Csongrád Megyei Hírlap, 1973. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-22 / 44. szám
Leszerelik Csongrád megyei fiatalok szereltek le minap a határőrségtől. A megye különböző városaiból és községeiből két évvel ezelőtt bevonult fiúk a Magyar Népköztársaság államhatárának őrzésében helytálltak. A követelményeknek megfelelően sajátították el a katonai, politikai ismereteket eredményesen hajtották végre a szolgálati feladatokat. Példás magatartásukat és éber szolgálatukat jelzi, hogy a leszerelők többsége 1971-ben is és 1972- ben is elnyerte a Határőrség kiváló katonája, vagy az Egység élen járó katonája címet A nagyszámú kiváló és élen járó határőrök közül a legkiemelkedőbbek négyen voltak. Nevezetesen Horváth József határőr, Zákányszék, I. kerület 81. szám alatti lakos, aki a Szegedi Gépjárműjavító Ipari Szövetkezet motorszerelőjeként vonult be a határőrség egyik, Szeged környéki határőregységéhez, s most leszerelése után a zákányszéki Május 1. Szakszövetkezetben dolgozik majd. Budai László határőr, Szeged, Béke utca 18. szám alatti lakos bevonulása előtt a Csongrád és Bács-Kiskun megyei FŰSZERT dolgozója volt és ugyanoda kéri a visszavételét. Sóki András határőr. Szeged, Kállai fasor 80. szám alatti lakos, aki a TÜZÉP Vállalatnál szobafestő és mázoló volt, és ezután is ott szeretne dolgozni. Szenti Imre határőr. Hódmezővásárhely, Paster u. 25. szám alatti lakos meg a székkutasi Új Élet Tsz-ben gyakornok volt és a katonai szolgálat miatt megszakított munkáját most ugyanott szeretné folytatni. A négy fiatalember a különböző típusú fegyverekkel kiválóan végrehajtott lőgyakorlatok, katonai és határövezeti ismeretek elsajátítása mellett több bűnözőt is leleplezett. A bátor katonákat a leszerelés napján Kiváló határőr jelvénnyel tüntették ki. A Kiváló határőrök immár civilruhában. Balról Jobbra: Sokti András, Szenti Imre, Budai László, Horváth József Nem tudnám hirtelen megmondani a festőművész nevét, aki Lev Tolsztojt egy cipészműhelyben üldögélve örökítette meg az utókornak. De nem is fontos a név, inkább az, hogy a nagy író tényleg szeretett a dolgozó kisemberek között időzni, nagyon öreg korában, amikor feleségével, Szonjával egészen megromlott házastársi viszonya, elhanyagoltan, feldúltan gyakran meglépett a jasznaja-poljanai család otthonból, s a köznép gyermekeinél keresett menedéket felzaklatott lelkének. A cipészműhely hangulatával, a panglival, a háromlábú, szép homorúra faragott székkel, a bőrök, a csiriz fanyarkás illatával magam is korán megbarátkoztam, volt közeli hozzátartozóm, aki Hans Saehs ősi mesterségét űzte szabad idejében. Gyakran ültem be hozzá, gyönyörködve bámultam, milyen ügyesen csap rá laposfejű kalapácsával az árnyelére, s hogyan pörgeti ki két tenyerével, hogy faszöget üssön a helyébe. De a mesterségbeli szép fogásokon kívül még két vonzó tényező fogott meg ennek a régi mesternek ténykedései közül. Egyik az volt, hogy munka közben szépen, dallamosan szokott énekelni, Cipészek fütyülni, a másik, hogy nagyon szeretett csodálatosan, szép, izgalmas történeteket mesélnk Azóta is, ha utcára nyíló cipészműhely mellett visz el az utam, mindig benézek egy röpke pillanatra, mindig látom az öreg, muzsikruhás Tolsztojt, s az én régi, nagyon kedves cipészemet. Bemenni már ritkábban megyek cipészműhelybe, cipőt jó ideje nem csináltatok, a javításra szorulókat családom másik tagja szokta a közeli szövetkezeti műhelybe elvinni. De most, hogy a tolsztoji kép, s a magam régi cipésze előbukkant az emlékezetemben, benéztem egy-két műhelybe. — Új cipőt már csak elvétve készítünk — tájékoztattak egyértelműen. —Legfeljebb olyan lábakra, amelyekre nem jó a gyári cipő. Ahhoz viszonyítva drága is a méretre készült cipő. Persze azért vannak, akik csináltatnak, rászánnak akár hat-nyolcszáz forintot, sőt a fővárosi maszekoknál ezer forint fölött is találhatók cipőárak. Mi főképpen javítással foglalkozunk. De a pangli, a