Délamerikai Magyarság, 1930. október-december (2. évfolyam, 67-79. szám)
1930-10-04 / 67. szám
■ ■■■■■■ A pamutgombolyitás írta: Lőrinczy György Sárikának pityergőre állott a szálacskája, holott ezt a szájacskát édes csigavonalaival nyilván nem pityergésre teremtette az Isten. Nem. Egészen másra. «— Miért idegeskedik, nagymama? Nagymama persze, még jobban idegeskedik.— Én? Én idegeskedem? —llát nem? Pedig miért idegeskedik? Mi van azon idegeskedni való? A nagymama szelíd két szeme nyugtalanul pislogott szét a szobában, mint ha valamit keresne. Csak éppen Sárikára nem néz. Nagymama haragszik. *— Mindig ilyen bolondokat beszéltek! Ezek a mai lányok! — Én, én beszélek bolondokat? — Miért volnék mai lány?? Amiért az kérdeztem, hogy hogyan is volt az? — Akkor? Nagymama gúnyosan mosolyog. •— Pamutgombolyitás! Az kell nekik, éppen az! Miért éppen az? Miért éppen a pamutgombolyitás?, «— Az olyan érdekes lehet. X ■— Érdekes? Mi érdekes? Abban. • ami valaha volt? Ami elmúlt. Amit soha sem lesz többé. Sárika nagyot sóhajt. — Fájdalom! — Már megint! Fájdalom. Miért fájdalom? — Hát nem fájdalom az, hogy többé soha senki se fog pamutot gombolyítani? A pamutgombolyítás kiesik a világrendből. Nincs többé pamutgombolyítás. Nem is lesz. Rettenetes! Nagymama kifakadt. — Nahát, furcsa isten teremtései vagytok, annyit mondhatok! Előttetek van minden. Minden készen. Csak üres kézzel besétáltok a boltba és kisétáltok a boltból hat, vagy tizenkét pár harisnyával. Fáradni se kell érte, készen van. A szikekben is válogathattok. A legkedvesebb, a legdiszkrétebb színekben. Mintha ráöntötték volna úgynevezett lábacskáitokra. Az ember nem is tudja, vagyis ők nem is tudják, a lábacskáitok látják-e, vagy a rájuk feszülő francia harisnyát — és ti a pamutgombolyitásról sóhajtoztok. Hát tudod te, mi az a pamutgombolyitás? Ami már nincs. — Dehogy tudom! Ha tudnám! — Hát mindenekelőtt az az öt hosszu, istentelen kötőtű! Vízilovat lehetett volna vele ölni! Sáriba ijedezik. —Tesszusom! De... talán csak nem öltetek? — Ugyan, harisnyát kötöttünk vele, öt hosszú acélgyilok csattogott az ember kezében naphosszat. Teljes katonabanda. Aztán ott fityeg a karodon a kosár és benne a gömbölyű, a kövér, a pöffeteg pamutgombolyag. Na látod. Hát mi van azon érdekes? Mi van azon visszakivánnivaló. Ahelyett, hogy örülnél, hogy vesződnöd se kell, mégis elegáns a harisnyád. Sőt elegánsabb. Sárika elmélázott, néha oldalvást a nagymamára pislogott. Könnyű neki! Nagymama már tudja! Azonban... — Azonban Sárika magában megvallotta, hogy azok a csattogó, nagy, bolond kötőtűk, amikkel vízilovat is lehetett volna ölni... és az az unalmas örökfityegő! A kosár, a buta gombolyaggal. .. — Az lehet. Az mind lehet. De azért a pamutgombolyitás! Tessék! Megint csak a pamutgombolyitás! Milyen megátalkodott makacsság. Úgy látszik, az a te fixa ideád, a te rögeszméd. A pamutgombolyitás. Hogy mindig csak oda lyukadsz ki... — mert az érdekes. Először is csak azt kérdeztem, nem a kötőtűket. — A gombolyitást. Hogyan volt, milyen volt? — Az is csak olyan! Az illető leül és széttárja a két karját... Sárika lelkesedik. — Drága nagymamám! — No csak ne képzelődj! — Nem képzelődöm... — De látom, hogy képzelődök Pedig hiába képzelődök Az illető nem azért tárja ki a karját. — Miért? — Nem azért, hogy téged megöleljen!.. . Sárika fitymálva biggyeszti szájacskáját. — Mintha én... Mintha nekem.... — Egyszerűen a kéz * csuklójára akasztja a pamutot és te fürgén legombolyítod, vagyis fölgombolyitod. — Le, vagy föl? — Mit tudom én. Le is, föl is. Ahogy neked tetszik. Sárika megbiccentette dús kontyocskáját 2 • Két fipap Délamerikában Írta: Albrecht főherceg A DUDLIO fedélzetén Május 22. Indulás Barcelonából. Dél tájban megyünk ki a kikötőbe útitársammal, Némay Ferenc alezredessel, a rakpart mellett már ott vár bennünket a Navigazione Generali Italiana DUILIO nevű nagy személyszállító hajója. A kikötőben kellemes meglepetéseinkre néhányan várnak ránk, hogy elbúcsúzzanak tőlünk. Ott van a