Déli Hirlap, 1942. október-december (18. évfolyam, 226-302. szám)

1942-10-01 / 226. szám

Am Thnișoara-Temesvar, XVI. évf., 226 szám 'stCl LES Csütörtök, 1942 október 1 » 0n asoe­­pt cuu și SIM» <■ t­ nomániai Magyar Népk­özösség lapja 1 dr. vadnay elemér ------------------------------------------------W____________________ J * ° rJ B felelős szerkesztő Leadom az utolsó kéziratot. Amikor leírtam ezt a címet cikkem fölé, egy nagy kerek könnycsepp gö­mbölyödött le arcomon. Ez a tény­kedés ugyanis ezúttal búcsút is jelent. Búcsúmat ettől a laptól, melyet közel két évtized előtt az én újat terem­­teni akaró elhalálozásom hívott életre és búcsúmat attól a közönségtől, melynek érdekeit írásommal három év­tizedet meghaladó idő alatt szolgálni becsületes elhiva­tottságomnak ismertem. Búcsúzni mindig nehéz és fájó és én most, amikor ta­lán utoljára szólok az olvasóhoz ezeken a hasábokon, a mélyen átérzett fájdalom érzésével teszem ezt. Hiszen ez bucsuzást jelent a folytonos, állandó munkában töltött ifjúságomtól is. bucsuzást munkakörömtől, mely sok csa­lódás mellett annyi örömnek is szülője volt, elszakítását jelenti azoknak a kötelékeknek, melyek évtizedeken át szövődtek és megszűnését annak a fluidumnak, mely bi­zonyos lelki közösséget teremtett újságíró és közönsége között. Búcsúzom és ez a búcsú alkalmul szolgál, hogy ön­magammal is számot vessek és a múltba visszatekintő lel­ki szemeim előtt elvonultassam az évtizedekké torlódott hónapokat és esztendőket, melyeket újságírói hivatásom teljesítése töltött ki. És látok hiányokat, mulasztásokat érzek, szemrehányások intenek felém rosszak­ fejcsóválás­­sal; voltak dolgok, melyeket másként lehetett volna szol­gálni, eszmék, melyeket több kitartással talán meg lehe­tett volna valósítani. Nincs azonban lelki megterhelésem, hogy bármikor bármit a lelkiismeret, a becsület, a tisztes­ség, az önzetlenség, az erkölcs, a nemzeti öntudat parancs­szavai ellenére tettem volna. Egészen fiatalon, mint ifjú jogász, választottam az újságírás göröngyös, elismerést ritkán érlelő, de annál több tövist termő pályáját. Akarattal és tudatosan. És tapostam a vidéki újságírás fokozottan nehéz útját, mert jó inaséveknek gondoltam. És később szándékosan ma­radtam „vidéki”, mert láttam, hogy igazi hivatás itt vár Arra az újságíróra, aki az ú­jságírást nemcsak kenyérkere­setnek, hanem szent elhivatásnak tekinti. írtam egyidőben halálozási hírt és humoros karcolatot, színes báli cikket és véres verekedést, előkelő temetést és előkelő esküvőt, be­számolót futballmeccsről és beszámolót rablógyilkosságról, felvettem telefontudósítást mozgalmas parlamenti ülésről és pusztító árvízről, szenzációs esküdtszéki tárgyalásról és háborús össze. Mert amikor harmincnyolc havi harctéri szolgálat után hazatértem, ott folytattam, ahol a tizennégyes behívó pa­rancs megszakította munkámat. A liberalizmus fénykorá­ban kezdtem, amire ennek a világszemléletnek apostolai hangos szóval járták az országot s azt hitték, elérkezett az ideje annak, hogy eszméik diadalának összes gyümölcseit learassák. És talán ez a minden téren megnyilvánult pre­­potencia és önteltség, a magánérdekeknek kölcsönös, sze­mérmetlen szolgálata, az eszmei értékek semmibevevése volt elhatározó akkor, és mindvégig későbbi állásfoglalá­saimra és magatartásomra. Harcos volt ez az állásfogla­lás, de kényszerű­leg elvetélt energiák tették meddővé a küzdelmet, mert nem volt tér, melyen szélesebb körök részére megnyilvánulhatott volna. így volt ez tizennégy elő­tt és így maradt tizennyolc után is. Ez volt elsősorban oka a Déli Hirlap alapításának is. Az uj világ, melynek tüneteit most mindenki látja, már akkor vajúdott az idők méhében. És talán nem sze­rénytelenség, h­a megállapítom, hogy ennek a vajúdásnak a fájdalmait