szerszámkészlet, amint látom, hagyományos, csak a gumitalpaksarkak javítására kellett új eszközökkel berendezkedni. Akkoriban a sok izgalmas történet hallgatása közben megtanultam a mesterség egész sor szakkifejezését, tudtam, hogy nevezik a cipő különböző alkatrészeit, értettem a talpbőr áztatásához, s én raktam rendbe a falon függő kaptafákat. Mosolyog az öreg mester, akinek ezt most elmesélem, meglazítja kicsit a lábszíjat, amivel a cipőt rászorítja a térdére. — Szép mesterség ez kérem, akármit mondanak is róla. Itt van például ez az egyszerű sarkalás, ezt is lehet többféleképpen csinálni. Inas koromban elgyönyörködtem abban, amikor először bízták rám a viasszal való fényesítést. Meleg vassal rákenni, aztán simára dörzsölni. Mennyi szépség van abban! Elköszönés után be se húzom egészen az ajtót, máris fütyörészni kezd, mint az én jó öreg cipészem, ha gyönyörködött a munkájában. ORMOS GERŐ Tavaly szeptemberben járt Vásárhelyen először a hat kocsiból álló vasúti felépítmény-karbantartó géplánc. Sokan csodálattal szemlélték a népkerti pályaszakasz karbantartásán dolgozó gépmonstrumok tevékenységét, hiszen köztudott, mennyire izomszakasztó munka ugyanezt kézi erővel csinálni. Ilyen géplánc azonban ma még csak 10 dolgozik az egész ország területén. Azt a kérdést tehát mi is feltehetjük, amit Veres Péter Balogh Jánosához intéztek a kubikosok: „Hogy ismét az a vasúti munka?” Nyolcan üljük körül az asztalt a vásárhelyi vasutasok egyik kultúrhelyiségében. öt pályamunkás van köztünk: csapatbeliek, vonalgondozók és egy csoportvezető. Nyíltan szólnak munkájukról, amely — mint mondották — ma sem könynyű, bár lényegesen kedvezőbb körülmények között élnek, mint a múltban. Ami igen nehéz — kemény tele volt 1964- nek. Ekkor kerültem a vasúthoz, mint pályamunkás — kezdte a beszédet Debreceni Lajos. — Azelőtt Mindszenten dolgoztam, egy asztalosműhelyben. Nehezen szoktam meg a vasúti munkát. A mi vonalunk a Népkerttől Mindszentig terjedő szakasz volt. Az első hetekben vágányokat takarítottam a hótól, utána már a hevederzsírozást is rám bízták, később pedig — a jó idő beálltával — a betontalpfa-cserénél, vágányszabályozásnál dolgoztam. Veres Péter azt írta: a legigazibb vasúti munka a krampácsolás. — Valóban ez az egyik legnehezebb munka. — folytatta Debreceni Lajos. — Tegnap például „lerobbant” az aláverő gépünk. Nem hagyhattuk ott a kiemelt vágányszakaszt. Hirtelen összekaptunk négy embert a krampácsoláshoz. Az egyik közülünk új munkás volt, s nem tudta az ütemet tartani, sántított a „kutya farka”. Úgy elfáradtunk, majd' leszakadt a karunk. — Minden azon múlik, hogyan szokik össze a csapat — szólt közbe a fiatal Gyurkó Dezső, aki alig egy éve van a vasútnál, de máris megszerette ezt a munkát. — Jelenleg a gépesített mozgó pályamesteri szakaszon dolgozom. Eleinte nehéz volt, de együtt vagyok a barátaimmal, és összetartunk. Ma már egyaránt megy a talpfacsere és a krampácsolás is. Ilhona déli 12 óra él Török Sándor munkavezető már több mint 20 éve dolgozik a MÁV-nál. Csendes szavú, kevés beszédű ember. Tizenöt pályamunkás dolgozik a keze alatt. Területük a vásárhelyi Napkert és Orosháza közötti vonal. — Sokan úgy vannak vele, hogy felépül a vasút, bírja. Azt már nem figyelik, menynyi munka van a karbantartásával. Pedig nagyon sokat dolgozunk rajta. Hogy néhány mozzanatot említsek: talpfacsere, nyomtávszabá- lyozás, hevederváll-kenés, aláverés. S mindezt csinálni kell, akár esik, akár fúj. Ott esszük meg az ebédünket is, ahol a déli 12 óra ér bennünket, legtöbbször a töltés mellé húzódva. — Jó a munkacsapat? — Nagyon jó. Igaz, hogy erre már az emberek kiválasztásánál is ügyelünk, mert nem mindegy, kit hova állítunk, s az sem, hogyan foglalkozunk az új emberekkel — Csökkent-e a fizikai munka? — Csökkent, de nem a kívánt mértékben. Könnyítések viszont vannak. Két-három éve még lapáttal történt az alázúzalékolás. Most a „Buda” aláverő gép segít. A korábbi 8 kilós csákányokat 