Dátum, 1989. június (1. évfolyam, 24-49. szám)
1989-06-01 / 24. szám
Átszervezés a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumban Csökkent a létszám is .A létszámcsökkentéssel együtt a környezetpolitikai céloknak jobban megfelelő szervezeti formát alakítottak ki a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumban. Az átszervezés a napokban fejeződött be. A változásokról Varga Miklós államtitkár elmondta: hét főosztályt, önálló osztályt szüntettek meg, illetve csatoltak más egységekhez. A mai igényeket figyelembe véve létrehoztak két új szervezetet is. Az egyik, a környezetpolitikai főosztály a környezeti állapot egész országra kiterjedő átfogó értékelésével, a környezetpolitika kidolgozásával foglalkozik majd. Kapcsolatot tart a többi minisztériummal, a társadalmi környezetvédelmi csoportokkal és összefogja a környezetvédelmi kutatást, fejlesztést. A másik új egységet, a minisztériumi titkárságot azért szervezték meg, hogy javítsák munkakapcsolatukat a kormányzattal és a parlamenttel, lletve koordinálják a minisztéium szakmai előterjesztéseit, ehhez a titkársághoz került a panasziroda is. A minisztérium háromszáz fős létszáma az irányítássaloglalkozik, a környezetpolitikai elképzelések a településein a területi igazgatóságok közvetlen közreműködésével valósulnak meg. Az országban 12 területi — környezetvédelmi és vízügyi — igazgatóság működik, amelyeket a korábbi vízügyi igazgatóságok, a környezetvédelmi mérőállomások és a környezetvédelmi felügyelőségek összevonásával hoztak létre. Ezek az egységek — a nemzeti park igazgatóságokkal együttműködve — gondoskodnak a környezet állapotának rendszeres megfigyeléséről, foglalkoznak a vízgazdálkodás és az árvízvédelem feladataival. Az ezer-kétezer dolgozóval tevékenykedő egységek nemcsak az árvízvédelemnél tartanak fenn készenléti szolgálatot, hanem megszervezték a rendszeres környezetvédelmi ügyeletet is. * A főváros kivételével az egész országban ezek a területi igazgatóságok látják el a levegőtisztaság-védelem feladatait A vízvédelmen, s az ipari hulladékokkal kapcsolatos talajvédelmen túl újabban már a KVM figyeli tehát a levegő tisztaságát is. Egyes szakterületeken még más szervezetek is ellenőriznek, a kommunális hulladékok elhelyezése például a tanácsokhoz, illetve a Belügyminisztériumhoz tartozik. A termőföld, az erdők védelmével a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium foglalkozik. Megfelelő koordinációval viszont lehetőség van az egységes környezetpolitika kidolgozására, az ennek megfelelő gyakorlati intézkedésekre. Nyílt levél Berend T. Ivánnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének Tisztelt Elnök Úr! Meglepetéssel értesültem a Magyar Nemzet 1989. május 3-i számából arról, hogy az MTA elnöksége elfogadta a radioaktív hulladéktemető létesítését vizsgáló szakértő bizottság jelentését, miszerint a korábban kijelölt terület — Ófalu — nem alkalmatlan a Paksi Atomerőmű I—IV. blokkjában keletkező kis- és közepes aktivitású radioaktív hulladék végleges elhelyezésére, ön május 2-án az Esti Magazinban nyilatkozott az elnökségi ülésről, de abban nem tett említést erről a döntésről. Biztosíthatom, hogy engem az új alkotmány kérdése is érdekel, de Ófalu ügye már régen országos problémává vált, így megérdemelt volna néhány szót Öntől is. Azóta három hét telt el, de az elnökségi állásfoglalás szövegét és a szakértői anyagokat még mindig nem hozták nyilvánosságra. Május 24-én Tigyi József, az MTA alelnöke és az Akadémiai Bizottság tagja a rádióban nyilatkozott, szerinte megcáfolták a Független Szakértői Bizottság 27 pontját és „tudatlan”-nak nevezte az itt lakókat Nemecz Ernő, az Akadémiai Bizottság elnöke a legújabb eredmények alapján alkalmasnak tartja a területet, szerinte az itt lakóknak a nagyobb közösség érdekében el kellene fogadniuk a létesítményt. Tavaly áprilisban Ófalu, Mecseknádasd, Feked, Véménd