Dátum, 1989. június (1. évfolyam, 24-49. szám)

1989-06-01 / 24. szám

Átszervezés a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumban Csökkent a létszám is .A létszámcsökkentéssel együtt a környezetpolitikai cé­loknak jobban megfelelő szer­vezeti formát alakítottak ki a Környezetvédelmi és Vízgaz­dálkodási Minisztériumban. Az átszervezés a napokban fe­jeződött be. A változásokról Varga Miklós államtitkár el­mondta: hét főosztályt, önálló osztályt szüntettek meg, illetve csatoltak más egységekhez. A mai igényeket figyelembe véve létrehoztak két új szerve­zetet is. Az egyik, a környezetpoliti­kai főosztály a környezeti álla­pot egész országra kiterjedő át­­fogó értékelésével, a környe­zetpolitika kidolgozásával fog­lalkozik majd. Kapcsolatot tart a többi minisztériummal, a tár­sadalmi környezetvédelmi cso­portokkal és összefogja a kör­nyezetvédelmi kutatást, fej­lesztést. A másik új egységet, a mi­nisztériumi titkárságot azért szervezték meg, hogy javítsák munkakapcsolatukat a kor­mányzattal és a parlamenttel, lletve koordinálják a miniszté­­ium szakmai előterjesztéseit, ehhez a titkársághoz került a panasziroda is. A minisztérium háromszáz fős létszáma az irányítással­oglalkozik, a környezetpoliti­­kai elképzelések a települése­in a területi igazgatóságok közvetlen közreműködésével valósulnak meg. Az országban 12 területi — környezetvédel­mi és vízügyi — igazgatóság működik, amelyeket a korábbi vízügyi igazgatóságok, a kör­nyezetvédelmi mérőállomások és a környezetvédelmi felügye­lőségek összevonásával hoztak létre. Ezek az egységek — a nemzeti­ park igazgatóságokkal együttműködve — gondoskod­nak a környezet állapotának rendszeres megfigyeléséről, foglalkoznak a vízgazdálkodás és az árvízvédelem feladatai­val. Az ezer-kétezer dolgozó­val tevékenykedő egységek nemcsak az árvízvédelemnél tartanak fenn készenléti szolgá­latot, hanem megszervezték a rendszeres környezetvédelmi ügyeletet is. * A főváros kivételével az egész országban ezek a területi igazgatóságok látják el a leve­gőtisztaság-védelem feladatait A vízvédelmen, s az ipari hulla­dékokkal kapcsolatos talajvé­delmen túl újabban már a KVM figyeli tehát a levegő tisztasá­gát is. Egyes szakterületeken még más szervezetek is ellenő­riznek, a kommunális hulladé­kok elhelyezése például a taná­csokhoz, illetve a Belügy­minisztériumhoz tartozik. A termőföld, az erdők védel­mével a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium foglalkozik. Megfelelő koordi­nációval viszont lehetőség van az egységes környezetpolitika kidolgozására, az ennek meg­felelő gyakorlati intézkedések­re. Nyílt levél Berend T. Ivánnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének Tisztelt Elnök Úr! Meglepetéssel értesültem a Magyar Nemzet 1989. május­ 3-i számából arról, hogy az MTA elnöksége elfogadta a ra­dioaktív­ hulladéktemető létesí­tését vizsgáló szakértő bizott­ság jelentését, miszerint a ko­rábban kijelölt terület — Ófalu — nem alkalmatlan a Paksi Atomerőmű I—IV. blokkjában keletkező kis- és közepes akti­vitású radioaktív hulladék vég­leges elhelyezésére, ön május 2-án az Esti Magazinban nyi­latkozott az elnökségi ülésről, de abban nem tett említést erről a döntésről. Biztosíthatom, hogy engem az új alkotmány kérdése is érdekel, de Ófalu ügye már régen országos prob­lémává vált, így megérdemelt volna néhány szót Öntől is. Az­óta három hét telt el, de az el­nökségi állásfoglalás szövegét és a szakértői anyagokat még mindig nem hozták nyilvános­ságra. Május 24-én Tigyi Jó­zsef, az MTA alelnöke és az Akadémiai Bizottság tagja a rá­dióban nyilatkozott, szerinte megcáfolták a Független Sza­kértői Bizottság 27 pontját és „tudatlan”-nak nevezte az itt lakókat Nemecz Ernő, az Aka­démiai Bizottság elnöke a legú­jabb eredmények alapján alkal­masnak tartja a területet, sze­rinte az itt lakóknak a nagyobb közösség érdekében el kellene fogadniuk a létesítményt. Tavaly áprilisban Ófalu, Me­­cseknádasd, Feked, Véménd