Barcelonában élő Lipót Szalvátor főherceg és családja hogy mégegyszer kezet szorítsanak velünk. Rövid barcelonai tartózkodásom alatt majdnem állandóan együtt voltunk. A főhercegi család nagyon szerény körülmények között él a spanyol városban, de társadalmi pozíciójuk természtesen hiánytalan. A spanyol udvar, amely néha Barcelonában tölt némi időt, rendesen meg szokta őket hívni. A főherceg két fia mint repülőoktató dolgozik, ezen a téren mindkettőjüknek igen jó nevük van. A másik ismerős, aki a kikötőben búcsúzik tőlünk, Romanelli ezredes, barcelonai olasz főkonzul, akihez oly sok emlék fűz bennünket és a magyarságot általában. Ott van azután Egán magyar vicckonzul is. Hajóraszállás előtt még eldiskurálunk egy kicsit. Romanelli ezredes élénken érdeklődik a magyar események és a jelenlegi helyzet iránt. Még mindig melegen emlékszik arra, hogy a magyarok mennyi hálával és szeretettel vették körül a kommün utáni időkben. Most is úgyszólván minden magyar ember felkeresi, aki rövidebbhosszabb időre Barcelonába kerül. Indulás Barcelonából Délben indulunk. Hajónk a DUILIO körülbelül húszezer tonnás, nagyon szép luxus-gőzös. Kényelmes kabinokat kaptunk Némay alezredessel, egymással szemben, a hajóstársaság igazán kitüntető figyelemben részesít bennünket. A társaság egyik igazgatója, Condessa professzor velünk utazik. Elég sok utas van a fedélzeten, az első osztály majdnem fele, a harmadik osztályon sok a kivándorló. A hajó még alig hagyta el a kikötőt mikor már kezd kifejlődni az óceánjáró hajókon szokásos társasélet, az első közös ebéden kezdetét veszi az általános ismerkedés. A fedélközeli hatvanhét magyar kivándorló utazik, valamennyien a genovai kikötőben szálltak fel a Dullicra. A legtöbben megszállott területről valók, valamennyiéül szomorúak, elhanyagoltak, szegény menekülőknek látszanak. Délután hosszasan elbeszélgettünk velük, nem fogynak ki a panaszból, tele vannak aggódással és bizonytalansággal. Segíteni nem nagyon tudunk rajtuk, de igyekszünk megvigasztalni őket, azután igyekszünk biztosítani számukra a hajóstársaság különös jóindulatát, egy-egy családnak sikerült is jobb elhelyezkedést szerezni. Két napig a spanyol partok mentén haladunk. Nem kötünk ki sehol, de a partok mindenütt lat-távolban maradnak, távcsöven érdeklődéssel figyeljük a bizarr formájú hegyeket a szallgatott partvidéken.Hajónkat hosszú sorban delphinek követik, bukdácsolva, egymással versenyt úszva kergetőznek a hajó körül, az utasok általános érdeklődés és tetszése közben bohóckodnak a vízben fáradhatatlanul. Délelőttönként a fedélzeten berendezett uszodában szórakozunk, igen sokan vannak a kis medencében és a medence körül, az utasok fürdenek, azután napfürdöznek, vagy tornásznak. Nem mondtunk le erről a szórakozásról még az egyenlítő alatt sem, a valóban alig elviselhető déli hőségben. Áthaladnak az Egyenlítőn Május 27-én éjszaka haladunk át az egyenlítőn. Ezt az eseményt a hagyományos módon, tengeri keresztelővel ünnepeltük. Mindenkinek fele kellett sorakoznia a Neptun Istennek öltözött matróz előtt, aki ezúttal először lépte át az Equadort. Neptunus pezsgős palackjából leöntözött bennünket s mindenkit megkeresztelt. Engem a Dolphin névvel tüntettek ki, ezért a szép névért le kellett nyelnem egy jó kanál sót is, a tengeristen birodalmába való felvételem jeléül. Naponta átjárok a fedélközre, elbeszélgetek a magyar kivándorlókkal. Mindinkább azt látom, hogy ezek a szegény magyarok bizony elég hiányos előkészületekkel és eszközökkel indulnak új hazát keresni. Azokat a nyelveket, amelyekkel Délamerikában boldogulhatnak, a spanyolt, vagy a portugált, alig egy-kettő tanulta meg közülük előzetesen. A szerencsésebbek úgy mennek ki, hogy valamelyik rokonuk irt nekik és különféle ígéretekkel csalogatta őket az újvilágba, a kevésbé szerencsések azok, akiket csupán az elkeseredés ért el a megszállt területekről és akik minden előzetes készülődés és segítség nélkül vágnak neki a világnak, hogy szerencsét próbáljanak, szerintük roszszabb már