és a Baranya megyei Tanács által felkért Független Szakértői Bizottság alkalmatlannak tartotta az ófalu-fekedi területet, sőt a további kutatásokat sem tartotta célravezetőnek. Ezt az álláspontjukat a Paksi Atomerőmű szakértőivel folytatott vitán kétszer is megvédték és véleményüket most is fenntartják. A helyi lakosságnak elsősorban az ő véleményüket kell figyelembe vennie, mivel semmiféle érdekük nem fűződött a nemleges álláspont kialakításához. Nem tartom magam szakértőnek ebben az ügyben, de véleményem a következő egyszerű tényeken alapszik: Az izotópok szétszóródását kb. 600 évig kell a mesterséges és természetes gátaknak megakadályozniuk. A terv szerint a mesterséges gát beton- és vaslemez rétegek kombinációjából állna. Ezek élettartama legfeljebb 100—200 évre becsülhető, így maga a létesítmény is csak ennyi ideig gátolhatná meg az izotópok távozását Tehát a mesterséges gát nem nyújt megfelelő védelmet önmagában! Természetes gát a geológiai környezet, melynek vízzáróképessége és dinamikus tulajdonságai döntik el az alkalmasságot Mérési adatok alapján a talaj vízzáróképessége csak közepes, ezért a létesítményből esetleg kijutó izotópok a vízzel együtt 100 évnél hamarabb eljuthatnak az első forrásig. Ezzel a természetes gát alkalmassága is megkérdőjelezhető, így a kétféle gát a létesítmény „normális” működése esetén sem tudja megakadályozni, hogy az eltemetéstől számított 200—300 év után izotópok kerüljenek a környező folyóvizekbe és akkor — a 30 éves felezési idővel számolva — az eredeti izotópmennyiség ezredrésze még jelen van! Másrészt magát a létesítményt veszélyezteti az, hogy egy geológiai törésvonal közelében van, nagyobb a földrengések valószínűsége és a meredek lejtő miatt talajcsúszási problémák merülnek fel. Ez utóbbira a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség szakértői is felhívták a beruházók figyelmét. Az eddigi rövid közleményekből úgy tűnik, hogy az Akadémiai Bizottság egyoldalúan csupán a Független Szakértői Bizottság véleményét igyekezett cáfolni. Talán érdemes lett volna ezt a problémát tágabb szemszögből is vizsgálni. 1983-ban szintén egy ad hoc akadémiai bizottság tett javaslatot erre a területre és döntött a felszínközeli végleges elhelyezés mellett. Helyes volt ez a döntés? Törvényes volt-e a paksi atomerőmű első blokkjának beindítása ’82 végén, amikor csak előzetes helykijelölés történt Magyaregregyre és rövidesen kiderült, hogy a hely alkalmatlan, másrészt az atomenergiáról szóló végrehajtási rendelet csak 1988 augusztusára készült el? Nem kellene-e az atomenergiával kapcsolatos kérdéseket újra átgondolni? Véleményem szerint az egész eljárást tiszta lappal újra kell kezdeni. Hamis az a beállítás, hogy országos érdek lenne az izotóptemető ófalui megépítése. Tudtommal senki sem bizonyította be — mivel nem volt szisztematikus kutatás —, hogy ez a hely a legalkalmasabb az adott technológia szempontjából. Másrészt az sem bizonyos, hogy ez a technológia a legoptimálisabb az izotópok elhelyezésére (szóba jöhet például a mozgatható tömbökben való elhelyezés, amely folyamatosan ellenőrizhető és szükség esetén újra feldolgozható). Ezenkívül érdemes azt is figyelembe venni, hogy 30 év múlva leállnak az erőmű blokkjai, a részegységek elhelyezése szintén komoly probléma, addig talán érdemes a másodlagos radioaktív hulladékot ideiglenesen az erőmű területén tárolni és együtt gondoskodni majd a megfelelő elhelyezésükről. Szükség van az 1980-as atomtörvény módosítására is, mert az lehetővé tesz döntéseket a társadalom részvétele nélkül, még a tavalyi rendelet is ennek szellemében született. Javaslom az Akadémia elnökségének, hogy vonja vissza 1989. május 2-i határozatát és ezzel tegye lehetővé és segítse elő, hogy a kibővített problémáról valódi szakmai és társadalmi vita alakuljon ki, mert ezt a kérdést kampánnyal nem lehet lezárni! Amennyiben az