és a Baranya megyei Tanács által felkért Független Szakértői Bi­zottság alkalmatlannak tartotta az ófalu-fekedi területet, sőt a további kutatásokat sem tartot­ta célravezetőnek. Ezt az állás­pontjukat a Paksi Atomerőmű szakértőivel folytatott vitán kétszer is megvédték és véle­ményüket most is fenntartják. A helyi lakosságnak elsősor­ban az ő véleményüket kell fi­gyelembe vennie, mivel sem­miféle érdekük nem fűződött a nemleges álláspont kialakításá­hoz. Nem tartom magam szakér­tőnek ebben az ügyben, de vé­leményem a következő egysze­rű tényeken alapszik: Az izotópok szétszóródását kb. 600 évig kell a mesterséges és természetes gátaknak meg­akadályozniuk. A terv szerint a mesterséges gát beton- és vas­lemez rétegek kombinációjából állna. Ezek élettartama legfel­jebb 100—200 évre becsülhe­tő, így maga a létesítmény is csak ennyi ideig gátolhatná meg az izotópok távozását Te­hát a mesterséges gát nem nyújt megfelelő védelmet önmagá­ban! Természetes gát a geológiai környezet, melynek vízzáróké­pessége és dinamikus tulajdon­ságai döntik el az alkalmassá­got Mérési adatok alapján a ta­laj vízzáróképessége csak kö­zepes, ezért a létesítményből esetleg kijutó izotópok a vízzel együtt 100 évnél hamarabb el­juthatnak az első forrásig. Ez­zel a természetes gát alkalmas­sága is megkérdőjelezhető, így a kétféle gát a létesítmény „normális” működése esetén sem tudja megakadályozni, hogy az eltemetéstől számított 200—300 év után izotópok ke­rüljenek a környező folyóvi­zekbe és akkor — a 30 éves fel­ezési idővel számolva — az eredeti izotópmennyiség ezred­része még jelen van! Másrészt magát a létesít­ményt veszélyezteti az, hogy egy geológiai törésvonal köze­lében van, nagyobb a földren­gések valószínűsége és a mere­dek lejtő miatt talajcsúszási problémák merülnek fel. Ez utóbbira a Nemzetközi Atom­­energiai Ügynökség szakértői is felhívták a beruházók figyel­mét. Az eddigi rövid közlemé­nyekből úgy tűnik, hogy az Akadémiai Bizottság egyolda­lúan csupán a Független Sza­kértői Bizottság véleményét igyekezett cáfolni. Talán érde­mes lett volna ezt a problémát tágabb szemszögből is vizsgál­ni. 1983-ban szintén egy ad hoc akadémiai bizottság tett javas­latot erre a területre és döntött a felszínközeli végleges elhelye­zés mellett. Helyes volt ez a döntés? Törvényes volt-e a paksi atomerőmű első blokkjá­nak beindítása ’82 végén, ami­kor csak előzetes helykijelölés történt Magyaregregyre és rö­videsen kiderült, hogy a hely alkalmatlan, másrészt az atom­energiáról szóló végrehajtási rendelet csak 1988 augusztusá­ra készült el? Nem kellene-e az atomenergiával kapcsolatos kérdéseket újra átgondolni? Véleményem szerint az egész eljárást tiszta lappal újra kell kezdeni. Hamis az a beállí­tás, hogy országos érdek lenne az izotóptemető ófalui megépí­tése. Tudtommal senki sem bi­zonyította be — mivel nem volt szisztematikus kutatás —, hogy ez a hely a legalkalmasabb az adott technológia szempontjá­ból. Másrészt az sem bizonyos, hogy ez a technológia a legop­timálisabb az izotópok elhelye­zésére (szóba jöhet például a mozgatható tömbökben való elhelyezés, amely folyamato­san ellenőrizhető és szükség esetén újra feldolgozható). Ezenkívül érdemes azt is figye­lembe venni, hogy 30 év múlva leállnak az erőmű blokkjai, a részegységek elhelyezése szin­tén komoly probléma, addig ta­lán érdemes a másodlagos ra­dioaktív hulladékot ideiglene­sen az erőmű területén tárolni és együtt gondoskodni majd a megfelelő elhelyezésükről. Szükség van az 1980-as atomtörvény módosítására is, mert az lehetővé tesz döntése­ket a társadalom részvétele nél­kül, még a tavalyi rendelet is ennek szellemében született. Javaslom az Akadémia el­nökségének, hogy vonja vissza 1989. május 2-i határozatát és ezzel tegye lehetővé és segítse elő, hogy a kibővített problé­máról valódi szakmai és társa­dalmi vita alakuljon ki, mert ezt a kérdést kampánnyal nem lehet lezárni! Amennyiben az Akadémiai Bizottság