Delejtű, 1858 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1858-09-21 / 12. szám
ezen csodálatos fél állatot, kiről — túlzottan bár — de nem merőben alaptalanul, állítják némely természetvizsgálók hogy a majmokkal rokon fajú volna. Amint néhány év előtt, a párisi divatkirálynő halántékhaját két felöl szarvvá kidagasztotta, s hátra felé csigázta, csakhamar néhány nap múlva nálunk is, előbb az úrnők, azután szobaleányaik, ily furcsán kiduzzasztott, és elkínzott fővel jelentek meg az utcán. Nem érzek kedvet sem hivatási magamban a szép főkkel, e divat fölött vitát kezdeni, mert úgy is tudom nekik kellene hagynom az utolsó szót, legyen elég röviden annyit megsúgnom hogy minél többet kínozza valaki haját, annál hamarább, és bizonyosabban számolhat megkopaszodásra. Egyébiránt az egészet csak az arra való bizonyságul hoztam föl, hogy az előkelők példája magával ragadja a sokaságot jóra mint roszra. Az előkelők, s gazdagok példája ragadta fényűzésre a közrendüeket; amazok bírják mig lehet, s ezek nyomról nyomra utánok rohannak, s ezek mint azok mihelyt nem fogják bírhatni a fényűzés szomjának kielégítését, és arról lemondani sem tudván azonnal, nemtelen és tiltott eszközöktől sem re mennek vissza hogy esztelen szenvedélyeiket minden áron kielégíthessék. Ebben áll a fényűzés veszélye tuljdonképen. Az előkelők, a gazdagok sincsenek biztosítva e veszély ellen, mert több mint elég tegnapi dúsgazdagot látunk, már ma csőd alatt, s börtönben. Milyen nehéz kín pedig, egy kényelemben, bővségben élt családnak, egyszerre csak a nélkülözés sanyaruságába mélyen alábukni, midőn az apa, s az anya esztelen és vétkes pazarlásáért az ártatlan gyermekeknek kell szenvedni! — Rettentő büntetése ez a bűnnek de természetes. A természet irgalmat nem esmér, kérlelhetlenül sújtja az ő szent törvényei ellen vétkezőket. — Gondolkozzunk a mig nem késő! -- A fényűzők rendesen azon tévelygésben élnek hogy az embernek — férfiú vagy nő mindegy — mint embernek ékszerek, fényes öltönyök, drága bútorzat, fényes határ és lovak, pompás lakomák stb. nélkül, semmi érdeme, becse és dicsősége nincs, nem lehet. Ugyan mérjük meg, számítsuk ki viszonzásul, az ilyen véleményben élő embernek árbecsét, mert ennek ára van, éppen annyit ér , amennyi áru ékszere, vagyona stb. vagyon, többet nem. Attila egyszerűen élt, századokra szól dicsősége, pedig fatálból ebédelt. Igaz hogy csak harci és hódítói dicsőséget ért, de az ő kora mást, nagyobbat nem ismert, és ő elérte azt. A dicsőség mezeje már ma sokkal nagyobb terjedelmű, több aratást nyújt, miért mondjátok hát, hogy csak az miénk a mit fölemésztünk, a mit élvezünk, a mit elviselünk. — Ellenkezőleg: minél okosabban, és egyszerűbben éltek, annál több maradjen nektek a valódi dicsőség gyümölcseinek megszerezhetésére. Képtelennek látszó de igaz állítás hogy: könnyebb szerezni, mint okosan költeni. — Ezen paradoxont az világítja meg, hogy vagynak a költségnek szabados, és tilos határai. Kijelölem ezeket már csak azért is, hogy egyszersmind a szabados fényűzésnek is — melynek mint már iram átalános ellensége nem vagyok — kitűnjenek kellő határai. A főkérdés itt, melyen minden megfordul, az: Vájjon költségünk által nem háramlik-e magunkra vagy másokra valamely tetemes kár? Akik erre minden habozás nélkül, előnyösen felelhetnek, akik annyi vagyonnal bírnak hogy — emberi számítás szerint, az az: véletlen csapásoktól elnézve — jövőjük eléggé biztosítva van, az ilyen boldog szerencsefiak nem csak szabadon költhetnek, sőt fölöslegüket nemes szükségekre kiosztani éppen kötelességük. A gazdasgok aljasan és igaztalanul is cselekednének ha életmódjukat, szegényesen szűkre szorítkozva, folytatnák sz ekképen a vagyont halomra gyüjtvén, a szükséggel küzdők számát szándékosan szaporítanák, s azok nyomorát alávaló fösvénység által tetéznék. A gazdagoknak kötelessége tisztességes kiadásaik által a tehetlenebb néposztállyal — melynek segédkedésével jutottak vagyonhoz — fölösleges javaikból mintegy osztozni; azaz: a szolgálati személyzet élhetését eszközölni, a szorgalmas és becsületes munkásoknak érdemlett béreket kiadni, a tudósokat, művészeket stb. tisztesen nagylelkűleg jutalmaztatni. Ez után a gazdagok költségei, a szerint a mely célra fordítvák kisebb vagy nagyobb érdemkoszorút tűznek a vagyonosok halántékaira. Az sem vétkelleni való, ha a gazdagok életük szépítésére, kényelmeikre, ártatlan gyönyör élveik kielégítésére költenek, mert ez egyfelől a nemes önszeretetből származik, másfelől a gondviselésnek bölcs elintézése, arra nézve hogy a kincs egy helyre össze ne halmozódjék, egy szekrénybe ne rekedjen, hanem azok is boldoguljanak belőle, kiknek az ilyen gazdagok — különben talán — egy garast sem adnának. Szintigy meg vágynak a hivatallal járó tekintélynek vétektelen költségei. De mindezeknél nemesbek, s nagyobb érdemszerzők a mások boldogitására, a közügy virágoztatására tett kiadások. A kiadások melyeket a gondos szülők gyermekeik kiképzésére nevelésére fordítunk; a kiadások, midőn a magasb érzületü nemes lelkek közhasznú jótékony intézeteket alapítnak vagy alapításához járulnak; intézeteket melyek a tudományok virágzását, terjedését eszközük, az erkölcsöt nemesítik, a bűnt kevesbítik, a babonát irtogatják, stb. intézeteket, melyek másképen életbe sem léphetnének, hanem csak a gazdagok nagyszerű áldozatai útján. Nemesek és istenséghez emelők azon kiadások, melyekkel a szegények terhes sorsa könnyítésére befolyunk, a bujdosót fedéllel ellátjuk, a beteget szenvedései között enyhítjük, az árván elhagyottak gondját fölvesszük. Ki tudná — ily lehet, után tőlünk elragadni az érdem pálmáját? — Hanem vágynak vételi súllyal terhelt költségek is. Ezekre nézve a szabály ez: Tilos minden költség, ha csak annyival bírunk a mennyire mulhallan szükségünk van, úgy hogy mellékességekre semmit nem fordíthatunk a nélkül, hogy magunkat a legszükségesebbekben meg ne szorítsuk. Már az is nagy eszélytelenség, midőn valaki azért szorítkozik össze ma, hogy holnap többet költhessen. Ez pedig fölötte közönséges módja 95