Dél-Kelet, 1989. május-június (1. évfolyam, 1-2. szám)
1989-05-01 / 1. szám
t Keleto------------------------------------------------------------------- Dél- Hatvani Dániel A silányság ellenforradalma Minden, aki ma velünk és körülöttünk történik, lényegileg nem más, mint a silányság évtizedek óta tartó ellenforradalma. A Németh László által elgondolt minőség forradalma voltaképp maga a szocializmus. Ugyan gondolt-e arra a huszadik századi magyarság talán legnagyobb író gondolkodója és gondolkodó írója, hogy mindannak, amit nagy sodrású elméletében — érzékletes eszméiben — megfogalmazott, az ellentettje is bekövetkezhet? A már-már szónokias kérdésre az életmű felületes ismerője is csaknem biztos igennel válaszolhat. Az ív, melyre az író balsejtelme felrakódhatott, Ortega у Gasset századelői kiábrándultságától Orwell lidércnyomásos utópiájáig terjed. Közben ott volt az iszonyú realitás, a sztálinizmus, amikor is már szó sem volt az alacsonyabb rendűséget és a középszerűség igényét, azaz igénytelenségét megfogalmazó tömegek lázadásáról, hiszen a tömegek, de még az emberi szellem legkisebb moccanását is gépfegyverekkel és gulággal rendszabályozták meg. A silányság rémuralmának végkifejlete mindaz, ami ma velünk és körülöttünk történik. S ezzel hadd zárom máris rövidre az elméleti fejtegetés pólusait; tele van velük a sajtó, a tömegkommunikáció, a politikai lektűrirodalom. Maradjon csak a köznapok állampolgári tapasztalatainak sora. Ez is elég nagy gombóc ahhoz, hogy immár képtelenek legyünk lenyelni. Szánnivalónak tartanám a kormányzat jószándékú igyekezetét, hogy a gazdasági bajok hínárjaiból a felszínre verekedje magát, s ehelyett azokba mindjobban belegabalyodik, ám az ostor rajtunk, állampolgárokon csattan. Mint legutóbb is, amikor a kedvező vámfeltételeket újból megszigorították. Meglehetősen gorombán adták tudtomra, hogy ún. állampolgári jogom továbbra is csak engedmény, mely bármikor visszavonható. Érveket a hatalom talál, hiszen ezért hatalom. Ámde milyen bizalomra építhet programja végrehajtásában? Ha netán újból kedve szottyan, hogy valamiféle kedvezményben részesítsen, ajánlatos lesz azon nyomban megragadnom az alkalmat, s nem pedig elmáléskodnom az esélyt, mint ezúttal is tettem. Előbb hiányoztak a beváltható és nélkülözhető forintjaim, később, amikor ez már rendelkezésre állt volna, életprogramom napi terhei akadályoztak meg a nyugati utazásban, így maradtam megint video, számítógép, meg színes tévé nélkül. Vagy vegyem meg itthon, kétszer annyiért, s rosszabb minőségben. Mindebben mi a silányság? Az, hogy az állampolgári jogkorlátozás mellé társul egy kisebbrendűségi tudat, hogy a legfrissebb civilizációs termékeket csak többszörös erőfeszítéssel szerezhetem meg, mint teheti azt egy nyugati átlagember. Ez a helyzet hazánkfiát arcpirító mértékben lefokozza. Nem tudom, szerencséje-e vagy inkább szerencsétlensége a hatalomnak, hogy az állampolgároknak eszük ágában sincs emiatt pirulniuk. Hogy is mondjam? Négy évtized alatt szépen leszoktunk az emberi méltóságról. Épp úgy, mint annak idején az üveggyönggyel megvesztegetett bennszülöttek? Csak nem Közép-Afrikában, a tizennyolcadik század végén, hanem két évszázaddal később, Közép-Európában. S az üveggyöngy video névre hallgat. Máskor hűtőláda képében jelenik meg ... Kell ennél nagyobb silányság? Mármint annál, hogy e közönséges használati tárgyak értékelődnek fel már-már mitikus mértékben. Jómagam mindezek nélkül meg is lennék. Csakhogy gyermekeimre is gondolnom kellene, másodikos leányomra például, ki számítástechnikai tagozatra jár. A hátrányok immár minden generációval hatványozódnak. Az ötvenes évek végén, amikor elvégeztem az egyetemet, a szó szoros értelmében csak a rajtamvaló volt, semmitlenül kezdtem az életet. S a ’60-as évek közepén már tudtam venni televíziót, 1970-ben szert tettem első autómra, s mindjárt egy nyugati márkájúra. Ha elgondolom, hogy két évvel ezelőtt, anyagi helyzetem mélypontján, miként fohászkodtam a sorshoz, hogy négyéves Trabantomnak ne essék komolyabb baja, mert nem fogom tudni megcsináltatni — a hazai életnívó