érezteti, meg én is és az egész régi világgal szemben, Romániában a magyarok közül elsőnek, állot­tunk ki a porondra, hogy a keresztény és nemzeti irányzat szolgálatában cselekvőleg működjünk közre ennek az új világnak a megteremtése érdekében. Súlyos volt a harc, nem egy vérző sebet szenvedtünk és nem egyszer úgy érez­tük, hogy nincs tovább. A tűz azonban, mely heví­tett, újra és újra erőt öntött belénk, száz csatavesztés után új csatába indultunk és nap­ nap után újra kezdtük a nemes küzdelmet. Az újságíró munkája örökös harc és minden nap újra kezdődő küzdelem. Nincs megállás és nincs pihenő, amint az élet örökös forgatagában sincs szünet. Az élet mindig újabb és újabb kérdéseket vet fel, szinte naponta újabb és újabb problémákkal állít szembe és ezek nem tűrnek ké­­sedelmeskedő halasztást vagy a megoldás előli kitérést. Voltak harcaim és voltak küzdelmeim. Tollamat soha igaztalan ügy szolgálatában nem koptattam, meggyőződé­sem ellen soha vallomást nem tettem. Hittem és hiszek az Írás szentségébe , és ezt a hitemet soha meg nem ta­gadtam. Nagy és nehéz közjogi és pártpolitikai társa­dalmi és egyházpolitikai, világszemléleti és nemzetpoliti­kai harcok közepette az újságírást soha be nem szennyez­­ten­, kicsinyeskedő szes­élyeskedésekkel le nem alacsonyí­­tottam. Amint sebeket kaptam, oltottam is sebeket, de fegyvereimet soha méregbe nem mártottam. A harmincnégy év alatt szereztem barátokat és bizo­nyára szereztem ellenségeket is. Barátaim érzéseit ma­gammal viszem, ellenségeim is megbékülnek talán most, ha hallják, hogy megszűntem a hetedik nagyhatalom kép­viselője lenni. Akit akaratlanul megbántottam, attól alá­zatos lélekkel bocsánatot kérek; akinek a közérdekkel összetévesztett magánérdekeit nem voltam hajlandó úgy szolgálni, amint szerette volna, vagy hiúságát nem tud­tam a neki tetsző és őt kielégítő módon legyezhetni, szin­tén bocsásson meg a búcsúnak ebben a magunkbaszállást és a gyónás őszinteségét kívánó pillanatában. Egyébként megváltozott helyzetemben is vallom: barátaim barátsá­gát ápolom, ellenségeimmel majd csak megleszek ezen­túl is. Az volt az elvem, hogy a lapot nem magamnak és nem egy szűkebb baráti vagy érdekkörnek csinálom, h­anem a nagyközönségnek, a köz érdekében. Soha egy pillanatra meg nem tántorodtam, soha arról az útról, melyet lelki­ismeretem parancsolt, le nem tértem. És az dobja rám az első követ, aki soha nem tévedt. Mindezek után azok, akikkel oly hosszú időn át vol­tam szellemi és lelki kapcsolatban a lapon keresztül, jog­gal vethetik fel a kérdést, mi az oka annak, hogy vissza­vonulok, mikor sem testi, sem szellemi rokkant nem va­gyok. Azokkal ellentétben, akik fiatalságukban nagy han­gon hirdetik, helyet az ifjúságnak, hogy azután az idők­ múlásával megfeledkezzenek erről az elvről és görcsösen ragaszkodjanak állásukhoz vagy tisztségükhöz még ak­kor is, mikor már egy új nemzedék várja türelmetlenül a munkába állást, én nemcsak hirdettem én hirdet­em­ az ifjú­ság jogait, hanem félreállásommal helyet is csinálok. Az öregség irigysége nélkül. Mindig szerettem a fiatalságot. Nemcsak magam­ban, hanem másokban is. .Akik az utolsó harmadfél év­tized alatt velem dolgozhattak, tanúságot tehetnek erről. Igazi öröm és felüdülés volt számomra, ha az ifjak fel­kerestek, hogy az élet kis és nagy kérdéseiről elbeszélges­sünk és tapasztalataimból nyújtsam azt, amit hasznosnak gondoltam számukra. Soha boldogabb nem voltam, mint ha új tehetséget fedez­hettem fel. Munkásságom talán ezen a téren sem volt egészen, hiábavaló. Ezt a Fiatalságot szeretném látni az érvényesü­lés út­ján azoknak az öregeknek jóindulatú és önzetlen támoga­tásával, akik fölött hozzám hasonlóan eljárt az idő. A közösségi gondolat megvalósítása megkövetelte, hoggy a Déli Hirlap mint népközösségi