicserélték a törött sínszálat.­­ Pályanyakás a vonalgon­dozó is. Bodré István szin­tén a mindszenti vonalon teljesít szolgálatot .­ Naponta gyalog teszem meg az utat Mártély és Mindszent között — mon­dotta —, s figyelem, rend­ben van-e a pálya, hibátla­nok-e a váltók, és a keresz­tezések. Előfordul, hogy tö­rött a betonágy, vagy a he­veder. Megvárjuk a vonat­mentes időt, s azonnal ki­cseréljük. Közben a magam­mal vitt kéziszerszámokkal kijavítom a kisebb hibákat. — Mikor van a legtöbb hiba? — Esős, havas időben, ilyenkor lazább az ágyazat, jobban verik a kerekek. Kölgy és Székkiras között Dura Imre 18 éve kezdte a vasútnál, mint pályamun­kás, és 10 éve vonalgondozó. Azóta több vizsgát tett, köz­tük pályaőrit és kiskocsi­vezetőit. Kútvölgy és Szek­­kutas között vigyáz a pálya épségére. — Ma már könnyebb a munkánk, mint régen — mondotta. — A szállítás gé­­pesítettebb. A kiskocsik he­lyett például tehervontató vágány gépkocsi jár. A pályamunka teli van apróbb-nagyobb meglepeté­sekkel. — Emlékeznek a múltkori székkutasi balesetre? Éppen szabadnapos voltam. Éjfél lehetett, amikor verik az ablakot: „Azonnal gyere, baj van! Összeütközött két tehervonat.” Rögtön magam­ra kapkodtam a ruhámat, és rohantam kifelé. Éjféltől másnap este 7 óráig dolgoz­tunk a pályatest helyreállí­tásán. „A napszám nem sok, nem is napszám, hanem órabér. Egyhónapi keresetből sem adtak egy csizmát, és egy­napi napszámból nem adtak egy kvó szalonnát.” (Rész­let Veres Péter: Pályamun­kások című könyvéből.) Megkérdeztem a fiatal Gyurkó Dezsőt, mennyi a keresete: — Havonta 2 ezer 400 fo­rint az átlagom — felelte. Sikeres vizsga után Nem panaszkodott a jöve­delemre a többi pályamun­kás sem. Lehetőség van az előbbrejutásra is. Minden sikeres vizsga után emelik a munkabért. A pályamunká­sok 44 órát dolgoznak he­tenként, és biztosítják ré­szükre a szabad szombatot. Brigádban, szocialista bri­gádban dolgoznak, és nem­csak a kis kollektívákon be­lül, de a főnökség részéről is érvényesül az emberek megbecsülése, a szocialista normák munkahelyi és em­beri vonatkozású érvényesí­tése. KOVÁCS IMRE „Hogy is­mét az a vasári munka ?“ Beszélgetés pályamunkásokkal CSÜTÖRTÖK, 1973. FEBRUÁR 22. ­A főiskola állattenyésztési karán futfil írm •Sík köri konferensiát tartottak Kedden a szegedi Élelmi­­szeripari Főiskola vásárhelyi állattenyésztési karának egyes számú előadójában az intézet KISZ-szervezetének tudományos diákköre ren­dez­te meg diákköri konfe­renciáját. Az esemény a­­tanszéken folyó tudományos kutatómunka fontos láncsze­me. A hallgatók aktívan részt vesznek tanulmányaik során a kutatásokban, s ez nagy segítséget ad a terme­lőüzemekbe kerülésük után ahhoz, hogy lépést tartsanak az állattenyésztés rohamosan növekvő és változó tudás­anyagával. A diákköri konfe­­rencián arról adtak számot a kisebbfajta „disszertációt” készítők, mennyire sikerült a tanultakat alkotó módon sa­ját kutatásaikhoz felhasznál­niuk. A konferencia elnöksége és bíráló bizottsága előtt — amelyben helyet foglaltak az intézet tudományos kutatá­sait vezető pedagógus-tudó­sok mellett az iskola KISZ- szervezetének képviselői is — kilenc referátum hangzott el. Csupán néhány az érdekes­nél érdekesebb témák közül: A hazánkban elterjedt inten­zív bikahizlalási technoló­giák összehasonlító vizsgála­ta; Juh­hizlalás és értékesí­tés nagyüzemeinkben; Csikó­nevelés a vásárhelyi Szántó Kovács János Tsz-ben. A dolgozatok készítőinek munkássága az adott tan­tárgy szaktanárjánál erősen beszámít majd az egész éves munka értékelésénél. Most szakkönyvekkel jutalmazták tevékenységüket. A első helyezettek részt vesznek az április elején megrendezendő országos tu­dományos diákköri konferen­cián. A bíráló bizottság a kö­vetkező dolgozatokat ítélte legértékesebbnek: 1. Lápeczky Zsuzsanna — Minorics György — Pápai István — Varga Ferenc: El­térő rosttartalmú takarmá­nyok etetésének hatása a magyartarka hízóbikák ta­karmány-kihasználására. 