trendjét ezzel a momentummal is eléggé jellemeztem. Meg a szinte komikusan szomorú áruhiányt. Négy vagy öt éve, emlékszem, hónapokon át országos hiánycikk volt a szeg. Mígnem a tévé nyilatkoztatta a salgótarjáni szeggyár igazgatóját, aki váltig kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig ők elegendő szeget gyártanak, ám a lakosság, csak hogy őket bosszantsák, igényén felül vásárolja fel a terméküket. S a riporter ezt megjegyzés nélkül hagyta — ma már ezt biztosan nem tenné —,s arról sem kaptunk hírt, hogy a következő napokban már másvalaki ül az igazgatói székben. Tyúktojás problémaként vethetném fel, hogy az irányítás vagy az élet elsilányulása volt-e előbb, lényeg, hogy a folyamat kifejezésére a kontraszelekció majdhogynem eufémisztikus kifejezés, s arra (is) utal, hogy a létező szocializmus meghatározó jellemvonásáról van szó. Ha nem akarom, hogy elgáncsoljon a sors, financiális érdekeim védelmét magamnak kell megszerveznem. Az állami mohóság óvatosságra és megfontolásra késztet. Úgyszintén a fokozódó infláció is. Nem könnyű nyugvópontra térni afölött sem, hogy a lefelé nivellálás épp akkor gyorsult fel, amikor az állam szociális garanciája halványulni kezdett, majd hamar meg is szűnt. Ez az a pont, ahol Európától való leszakadásunk teljessé vált. S szinte visszafordíthatatlanná. Meglehet, magam és családom konszolidált körülmények között élünk, kikerülvén az éveken át tartó anyagi kátyúból. Az ország legrégibb irodalmi főszerkesztőjeként, s ötvenkét évesen odáig is eljutottam, hogy reményteli kilátásokkal igényelhettem telefont a lakásomra. Ám a pozitív postai visszaigazolást bármerről is forgatom, sehol sincs benne, hogy a 12 ezer forint bekötési díj befizetését követően meghatározott időpontig lesz is telefonom. Hogy mégis lett, az pusztán csak a jóindulatnak köszönhető? A kiszolgáltatott helyzetbe hozás variációinak száma végtelen, s az állampolgár nem tehet mást, ugyancsak kénytelen nem válogatni az eszközökben. Különben megnézheti magát, így silányulunk el napról napra. S most megyek Köröstarcsára, ahol is hétvégi házam kerítése csak imide-amoda van kész, s ezt pótolni igyekezvén, előbb a mezőberényi, majd a tárcsái tüzéptelepre térek be. Mindhiába. Kerítéshez való betonoszlop nincs, s az idén már nem is lesz. Egy pillantással fölmérem mindkét telepet, a látvány több, mint elszomorító. Az áruhiány tökéletesebbnek már nem is volna nevezhető. Honnan, miből került elő az utóbbi pár évtizedben felépült több százezer családi ház építőanyaga? Avagy minden esetben a csúszópénz segített? Amit természetesnek tekint az is, aki kapja, az is, aki adja. Azt hiszem, a korrupció magyarországi adóztatása világviszonylatban, s világtörténelmi léptékben is egyedülálló. Ami az építkezési kedvet, s persze az anyagi készséget illeti, az bizony jócskán elapadt, ám építőanyag egy szemernyivel sincs több. Csak Köröstarcsán jut eszembe, hogy kenyeret is kéne vennem, az ABC előtt ott toporog a fél falu, késő délelőtt még nem érkezett meg az aznapi szállítmány, s ha megérkezik, kezdődik majd az össznépi társasjáték: kinek jut, kinek nem. Tolongások, cifra káromkodások közepette. Egy nem is túl kicsi falujában annak a megyének, mely megtermi az ország kenyérgabonaszükségletének az egyötödét. Igaz, át lehet szaladni Mezőberénybe, nincs messze, csak éppen autó kell hozzá. De azt megint nem lehet kapni, csak sok éves sorállással. No meg akinek nyugati valutája van ... Tárcsán kevés lehet az ilyen. Annál több az elköltözők után maradó üres ház. Mert a munkalehetőség is csekély, még a közelben is. A felbomló, a szétzilált, a lumpenizálódás lejtőjére jutott családok száma szaporodóban. Ottani utcánkban is akad ilyen, két tíz év körüli csemetéjük nem mindig ártatlan csínytevésre ragadtatja magát. Villanyóránk üvegablakát is sikerült sárgombóccal betörniük. Portánk szögletéből ezúttal is erélyes szavakkal tanácsolom el őket. Elkotródnak, ám amint közben végignéznek rajtam, beleborzadok. Ne adja az Isten, hogy tíz év múlva diktatórikus rendszer legyen az országban. A jövendő verőlegényeinek ma is nehéz gyerekkoruk van.