Akadémiai Bizottság fenntartja Ófaluval kapcsolatos állásfoglalását, úgy tagjainak megfogalmazott egyéni véleményét hozzák nyilvánosságra! Pécs, 1989. május 25. Tisztelettel: Frey István fizikus 1989. június 1. DÁTUM 3 Mi marad meg egy szellemből? Bibó István és a népi mozgalom A háború befejezése és anyám halála után Pestszentlőrincre kényszerültem költözni apámmal és nővéremmel. Ez a „kerület” akkor még nem tartozott Budapesthez. Később, az államosítások és kitelepítések időszaka között csatolták a fővároshoz, amikor kialakult nagy Budapest. A kertes házak szomszédi viszonyai megváltoztak: a kis fémműhelyből férfi munkásszállás lett, néhány sarokkal odébb, a környék lakói által ismert és tisztelt, öreg Wutsch néni zöldségesüzelét államosították, vele szemben, a Feri bácsi hentesüzletében MHSZ repülőmodellező kör kapott helyet. A zöldségesüzletben vidékről feljött, és a lőrinci fonóban dolgozó leányok fél tucatja lakott, akiket sűrűn látogattak az eltávozásra kiengedett kiskatonák. Természetesen így — a kertes házak udvarain kapirgáló kakasok és tyúkok „felvilágosító” nászai után — a környék fiúcskái nyaranta, a résnyire nyitva hagyott üzelthelyiség ablakán át, saját emberi fajtájukról is sokat tapasztalhattak. Szóval, változott, alakult a szocialistának hazudott Magyarország eme — már fővárosi — kerületének élete. A közigazgatási rendszer létrehozta az erőltetett iparosítás következtében idegenekkel felduzzasztott városokat, épültek újak is, tökéletesen megváltoztatva az ország népi-nemzeti karakterét, szokásjogát . A modernizáció természetesen elengedhetetlen, és ennek velejárója az urbanizáció is. A kérdés csak az, hogy ezt milyen településszerkezeti átalakítással csinálják. Bibó István már a harmincas-negyvenes években a közigazgatás jogszerűségéről és eredményességéről polemizál az akkori posztindusztriális államszerkezetben. Később, a háború utáni tanulmányaiban, a demokratikus Magyarország államformájáról ír, vagy a közigazgatási területrendezésről, a településhálózat-fejlesztési koncepcióról. A tanulmányok gondolati gyökerei azon időszakra vezethetők vissza, amikor „rejtve” (Bibó megfogalmazása) részt vett a Márciusi Frontban és megismerkedett a népi írók mozgalmával. A mostanság megalakult Magyar Néppárt, történelmi múltunk és mai helyzetünk összefüggéseit kutatva, indított előadássorozatot. Ennek keretén belül tartott legutóbb élvezetes eszmefuttatást Bibó István munkásságáról a népi mozgalom tükrében Bilecz Endre politológus Budapesten, a XI. kerületben. Bibó eszmeiségének gyökereivel indította előadását, amelynek alapja a magyarországi kettős társadalom elmélete volt. Ez, úgy érzem, Bibó István mai napig érvényes felismerése. Magyarország — Bibó szerint — a kiegyezés után feudális maradványokat megőrző nagybirtokos réteg és a kialakuló, fejlődő polgárság szimbiózisában élt, illetve, e két réteg mellett, a több milliós parasztsággal együtt. A harmincas-negyvenes években is létezett ez a szimbiózis, és ennek felismerésével alakultak meg a népi mozgalmak. Bár már akkor is felmerült a mai időkben érvényes dilemma: szellemi mozgalom vagy párt legyen? Az nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon a modernizálást csak urbanizációval lehet megoldani. Területi és gazdasági önkormányzati rendszert kell kialakítani — vélte már akkor Bibó, és ezen elképzelését újrafogalmazta 1945— 48 között. A sajátos népi-önkormányzati rendszer kialakításáról vallott elképzelését Bibó akkor legalább olyan fontosnak tartotta, mint a földosztást. önkormányzati rendszer, gazdasági önkormányzat, nyugat-európai szövetkezeti rendszer, kulturális önkormányzat kialakítását tartotta szükségesnek, oly módon, hogy a civil társadalom saját közösségeiben minimális emberi jogait meg tudja szerezni, és ezt politikai és vagyoni garanciával meg lehessen támogatni. Ennek egyik előfeltétele a közigazgatási rendszer