fenntartja Ófaluval kapcsolatos állásfog­lalását, úgy tagjainak megfo­galmazott egyéni véleményét hozzák nyilvánosságra! Pécs, 1989. május 25. Tisztelettel: Frey István fizikus 1989. június 1. DÁTUM 3 Mi marad meg egy szellemből? Bibó István és a népi mozgalom A háború befejezése és anyám halála után Pestszentlő­­rincre kényszerültem költözni apámmal és nővéremmel. Ez a „kerület” akkor még nem tarto­zott Budapesthez. Később, az államosítások és kitelepítések időszaka között csatolták a fő­városhoz, amikor kialakult nagy­ Budapest. A kertes házak szomszédi viszonyai megvál­toztak: a kis fémműhelyből fér­fi munkásszállás lett, néhány sarokkal odébb, a környék la­kói által ismert és tisztelt, öreg Wutsch néni zöldségesüzel­ét államosították, vele szemben, a Feri bácsi hentesüzletében MHSZ repülőmodellező kör kapott helyet. A zöldségesüz­letben vidékről feljött, és a lő­rinci fonóban dolgozó leányok fél tucatja lakott, akiket sűrűn látogattak az eltávozásra kien­gedett kiskatonák. Termé­szetesen így — a kertes házak udvarain kapirgáló kakasok és tyúkok „felvilágosító” nászai után — a környék fiúcskái nya­ranta, a résnyire nyitva hagyott üzelthelyiség ablakán át, saját emberi fajtájukról is sokat ta­pasztalhattak. Szóval, változott, alakult a szocialistának hazudott Ma­gyarország eme — már főváro­si — kerületének élete. A köz­­igazgatási rendszer létrehozta az erőltetett iparosítás követ­keztében idegenekkel felduz­zasztott városokat, épültek újak is, tökéletesen megváltoztatva az ország népi-nemzeti karak­terét, szokásjogát . A modernizáció termé­szetesen elengedhetetlen, és ennek velejárója az urbanizáció is. A kérdés csak az, hogy ezt milyen településszerkezeti át­alakítással csinálják. Bibó Ist­ván már a harmincas-negyve­nes években a közigazgatás jogszerűségéről és eredmé­nyességéről polemizál az akko­ri posztindusztriális államszer­kezetben. Később, a háború utáni tanulmányaiban, a de­mokratikus Magyarország ál­lamformájáról ír, vagy a köz­­igazgatási területrendezésről, a településhálózat-fejlesztési koncepcióról. A tanulmányok gondolati gyökerei azon idő­szakra vezethetők vissza, ami­kor „rejtve” (Bibó megfogal­mazása) részt vett a Márciusi Frontban és megismerkedett a népi írók mozgalmával. A mostanság megalakult Magyar Néppárt, történelmi múltunk és mai helyzetünk összefüggéseit kutatva, indított előadássorozatot. Ennek kere­tén belül tartott legutóbb élve­zetes eszmefuttatást Bibó Ist­ván munkásságáról a népi moz­galom tükrében Bilecz Endre politológus Budapesten, a XI. kerületben. Bibó eszmeiségé­nek gyökereivel indította előa­dását, amelynek alapja a ma­gyarországi kettős társadalom elmélete volt. Ez, úgy érzem, Bibó István mai napig érvényes felismerése. Magyarország — Bibó szerint — a kiegyezés után feudális maradványokat megőrző nagybirtokos réteg és a kialakuló, fejlődő polgárság szimbiózisában élt, illetve, e két réteg mellett, a több milliós parasztsággal együtt. A har­mincas-negyvenes években is létezett ez a szimbiózis, és en­nek felismerésével alakultak meg a népi mozgalmak. Bár már akkor is felmerült a mai időkben érvényes dilemma: szellemi mozgalom vagy párt legyen? Az nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon a mo­dernizálást csak urbanizációval lehet megoldani. Területi és gazdasági önkormányzati rend­szert kell kialakítani — vélte már akkor Bibó, és ezen elkép­zelését újrafogalmazta 1945— 48 között. A sajátos népi-ön­kormányzati rendszer kialakí­tásáról vallott elképzelését Bibó akkor legalább olyan fon­tosnak tartotta, mint a földosz­tást. önkormányzati rendszer, gazdasági önkormányzat, nyu­gat-európai szövetkezeti rend­szer, kulturális önkormányzat kialakítását tartotta szükséges­nek, oly módon, hogy a civil társadalom saját közösségeiben minimális emberi jogait meg tudja szerezni, és ezt politikai és vagyoni garanciával meg le­hessen támogatni. Ennek egyik előfeltétele­­ a közigazgatási rendszer változtatása hármas