2. Mészáros Melinda: Ha­zánkban elterjedt intenzív bikahizlalási technológiák összehasonlító vizsgálata. 3. Pádár Kálmán: Juhhiz­­lalás és értékesítés nagyüze­meinkben. Néhány nappal ezelőtt megható eseménnyel egé­szült ki a vásárhelyi por­celángyári pártbizottság ülé­sének programja. Ekkor kö­szöntötték elvtársukat és munkatársukat, a nyugdíjba vonuló Farkas Bélát, aki több évtizedes munkássága során kiemelkedő szerepet töltött be mind a termelés­ben, mind pedig a párt- és társadalmi életben. Vásárhe­lyi vonatkozásban azon ke­vesek közé tartozik, akik alapítói voltak egy hatal­mas gyáregységnek és hoz­zájárultak gazdasági, politi­kai megerősítéséhez. Nem­csak úgy köszöntötték, mint a vállalat párt-végrehaj­tó bi­zottságának tagját, hanem mint a porcelángyár első párttitkárát is. 1965 febru­árjában két, Pestről leköl­tözött munkatársával együtt alapította meg az üzem párt­­szervezetét, melynek később ő lett a csúcstitkára is. És a kedves meglepetés a múlt hónap elején érte Far­kas Bélát Érdemei elisme­réséül a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Ez alkalomból kerestük fel mi is szépen berendezett Lenin utcai otthonában, hogy felelevenítsük gazdag életútját, eddigi munkássá­gát Tanulóévek a Zsolnay Porcelángyárban A híres Zsolnay Porcelán­­gyárban ismerkedett a szak­ma szépségeivel, majd szü­leivel együtt a pesti porce­lángyárba került ahol az édesapja mellett tanulta meg a korongozást Itt kapcsoló­dott be a munkásmozgalom­ba is. 1934-től a zuglói mun­kásszervezetekkel tartott kapcsolatot. A felszabadulás után nemcsak a munkában, de a közéletben is kiemel­kedő tevékenységet fejtett ki. 1948-ban élmunkásjel­­vénnyel tüntették ki és még abban az esztendőben meg­választották az üzem szb­­titkárának. Utána négy évig a vállalat igazgatója, majd a MÉMOSZ politikai mun­katársa. Közben négy évig a pesti XIV. kerületi tanács vb-tagja. Elismert gyártmányok 1965 februárjában került Vásárhelyre, ahol ő lett a porcelángyár első párttitká­ra. Mint üzemvezetőnek, nagy része volt a termelés megszervezésében és beindí­tásában. 1965-ben a gyárban csupán 8—10 párttag volt, s ma már pártbizottsága van a vállalatnak, öt gyáregy­ségben kellett kiépíteniök a jól együttműködő párt- és tömegszervezetek alapszer­vezeteit és aktívahálózatát, s kialakítani olyan munkás­gárdát, amely ma már — nemzetközi viszonylatban is elismert — kiváló gyártmá­nyokat állít elő. Gazdag munkásságát szám­talan oklevéllel, s egyéb ki­tüntetéssel jutalmazták. Töb­bek között tulajdonosa az Építőipar Kiváló Dolgozója jelvénynek, megkapta a törzsgárda aranygyűrűt, s összesen háromszor kapott magas kormánykitüntetést. Búcsúzáskor külön meg­kért, feltétlenül írjam meg, hogy egész párt- és gazda­sági tevékenységében mel­lette, illetve mellettük volt a városi pártbizottság s a vállalat gazdaságvezetése. Enélkül nem tudott volna ilyen szépen kifejlődni és megerősödni az Alföldi Por­celángyár. Szakmai és emberszeretet Farkas Béla nyugdíjba vo­nult. De nem nyugalomba, mert ma is bejár dolgozni az üzembe. Műszaki tanács­adója a porcelángyárnak és tagja a vállalati pártbizott­ságnak, valamint az MSZMP vásárhelyi városi bizottságá­nak is. — Nagyon szeretem a szakmámat, az üzemet és az ott dolgozó elvtársaimat, munkatársaimat — mondot­ta. — Amíg bírom, igyek­szem tudásommal, tapaszta­lataimmal segíteni a válla­lat további erősítését, s mint városi pártbizottsági tag, Vá­sárhely fejlődését. Mi is kívánunk a további jó munkához Farkas Béla elvtársnak kitűnő erőt és egészséget. K. L Az élmunkásjelvénytől a Hunka Érdemrend arany fokozatáig 5

Next