változtatása hármas tagolódásban, községi — városi — országos szinten. A városok köré alakulnak ki a természetes vonzáskörzetek, de egy megyén belül, ha a városok is a központok, az irányításban a választott községek is vegyenek részt. Ugyanilyen fontosnak tartotta az iskolarendszer decentralizálását, mert a községi és egyes városi gimnáziumok lemaradnak másokhoz képest, s így az ország egész területének szellemi fejlődése eltorzulhat. Az önkormányzati rendszer, a szövetkezeti rendszer és az iskolareform mellett szükségesnek vélte — éppen a népi mozgalmak igényének megfelelően — a több szektort, működő piacgazdaság kibontakozását. Ennek semmi köze nem volt a szovjet kolhozokhoz, inkább a dán típusú szövetkezeti gazdálkodásra hasonlított volna. Ez azonban nem következett be, sőt, a magyar településszerkezet tönkretételében, ma már tudjuk, az „egy szövetkezettöbb falu”, Biszku Béla által hirdetett és megvalósított határozata élen járt, s ez a háború utáni Bibó-féle elméletnek szinte a szöges ellentéte volt Bibó István határolt és tervezett forradalmat akart, megszorított többpártrendszert, ami a népi mozgalmak céljaival is egyezett. Magyarországon négy párt koalícióját képzelte el, nevezetesen a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, valamint a Kisgazdapárt és Kommunista párt, mint jobb-, illetve baloldali két szélső politikai értékhatárt. A bibói elképzelésben szerepelt a korlátozott szuverenitás is. Magyarország beletartozott egy győztes nagyhatalom érdekkörébe, de nem kell másolnia a szovjet mintát és a Szovjetunióval való viszonyainak sem kell, hogy kizárólagosnak lennie, mert a magyar nemzeti sajátosságok megőrzése csak nyugat-európai orientációval képzelhető el. Ezt a problémát is pontosan érzékeljük manapság, s feltehetően, ha bibói úton haladunk, nem kellett volna a „zsákutcás magyar történelmet” (Bibó kifejezése) megélnünk. Igen fontos az életműben az a tény is, hogy korábbi tanulmányaira és a népi mozgalmak tapasztalataira alapozva, Bibó István 1956 októberében kész helyzetelemzéssel és politikai programmal tudott előállni, „híven az igazsághoz” — ahogy ő fogalmazott abban az időben. A marxi és lenini tételekből el kell hagyni azt, ami fölösleges és nem állja meg a helyét a mi viszonyaink között. Ezek közé sorolta a központi tervutasításos rendszert, az egypártrendszert, a katonai és rendőrségi elnyomó gépezetet. Mindezeket ki kell dobni a programunkból, vélte akkor. Hosszú évtizedek megnyomorított szellemiségével kellett fizetnünk, mire remélhetjük, hogy a bibói elképzelés valóra válik. Természetesen az ő akkori elképzeléseihez híven a reprivatizáció nem elképzelhető, azaz a gyárak és földek nagy többségének valamilyen formában állami tulajdonban kell maradnia. A mai helyzet azonban különbözik az 1956-ostól, mert akkor, egy győztes forradalom után, a november elejére konszolidálódott helyzetben, meg lehetett volna tartani a többpárti választásokat, az alkotmányozó nemzetgyűlést össze lehetett volna hívni. Ma viszont nincs forradalom, tehát a választásokat semmiképpen nem lehet elkapkodni, hiszen nincsenek kialakult, egyenrangú pártok, csupán kezdemények. Feltehetően Bibó István is ezt sugallná, ha ma élne, hiszen az ő alapgondolata volt a gyakorlatban a realitás, demokratikus szabadság, de más eszmerendszert is figyelembe vett. Ez azt jelenthetné ma, hogy a démosz, a nép gyakorolná az uralmat egy kisebbség felett és nem fordítva. A bibói elv szerint a demokrácia súlypontja nem kizárólagosan hatalmi, ezért a hatalommentesség felé vezető úton először a politikai intézményrendszernek kell fokozatosan lágyabbá válnia, majd áttolódni a társadalmi, kulturális irányításba. Ez utóbbiak lesznek fontosabbak a közvetlen politikai irányítás helyett Vajon remélhetjük-e ennek a bibói gondolatnak a kiteljesedését az elkövetkezendő évtizedben kicsiny országunkban? Győrffy László