5 kilósokra cserélték, és más tekintetben is jobb a felszerszámozás, a gépi ellátás. A pályamunkás egyben őre is a vonalnak. •— Néhány hete történt velem — meséli Debreceni Lajos. — Járom a vonalat. Amikor meghaladtam a Tiszai utat, visszapillantok, s látom, hogy a sín egy helyen eltört. Közben jött szemben egy vonat. Azonnal elébe álltam, s a zászlóval „megállj !” jelzéssel figyelmeztettem. Így sikerült a kisiklást elkerülni. Egy-két órán belül megérkezett Mártélyról a talpra és kicserélték a törött sínszálat. Pályanyakás a vonalgondozó is. Bodré István szintén a mindszenti vonalon teljesít szolgálatot . Naponta gyalog teszem meg az utat Mártély és Mindszent között — mondotta —, s figyelem, rendben van-e a pálya, hibátlanok-e a váltók, és a keresztezések. Előfordul, hogy törött a betonágy, vagy a heveder. Megvárjuk a vonatmentes időt, s azonnal kicseréljük. Közben a magammal vitt kéziszerszámokkal kijavítom a kisebb hibákat. — Mikor van a legtöbb hiba? — Esős, havas időben, ilyenkor lazább az ágyazat, jobban verik a kerekek. Kölgy és Székkiras között Dura Imre 18 éve kezdte a vasútnál, mint pályamunkás, és 10 éve vonalgondozó. Azóta több vizsgát tett, köztük pályaőrit és kiskocsivezetőit. Kútvölgy és Szekkutas között vigyáz a pálya épségére. — Ma már könnyebb a munkánk, mint régen — mondotta. — A szállítás gépesítettebb. A kiskocsik helyett például tehervontató vágány gépkocsi jár. A pályamunka teli van apróbb-nagyobb meglepetésekkel. — Emlékeznek a múltkori székkutasi balesetre? Éppen szabadnapos voltam. Éjfél lehetett, amikor verik az ablakot: „Azonnal gyere, baj van! Összeütközött két tehervonat.” Rögtön magamra kapkodtam a ruhámat, és rohantam kifelé. Éjféltől másnap este 7 óráig dolgoztunk a pályatest helyreállításán. „A napszám nem sok, nem is napszám, hanem órabér. Egyhónapi keresetből sem adtak egy csizmát, és egynapi napszámból nem adtak egy kvó szalonnát.” (Részlet Veres Péter: Pályamunkások című könyvéből.) Megkérdeztem a fiatal Gyurkó Dezsőt, mennyi a keresete: — Havonta 2 ezer 400 forint az átlagom — felelte. Sikeres vizsga után Nem panaszkodott a jövedelemre a többi pályamunkás sem. Lehetőség van az előbbrejutásra is. Minden sikeres vizsga után emelik a munkabért. A pályamunkások 44 órát dolgoznak hetenként, és biztosítják részükre a szabad szombatot. Brigádban, szocialista brigádban dolgoznak, és nemcsak a kis kollektívákon belül, de a főnökség részéről is érvényesül az emberek megbecsülése, a szocialista normák munkahelyi és emberi vonatkozású érvényesítése. KOVÁCS IMRE „Hogy ismét az a vasári munka ?“ Beszélgetés pályamunkásokkal CSÜTÖRTÖK, 1973. FEBRUÁR 22. A főiskola állattenyésztési karán futfil írm •Sík köri konferensiát tartottak Kedden a szegedi Élelmiszeripari Főiskola vásárhelyi állattenyésztési karának egyes számú előadójában az intézet KISZ-szervezetének tudományos diákköre rendezte meg diákköri konferenciáját. Az esemény atanszéken folyó tudományos kutatómunka fontos láncszeme. A hallgatók aktívan részt vesznek tanulmányaik során a kutatásokban, s ez nagy segítséget ad a termelőüzemekbe kerülésük után ahhoz, hogy lépést tartsanak az állattenyésztés rohamosan növekvő és változó tudásanyagával. A diákköri konferencián arról adtak számot a kisebbfajta „disszertációt” készítők, mennyire sikerült a tanultakat alkotó módon saját kutatásaikhoz felhasználniuk. A konferencia elnöksége és bíráló bizottsága előtt — amelyben helyet foglaltak az intézet tudományos kutatásait vezető pedagógus-tudósok mellett az iskola KISZ- szervezetének képviselői is — kilenc referátum hangzott el. Csupán néhány az érdekesnél érdekesebb témák közül: A hazánkban elterjedt intenzív bikahizlalási technológiák összehasonlító vizsgálata; Juhhizlalás és értékesítés nagyüzemeinkben; Csikónevelés a vásárhelyi Szántó Kovács János Tsz-ben. A dolgozatok készítőinek munkássága az adott tantárgy szaktanárjánál erősen beszámít majd az egész éves munka értékelésénél. Most szakkönyvekkel jutalmazták tevékenységüket. A első helyezettek részt vesznek az április elején megrendezendő országos tudományos diákköri konferencián. A bíráló bizottság a következő dolgozatokat ítélte legértékesebbnek: 1. Lápeczky Zsuzsanna — Minorics György — Pápai István — Varga Ferenc: Eltérő rosttartalmú takarmányok etetésének hatása a magyartarka hízóbikák takarmány-kihasználására. 