tagolódásban, községi — váro­si — országos szinten. A váro­sok köré alakulnak ki a termé­szetes vonzáskörzetek, de egy megyén belül, ha a városok is a központok, az irányításban a választott községek is vegye­nek részt. Ugyanilyen fontos­nak tartotta az iskolarendszer decentralizálását, mert a közsé­gi és egyes városi gimnáziu­mok lemaradnak másokhoz ké­pest, s így az ország egész terü­letének szellemi fejlődése eltorzulhat. Az önkormányzati rendszer, a szövetkezeti rendszer és az is­kolareform mellett szükséges­nek vélte — éppen a népi moz­galmak igényének megfelelően — a több szektort, működő piacgazdaság kibontakozását. Ennek semmi köze nem volt a szovjet kolhozokhoz, inkább a dán típusú szövetkezeti gazdál­kodásra hasonlított volna. Ez azonban nem következett be, sőt, a magyar településszerke­zet tönkretételében, ma már tudjuk, az „egy szövetkezet­több falu”, Biszku Béla által hirdetett és megvalósított hatá­rozata élen járt, s ez a háború utáni Bibó-féle elméletnek szinte a szöges ellentéte volt Bibó István határolt és ter­vezett forradalmat akart, meg­szorított többpártrendszert, ami a népi mozgalmak céljaival is egyezett. Magyarországon négy párt koalícióját képzelte el, nevezetesen a Nemzeti Pa­rasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, valamint a Kisgazdapárt és Kommunista párt, mint jobb-, illetve baloldali két szél­ső politikai értékhatárt. A bibói elképzelésben szerepelt a kor­látozott szuverenitás is. Ma­gyarország beletartozott egy győztes nagyhatalom érdekkö­rébe, de nem kell másolnia a szovjet mintát és a Szovjet­unióval való viszonyainak sem kell, hogy kizárólagosnak len­nie, mert a magyar nemzeti sa­játosságok megőrzése csak nyugat-európai orientációval képzelhető el. Ezt a problémát is pontosan érzékeljük manap­ság, s feltehetően, ha bibói úton haladunk, nem kellett volna a „zsákutcás magyar történel­met” (Bibó kifejezése) megél­nünk. Igen fontos az életműben az a tény is, hogy korábbi tanul­mányaira és a népi mozgalmak tapasztalataira alapozva, Bibó István 1956 októberében kész helyzetelemzéssel és politikai programmal tudott előállni, „híven az igazsághoz” — ahogy ő fogalmazott abban az időben. A marxi és lenini tételekből el kell hagyni azt, ami fölös­leges és nem állja meg a helyét a mi viszonyaink között. Ezek közé sorolta a központi tervuta­sításos rendszert, az egypárt­­rendszert, a katonai és rendőr­ségi elnyomó gépezetet. Mind­ezeket ki kell dobni a programunkból, vélte akkor. Hosszú évtizedek megnyomo­rított szellemiségével kellett fi­zetnünk, mire remélhetjük, hogy a bibói elképzelés valóra válik. Természetesen az ő ak­kori elképzeléseihez híven a reprivatizáció nem elképzelhe­tő, azaz a gyárak és földek nagy többségének valamilyen for­mában állami tulajdonban kell maradnia. A mai helyzet azonban kü­lönbözik az 1956-ostól, mert akkor, egy győztes forradalom után, a november elejére kon­szolidálódott helyzetben, meg lehetett volna tartani a többpár­ti választásokat, az alkotmá­­nyozó nemzetgyűlést össze le­hetett volna hívni. Ma viszont nincs forrada­lom, tehát a választásokat sem­miképpen nem lehet elkapkod­ni, hiszen nincsenek kialakult, egyenrangú pártok, csupán kezdemények. Feltehetően Bi­bó István is ezt sugallná, ha ma élne, hiszen az ő alapgondolata volt a gyakorlatban a realitás, demokratikus szabadság, de más eszmerendszert is figye­lembe vett. Ez azt jelenthetné ma, hogy a démosz, a nép gya­korolná az uralmat egy kisebb­ség felett és nem fordítva. A bibói elv szerint a demok­rácia súlypontja nem kizáró­lagosan hatalmi, ezért a hata­lommentesség felé vezető úton először a politikai intézmény­­rendszernek kell fokozatosan lágyabbá válnia, majd áttolódni a társadalmi, kulturális irányí­tásba. Ez utóbbiak lesznek fon­tosabbak a közvetlen politikai irányítás helyett Vajon remél­hetjük-e ennek a bibói gondo­latnak a kiteljesedését az elkö­vetkezendő évtizedben kicsiny országunkban? Győrffy László

Next