Cukoripar, 2000 (53. évfolyam, 1-4. szám)
2000-01-01 / 1. szám
Ave 2000! Te salutarius! Az ember csak visszapillantva értheti meg életét, de az élet jelszava: előre! S. Kierkegaard Véget értek az emberiség történetének egyes számmal kezdődő évei és január elsején elkezdődtek azok, amelyek ezer éven át kettessel fognak kezdődni. Kicsit beleborzong az ember ennek a véges végtelennek a gondolatába, hiszen egy emberöltő ebben a végtelenségben porszem csupán. De ez a végtelenség a porszemek sokaságából áll össze, a continuitást a porszem-évek, az emberöltők egymásutánisága, egymásra épülése jelenti. Az évezred, történelem. Az évszázad, a múltunk. Az emberöltőnk a munkálkodásunk. Emlékezetünkkel és közvetlen elődeink emlékezetével a múló, évszázadot tudjuk megidézni, amelyben mi magunk is fiatalok, az új iránt fogékonyak, tanulni, ismereteket szerezni érdeklődéssel tudók, újat létrehozók, a pályáért lelkesedők, a szakmához hűséggel kötődők, a gondokat megértők, azokat megoldani akarók voltunk. Nekünk megadatott, hogy kifogástalan, inspiráló, szintetizáló szakmai közösségekben tanulhattunk meg együtt gondolkodni, dolgozni. Érezhettük, hogy részei vagyunk az egésznek. Megélhettük az együvé, valahová tartozás jó érzését. Voltak nagy elődeink, akiktől emberséget, szakmát tanulhattunk és azt, hogy csak az emberi tisztesség adhatja meg önbecsülésünket. Természetesen mi is láttunk szélkakasokat, akik mindig tudták, hogy honnan fúj a szél, de soha nem gondoltak arra, hogy egyszer vihar is lehet és a rozsda is elvégezheti munkáját. A XX. században megszoktuk, hogy modernné vált a világ, de most a végén be kell látnunk, hogy erről a modernségről igen keveset tudunk. Megszoktuk, hogy a tudomány által mélyíthetjük a természetről szóló tudásunkat és ez óriási léptékű. Megszoktuk, hogy egy picike „Enter" gomb megnyomásával be tudunk lépni közvetlenül a nagyvilágba. Ehhez nagyon gyorsan hozzászoktunk. A XX. században, ha nem is megszokottan, de épültek cukorgyárak a század első és utolsó harmadában is. Azt is megszoktuk, hogy újjá tudunk építeni cukorgyárakat háborús romokból, hogy akár szakaszolni is tudjuk az évszázadot az évtizedek sorrendjében, amely évtizedek mindig az előző továbblépését jelentették a technikai, technológiai fejlődésben. Az is igaz, hogy a század végének felgyorsuló üteme, szinte követhetetlen - és nagyon fárasztó - eseményei leszoktattak bennünket arról, hogy erkölcsi értékek vezessenek bennünket, hogy munkálkodásunk során meg akarjuk különböztetni a jót és a rosszat. Talán még a szolidaritás szép érzéséről is leszoktunk a század végére, ismételgetve magunkban - bár éreztük, hogy hamisan cseng - „hodie mihi, cras tibi". Vagy ha nem is szoktunk le teljesen az egymás iránti szolidaritásról, valamiféle meggondolásból, valami ki nem mondott, de feltételezett elvárás megfelelni akarásából azt kinyilvánítani nem igen akaródzott. A XX. században Magyarországon négy cukorgyár épült. Az Ercsi, a Sarkadi, a Szolnoki és a Rábai Cukorgyár. Újjáépült ebben a században tizenegy cukorgyár, hiszen a II. világháború után kivétel nélkül mind romokban hevert, vagy súlyos veszteségeket szenvedett. Az a technikai színvonal-emelkedés, amit a század folyamán elért ez az ipar, a század fele időtartamában főként a szellemi erőforrásoknak volt köszönhető, mert a pénz, a ráfordíthatóság igen