Dátum, 1989. április (1. évfolyam, 0. szám)

1989-04-25 / 0. szám

r DUNÁNTÚLI NAPILAP ТА AT­ ТЛ /Г 1989 ÍV* 25 KEDD ÁRA:4.80 Ft »S MOST A DOLOGRA« I/O. Beköszöntő Adomány ez a nap mindannyiunk számára, furcsa ado­mány. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy engedéllyel bíró, bejegyzett független politikai napilapot fogunk indítani, valószínűleg bolond képzelgőnek hittük volna. Adomány hát ez a nap, az Isten, a sors, a történelem adománya. Lapunk elindul­hat a maga társadalomalakító útjára. A Dátum — politikai napilap kíván lenni. Bele akar avat­kozni a magyarságot és Magyarországot érintő ügyekbe, hatni akar a helyi és központi politikai döntéshozatali mechanizmu­sokra, bírálni akar és támogatni, leleplezni és segíteni. A Dátum mögött nem áll politikai szervezet, párt vagy egyesület. A Dá­tum kiadója a Dátum Lap- és Könyvkiadó Rt. Ilyen értelemben Dátum az első valóban független napilap. A lap igyekszik sem­mes maradni a különböző politikai alakulatok közötti vitában, rét biztosítva valamennyi számára. Semlegessége azonban em jelenti azt, hogy ne lenne a szó nemes értelmében elkö­­elezett. Mi, akik a lapot útjára bocsájtjuk, elkötelezettjei vagyunk a politikai, társadalmi és gazdasági reformnak, elköte­lezettjei vagyunk a nemzeti önbecsülés eszméjének, elkötele­zettjei vagyunk az európai jogrendnek, a liberális piacgazda­ságnak, az egyetemes emberi jogoknak. Semlegességünk tehát „aktív semlegesség.” A Dátum teret biztosít mindazoknak a ondolatoknak, véleményeknek, eszméknek, melyek a fentkér­­kek szellemében keresik a jobbat, a szebbet. A Dátum — regionális napilap. Szekszárdon szerkesztjük és négy megyében — Tolnában, Baranyában, Somogyban és Fe­jér megyében —, valamint Budapesten terjesztjük. Regionális, de nem provinciális! A régió sorsa elválaszthatatlan az ország, a nemzet, sőt Európa sorsától. Mélyebben, részletesebben a ré­gió problémáival kívánunk foglalkozni, de úgy, hogy e kérdése­ket beillesszük az országban zajló folyamatokba. Az országos és helyi események ugyanis nem ellentétei, hanem meghatározói egymásnak, még akkor is, ha ennek gyakran éppen az ellenke­zőjét véljük látni. A budapesti „reformszóáradat” és a „nem mozduló vidék” — egyazon érem két oldala. Eszményünk az alulról építkező társadalom, egy olyan berendezkedés, amelyben a kisközösségek demokratikus felté­telek között maguk választják meg elöljáróikat, amelyben a fal­vak, községek akarata ugyanannyira érvényes és erős, mint a megyei vagy központi akarat, ahol a döntések ott születnek az emberek közelében — mert hiszen róluk döntenek. Olyan társa­dalomért akarunk dolgozni, amelyben a köz, a politikai élet te­re maga a lakóhely közössége, amelyben mindenki beleszólhat a készülő döntésekbe. Meggyőződésünk, hogy Magyarország akkor lehet korszerű európai országgá, ha fel tudja építeni ezt az alulról felfelé növekvő, demokratikusan összerendezett tár­sadalmi és politikai struktúrát. Egy induló lapnál — napilapnál is — óhatatlanul elhang­zik a kérdés: kinek írjuk a lapot? Az ilyen — és hasonló kérdé­sekre mindig nehéz válaszolni, s a válasz többnyire lapos köz­hely. Kikerülni mégsem lehet. A Dátum egyrészt tájékoztatni kívánja olvasóit mindarról, ami a régióban, az országban s a vi­lágban történik, másrészt — a saját eszközeivel — cselekvésre bírni. Azoknak írjuk a lapot, akik többet s jobban szeretnének tudni mindarról, ami körülöttünk zajlik. Mi sem szólhatunk majd másról, mint a többi napilap, mert az események adottak. De