sehol sem jöhet, mint az, ami elöl elmenekültek otthonukból . Van, aki még annak a kikötőnek a nevét sem tudja helyesen kiejteni, ahová a jegye szól és ahol partra fog szállni. Gondolkodóba esik az ember, hogy a magyar faj ilyenforma lemorzsolódásának milyen eszközökkel lehetne elejét venni, hiszen lehetetlen, hogy ezek közül a szerencsétlenek közül tíz százaléknál több boldoguljon és egzisztenciát tudjon biztosítani magának. Míg a fedélzeten sétálunk, legtöbbnyire ezen vitatkozunk, különböző tervek és ötletek merülnek fel, — ezeknek a praktikus értékét azonban még most, itt a hajón nem tudjuk megítélni. Az utasokkal, akik leginkább olaszok, napról napra jobban megismerkedünk, összebarátkozunk. Az olasz faj rendkívüli szeretetreméltóságával igyekszenek kellemessé tenni számunkra az utazást, amely itt, a végtelen tengeren oly könnyen válik egyhangúvá. Közeledünk a szárazföldhöz Május 31-én még mindig az óceán, a végtelen vízsivatag fog körül bennünket. Napkeltétől napnyugtáig könyörtelenül reánk tűz az égető trópusi nap, napról-napra tapasztaljuk a napfürdők után, hogy sugaras nyomot hagynak bőrünkön is. Déltájban egy sebesen szálló, fehér madárra lesznek figyelmesek az utasok, a fedélzeten mindenki feltekint a magasba, az első sirályt látjuk, egy délamerikai sirályt. Délután már úszó fadarabok, leveles ágak maradnak el hajónk mölgött tengerben. Valamennyien ott tolongunk a korlátnál és figyeljük a kontinensnek ezeket az első hírnökeit Tele vagyunk türelmetlenséggel, várakozással; most talán meg tudjuk érteni, mit érezhettek az első felfedezők, mielőtt az ismeretlen part sötétkék sávja a láthatár szélén megjelent A délamerikai partvidék Másnap, július 1-én reggel, lehetőleg korán igyekszünk eljutni a fedélzetre. A világ hirtelen megváltozott körülöttünk. Hajónkat már nem fogja körül minden oldalról a beláthatatlan tenger, előttünk, a nyugati láthatáron egy mozdulatlan, szilárd vonal vet véget a víz hullámzásának. Sötétzöld foltokkal tele hintett, szürke sáv ez az ég alján, belőle egy-egy sötét vonal nyúlik fel a magasba, a felhők közé, csipkésen megszaggatva a láthatárt. A hosszú vonal a Serra do Mar hatalmas, kétezer kilométeres hegyvonulata, a kiemelkedő vonalkák magas, két-háromezer méteres hegycsúcsok. Most már gyorsan közeledünk, mindig többet látunk a partvidékből. A tengerből mind magasabbra emelkedik ki a föld, mindenütt buja, tropikus növényzettel borítva. Szerencsénk van, hogy ilyen zavartalanul tiszt, szép időben közeledünk Brazília földjéhez; hosszan, sokáig gyönyörködhetünk az előttünk feltáruló látképen, a pompázó színekben, a minduntalan változó körvonalakban és formákban, ebben a tropikus világban, amelynek sohasem sejtett szépsége csodálatos erővel ejti hatalmába lelkünket. A hegylánc most már nemcsak vékony szegély az ég alján, hanem a magasba tornyosuló, hatalmas sziklatömeg, a sötét ormok fölött aranyfelhők úsznak a nap sugárüzönében. A kopár sziklák vonalán alul sötétzöld a világ, mindent sűrű, tropikus erdő borít. Az erdőn alul vékony, fehér vonal jelzi az enyhén csobogó hullámok által öntözött partot, az előtt a tenger átlátszó, sötétkék tükre, amely mögöttünk haragoszöldbe megy át és úgy olvad bele a tenger végtelenjébe. Ezt a képet, az újvilág első bemutatkozását nem lehet elfelejteni: mélyen beleveszi magát az egész az ember szívébe, lelkébe, bizonyára még sok év múlva is teljes színpompájában fog állni előttem az egész, úgy, ahogy először láttam, a DUILIO fedélzetén. (Folytatása következik.) Délamerikai “Magyarság” 1930. október hó 4. -------:o:-----— — 108 letartóztatási indítvány leány kereskedés miatt. A néhány hónappal ezelőtt leleplezett “Zwi Migdal” leány kereskedő bűnszövetkezet ügyében a vizsgálóbíró 108 gyanúsított — köztük 15 hő — ellen indítványozott letartóztatást. Megállapították, hogy a bandának fizetett emberei voltak a rendőrségen, akik minden készülő hatósági eljárásról idejekorán értesítették a vezetőket s igy minden gyanús dolgot idejekorán eltüntethettek.