szűkre méretett. De akkor, amikor mód lett rá a megalapozott, komoly szaktudás a hightech-et is be tudta hozni és felkészült volt annak működtetésére. Természetesen mindennek ára van. Annak is, hogy a gyárak többsége fejlődhet, fennmaradhat. Az is biztos, hogy joggal érezhette magát vesztesnek annak az öt cukorgyárnak minden dolgozója, amely gyárakat be kellett zárni elsősorban hatékonysági, piaci okokból. Az Ercsi, Mezőhegyesi, Sarkadi, Sárvári és Selypi Cukorgyárak, melyek múltunk, életünk szerves részei, ma már a történelmet, az ipartörténetet jelentik, pedig még némelyik áll, de már nem lüktet bennük az élet, már nem lélegeznek. Nem pörögnek a centrifugáik, nem törölgeti senki sem a turbinákat. Akik ezekben a gyárakban dolgoztak tisztességes, becsületes jó szakemberek voltak, akik meg kell, hogy maradjanak jó emlékezetünkben, hiszen összetartoztunk. Nem ők, hanem az adottságaik az okozói annak, hogy számukra ez az ipar csak emlékezés marad. A róluk való gondoskodás a kiüresedést tompítja ugyan, de a sebek soká gyógyulnak. Pontosan tudom, hogy a visszapillantó tükörből csak azt látjuk, hogy honnan jövünk, de azt nem, hogy merre tartunk. Aki a kormánynál ül, annak előre is kell nézni. Én csak a visszapillantó tükörbe néztem. Természetesen én is latolgatom, hogy ezután mi jön? Milyen lesz a XXI. század és majdan a harmadik évezred? Nem tudom. Ez lesz a szép új világ? Nem hiszem. Bizonyára nem lesz szebb, mint az elmúló század, évezred. Csak remélhetjük, hogy csúnyább sem lesz, rosszabb sem. Talán csoda történik és szeretet és türelem jön létre, ami már most is nagyon hiányzik. Talán ráébredünk arra, hogy mindannyiónknak felelőssége van és kötelességvállalással tartozunk. Jó lenne ha felértékelődnének az emberi kapcsolatok és az emberek támaszt kapnának azoktól, akikben bíznak. Jó lenne felismerni a felismerhetőt, ha fontos lenne az érzelmi intelligencia is. Jó lenne, ha valaki meg tudná értetni velünk, hogy a járdát a saját házunk előtt fel kell söpörni. Mindig. De a bajban segítő szándékkal esetleg a barátunk, a sorstársunk háza előtt is. Szeretném, ha 2100-ban is ilyen szubjektívan tudna írni a CUKORIPAR majdani felelős szerkesztője abban a reményben, hogy szubjektivitásának lesz befogadó közege és nem hat úgy az egész a modern technika kifejezésmódjának mellőzése miatt, mint egy megfejeltetlen, vagy legalább is nehezen megfejthető hieroglifa. Ha ez a remény valóra válik, akkor már ma biztosra vehető, hogy a XXI. század végén is lesz emberléptékű cukoripar és lesz szaklap is. Szaklap, ami kézbevehető, ami polcra tehető, ami kedves tárgya, segítője a szakmának, hiszen a gondolat klasszikus képe a nyomtatott betű. Nagy bizakodással tölthet el bennünket, hogy az igencsak markáns identitású angolok Gutenberget is a második évezred emberévé választották. Jelzi ez azt, hogy az ember a világos, áttekinthető rendhez ragaszkodik és annak őrzőjét látja a tipográfusban. Gutenberg rendje a kultúra és a tudomány rendje. Ez a rend összeköt. Összeköti az előtte lévő írnokok sokasága által végzett kézi másolást és az utána jövő, kábelen érkező képírást. Gutenberg tudománya a tipográfia a folytonosságot jelenti öszszekötve a múltat, a jelent a jövővel. Az ezerkilencszázas éveknek, évtizedeknek vége. Búcsúzunk tőlük és köszöntjük a jövőt szívbéli reménységgel. Schottner Károlyné * **