talán értékelhetjük másképpen azokat, kiemelhetjük más oldalaikat, vonhatunk le más következtetéseket. S meg is fog­juk tenni. Lapunk tehát mindenkihez szól, aki nem elszenvedő­je, hanem alakítója akar lenni életének, aki változtatni akar sa­ját sorsán, aki „bele akar szólni saját belügyeibe”. Ehhez a magatartáshoz, ehhez a hajlandósághoz, ehhez a készséghez nyújtunk segítséget — a magunk eszközeivel — amennyire erőnkből telik. A lapgazdák és a lap szerkesztői nevében köszöntöm a Kedves Olvasót, s hívom, tartson velünk, gondolkodjunk és cse­lekedjünk együtt. Mert a sok szó, a nagy szóáradat közepette ideje a problémák mélyére nézni­. Kossuth Lajossal szólva mondjuk hát együtt: „S most a dologra.” Bába Iván főszerkesztő * Ez (lett volna) a dolguk! A legjobb védekezés a táma­dás. Ezt az ősrégi alapelvet igen jól ismerik a ma és a tegnap po­litikusai, az ország volt neves és névleges vezetői, visszahívott képviselői. Több ízben hallot­tam már tőlük azt a védekezést (támadást?), hogy érzésük sze­rint nagyon igazságtalanul bánt el velünk a népharag, és nem érzik felelősnek magukat az ország jelenlegi helyzetéért. Különben sem értik, milyen jo­gon kér számon rajtuk bárki bármit is, hiszen hivatali ide­jük alatt nemcsak rosszat tet­tek, hanem sok jót is, s­ az utób­bi néhány évtized eseményiben voltak pozitív elemek is, sokat fejlődtünk, hasonlítsuk össze mostani önmagunkat — mód­juk — a háború utánival, stb. . Véleményünk szerint ennek az érvelésnek — a kétségkívül meglevő igazságmag ellenére­­ legalább két támadható pontja van. Az egyik az, hogy kíváncsi lennék rá, az előbb említett érvekkel operálok va­jon melyik eredményre a leg­büszkébbek? Arra, hogy a „hőskorban” megpróbáltunk a vas és acél országa lenni? A személyi kultuszra, Sztálin leg­jobb tanítványaira, a padlás­­söprésekre, vagy az ötvenhat­ban és a „konszolidáció” korában elpusztult magyarok­ra? A válás, az öngyilkosság és az alkoholfogyasztás statiszti­kájára, lakáshelyzetünkre, tíz éve romló életszínvonalunkra? Az „ingyenes” oktatásra és egészségügyi ellátásra, a mun­kanélküliségre? Esetleg az utóbbi idők „vívmányaira”: az adó- és árreformra, a vámren­delkezésre, netán a nemlétező autópályáinkra bevezetendő útvámokra? — A bevezetőben említett érv­rendszer másik támadható pontja — mely az immoralitás kategóriájába tartozik az, hogy akik most elhárítják maguktól a számadás gondolatát is, nem fogják föl: ez számukra nem le­het hivatkozási alap! Egészen egyszerűen azért nem, mert ez volt (lett volna) a dolguk! Azért helyezték oda őket, azért kap­tak igen magas fizetést, azért élveztek kiváltságokat (nem is akármilyeneket!), hogy ered­ményeket érjenek el! Hogy a nép, a társadalom érdekeinek­ megfelelően kormányozzák az országot! Még szép, hogy legalább né­mi eredményt is fel tudnak mu­tatni országlásuk nem csekély idejéből. „Jobb­ helyeken” a vezető politikusok elszámoltatásuk idején (mondjuk, egy választá­son) éppen az ellenkezőjével szoktak előállni, azzal tehát, hogy az utóbbi időben ezt és ezt értük el, ebben és ebben gyara­podtunk, ennyit és ennyit fej­lődtünk. Legfeljebb a végén te­szik hozzá, hogy miben nem si­került az előrelépés, s ennek törvényszerűen, sokkal kisebb súlyúnak kell lennie, mert ha nem, akkor már rég nem az adott szónok mondaná a beszé­det. .. " Igaz, a magyar állampolgá­roknak elég régóta nem volt va­lódi beleszólásunk abba, hogy legfőbb vezetőik kik legyenek. Reméljük, hamarosan lesz iga­zi szavazati jogunk, s akkor ta­lán sikerül