2. Mészáros Melinda: Hazánkban elterjedt intenzív bikahizlalási technológiák összehasonlító vizsgálata. 3. Pádár Kálmán: Juhhizlalás és értékesítés nagyüzemeinkben. Néhány nappal ezelőtt megható eseménnyel egészült ki a vásárhelyi porcelángyári pártbizottság ülésének programja. Ekkor köszöntötték elvtársukat és munkatársukat, a nyugdíjba vonuló Farkas Bélát, aki több évtizedes munkássága során kiemelkedő szerepet töltött be mind a termelésben, mind pedig a párt- és társadalmi életben. Vásárhelyi vonatkozásban azon kevesek közé tartozik, akik alapítói voltak egy hatalmas gyáregységnek és hozzájárultak gazdasági, politikai megerősítéséhez. Nemcsak úgy köszöntötték, mint a vállalat párt-végrehajtó bizottságának tagját, hanem mint a porcelángyár első párttitkárát is. 1965 februárjában két, Pestről leköltözött munkatársával együtt alapította meg az üzem pártszervezetét, melynek később ő lett a csúcstitkára is. És a kedves meglepetés a múlt hónap elején érte Farkas Bélát Érdemei elismeréséül a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Ez alkalomból kerestük fel mi is szépen berendezett Lenin utcai otthonában, hogy felelevenítsük gazdag életútját, eddigi munkásságát Tanulóévek a Zsolnay Porcelángyárban A híres Zsolnay Porcelángyárban ismerkedett a szakma szépségeivel, majd szüleivel együtt a pesti porcelángyárba került ahol az édesapja mellett tanulta meg a korongozást Itt kapcsolódott be a munkásmozgalomba is. 1934-től a zuglói munkásszervezetekkel tartott kapcsolatot. A felszabadulás után nemcsak a munkában, de a közéletben is kiemelkedő tevékenységet fejtett ki. 1948-ban élmunkásjelvénnyel tüntették ki és még abban az esztendőben megválasztották az üzem szbtitkárának. Utána négy évig a vállalat igazgatója, majd a MÉMOSZ politikai munkatársa. Közben négy évig a pesti XIV. kerületi tanács vb-tagja. Elismert gyártmányok 1965 februárjában került Vásárhelyre, ahol ő lett a porcelángyár első párttitkára. Mint üzemvezetőnek, nagy része volt a termelés megszervezésében és beindításában. 1965-ben a gyárban csupán 8—10 párttag volt, s ma már pártbizottsága van a vállalatnak, öt gyáregységben kellett kiépíteniök a jól együttműködő párt- és tömegszervezetek alapszervezeteit és aktívahálózatát, s kialakítani olyan munkásgárdát, amely ma már — nemzetközi viszonylatban is elismert — kiváló gyártmányokat állít elő. Gazdag munkásságát számtalan oklevéllel, s egyéb kitüntetéssel jutalmazták. Többek között tulajdonosa az Építőipar Kiváló Dolgozója jelvénynek, megkapta a törzsgárda aranygyűrűt, s összesen háromszor kapott magas kormánykitüntetést. Búcsúzáskor külön megkért, feltétlenül írjam meg, hogy egész párt- és gazdasági tevékenységében mellette, illetve mellettük volt a városi pártbizottság s a vállalat gazdaságvezetése. Enélkül nem tudott volna ilyen szépen kifejlődni és megerősödni az Alföldi Porcelángyár. Szakmai és emberszeretet Farkas Béla nyugdíjba vonult. De nem nyugalomba, mert ma is bejár dolgozni az üzembe. Műszaki tanácsadója a porcelángyárnak és tagja a vállalati pártbizottságnak, valamint az MSZMP vásárhelyi városi bizottságának is. — Nagyon szeretem a szakmámat, az üzemet és az ott dolgozó elvtársaimat, munkatársaimat — mondotta. — Amíg bírom, igyekszem tudásommal, tapasztalataimmal segíteni a vállalat további erősítését, s mint városi pártbizottsági tag, Vásárhely fejlődését. Mi is kívánunk a további jó munkához Farkas Béla elvtársnak kitűnő erőt és egészséget. K. L Az élmunkásjelvénytől a Hunka Érdemrend arany fokozatáig 5