olyan vezetőréteget hatalomra juttatni, amelynek a lakosság megélhetési gondjai hallatán nem az lesz a fő érve, hogy „a mi helyzetünk még mindig sokkal jobb, mint...” Állítólag Európához tarto­zunk! Bízunk abban, hogy hama­rosan elérkezik az idő, amikor választott vezető politikusaink lesznek, akik nem a­ népből ha­nem a népért élnek. Wágner Dezső „Hol vagytok ti régi játszótársak?” PISZTOLYOK A SUBLÓTBAN Vannak, akik fegyverrel is megvédenék a rendszert... Melyiket? Kitől? Egy dunántúli városunk egyik lakója felajánlást tett: meg­védi a rendszert az ellenségtől. Egy szál magában, egy szál pisztollyal akar­ta felvenni a harcot az alternatívokkal a márci­us 15-i koszorúzáson. Szerencsére már nincs, aki elfogadjon egy ilyen felajánlást, s reméljük, nem is lesz. Hogy honnan az ötlet, ne firtassuk. A lelkiismereti szabad­ság eltűr ilyen gondolatokat, ha van hozzá lelkiismeret. Hogy honnan a pisztoly? Az úr régi, jó, kipróbált elvtárs, többször más, fontos beosztásba helyezték, közben kapott egy pisztolyt — hivatalosan, engedéllyel —, hogy meg tudja védeni magát, ha az ellenség támad. Már régen nyugdíjba ment, a pisztolyt őrizgeti, hisz nem kér­te tőle senki. Néha előveszi, megtisztogatja — talán ki is pró­bálja —, hátha még egyszer használni kell... De az ellenség nem támad. Reméljük, ő sem! — gyökér - Selyem és rongy Több, mint száz eszten­deje nem jelentett különösebb szenzációt, ha egy újság útjára indult. Jól mutatja ezt a Tolna­megyei Közlöny híre, amely 1882. február 5-én látott nap­világot az Ötödik lap megyénk­ben beszédes címével. „Da­­róczy Zsigmond Paksi Közlöny czímű társadalmi lapot indí­tott, mely hetenkint egy kis ív­nyi tartalommal jelenik meg. A január 29-én megjelent 1. számnak (mit collegánk be nem küldött, csak mások szívessé­géből bírunk) fő czikke a vasúti kérdést tárgyalja, termé­szetesen a paksi iránynak adva előnyt. A czikk végén Szeg­­zárdról így nyilatkozik: "Szeg­zárd fél attól, a központ, a szék­város, a metropolisz­ fél attól, hogy lesz idővel egy harmad­rendű provinciális városka. Ha ezt eléri, mi nem leszünk okai s ezért nem lehet tőlünk kívánni, hogy mi magunkat neki felál­dozzuk. Igaz ugyan, hogy mi még csak falu vagyunk, ők meg város, ők selymet gyártanak, mi meg rongyot, de a rongyból lehet papír, sőt bankjegy is, a selyemből meg lehet rongy. Legokosabb volna, ha a se­lyembe öltözött keblekből az irigység kiköltöznék s ők kezet fogva velünk, szegény rongyo­sokkal, egyetértésben dolgoz­nánk. ..» Daróczy, aki nem tarto­zott a magyar, de még a megyei újságírás nagyjai közé sem, úgy látszik, jövőbe látó jósnak bizonyult: az atomerőművére büszke Paks napjainkra város­sá fejlődött, s fő nevezetessége a legszigorúbb vizsgálatok sze­rint is világszínvonalú. Szá­momra mégsem ez teszi érde­kessé a százhét esztendős hírt, hanem a szemlélet, amelynek szívességéből a Tolnamegyei Közlöny olvasói s a kései korok érdeklődői egyaránt tájéko­zódhatnak. A régi lap nem ha­ragszik puszta léte miatt az új­ra, eltűri figyelmetlenségét, bár szó nélkül nem hagyja, de ugyanakkor vezércikkének leg­fontosabb gondolatait megis­merteti olvasóival, holott egyértelmű, hogy vetélytársa lesz egymásnak a két hetüap. Azóta, persze, nagyot változott a világ: a papírt és a pénzt nem rongyból készítik, s a selyem helyett is legföljebb a műselyem járja. Annak azon­ban a Tisztelt Olvasó örülne a legjobban, ha a régi hasonlat igazi értelme napjainkban öröklődne. Selyemtől és rongytól függetlenül. dr. Töttős Gábor

Next