lap, tényleg, tulaj doo jogi­lag is teljes egészében a Magyar Népközösség birtokába kerüljön. Ez a változás megtörtént és az uj gazdával együtt új vezetőség is került a lap élére. Ezek azok az okok, melyek miatt megválok az új­ságtól. És amikor búcsúzom a közönségtől, búcsút mon­dok azoknak is, akikkel hosszabb-rövidebb ideig — van­nak, akikkel együtt rajongó lelkességgel titánoskodtunk annak idején — együtt dolgozhattam egy jobb, egy szebb, egy boldogabb, egy nemesebb kor eljövetelé­ért. És köszönetet mondok nekik és mindazoknak, akik az élet nehézségei, de szépségei mellett is velem voltak és velem éreztek. És kívánom, hogy akik utánam jönnek és talán új hangon vagy új szóval szólnak a magyarsághoz, tegyék azt ugyanazzal a szeretettel, ugyanazzal a tiszta, becsületes érzéssel és bátor hűséggel, mint én tettem. Talán nem végeztem egészen rossz munkát, — végez­zenek ők egészen jó munkát. Dr. VUCHETICH ENDRE Amikor tizennyolc esztendő előtt meggyőződtünk ar­ról, hogy a romániai magyarság sorsának irányítása nem maradhat tovább káros következmények nélkül, a liberá­lis sajtó kizárólagos előjoga és hogy már nem nélkülözhet­jük tovább az egészséges közszellem kifejlesztése érdekéb­­en a keresztény magyarság ügyét önzetlenül és elfogu­latlanul szolgáló napisajtót, — rövid számvetés után bá­tor elszántsággal megcsináltuk a Déli Hirlapot. Nem töprengtünk,­ mert éreztük, hogy szükség van reá, nem várhatunk tovább — és megjelentünk. Boldog örömmel és büszkén állottam oda én is, hogy szerény erőimmel, de annál több szeretettel és lelkesedés­sel segítsem életre hívni a romániai magyarságnak első keresztény, független politikai napilapját. Boldogan tet­tem, mert segíteni mindenkor a legigazibb, legtisztább öröm és büszkén, hogy én is telettem valamit magyarsá­gunk szolga.1uuitij.il. Szil» ■••ti is öíizetlenül tettem, mert tanultam a múltból és éreztem az uj idők szellemét. És ha volt is lekicsinylő vállveregetésben, majd támadásokban is részünk, — onnan is, ahol ma már ugyancsak látják és hangosan hirdetik ennek a vállalkozásnak a szükségessé­gét, elbírtuk ezt is az igaz ügy szolgálatának biztos tuda­tában, félelem és panasz nélkül. Tudtuk, hogy jó úton ha­ladunk és szent célért küzdünk. Az idő igazolt minket és elégtétele adott. Ma jóleső örömmel látjuk, hogy elsőkként hirdethet­tük az új Európa uralkodó eszméinek hajnalhasadását, — ma, amikor csaknem két évtized után az akkor gáncsos­­kodók és elégedetlenek is ezt az utat járják és ennek az eszmének harcos vitézei. És most, amikor búcsúznom kell a laptól, fájó érzéssel mondok Isten hozzádot, mint az apa búcsúzik gyermekétől, akit nagyon szeretett és akiért mindent odaadott. Neveljék az utánunk következők is olyan szeretettel és mindent feláldozni tudó önzetlenséggel, mint mi tet­tük, akik magunk vágtunk új utat a nehéz, göröngyös nyivron. • Dr. VARNAY ELEMÉR áiüeisca ion trimiemlii üim­­éoÉ mo­isü a isii i városában A Timișoara­ temesvári társadalomsegelyzö­bizottság, valamint a no aiui Ostasului egyez,meg­hívásain ^tutién reggel Antonescu ion cauoi n­agy­­allamvezeio ni .vese a varosba érkezett. Uavoziescre megjelent Dragaima Coinehu tábornok neje, a Corul Ostașului elnöke, Manaru Marin tábornok és neje, Deliceanu tábornok. Timiș-Torontal-Temes-Torontál megye prefektusa. Pop Eugen dr. főpolgármester. Beiescu ezredes, rendőrségi vezérfelü­gyelő, Meseșai, Traian rendőrkvesztor és még számos előkelőség. An­onescu Ion tábor­nagy-állam vezető hitvese megérkezése után kíséretével a Notre Dame-kórházba hajtatott, amelynek megnyitása most ment végbe. A kórház nagytermében Lazarescu Vasile, Timișoara^ temesvári görög keleti püspök istentisz­eletet muta­tott be, majd beszédet mondott. Ezt követően Draga­­lina tábornokné hangoztat­a, hogy a kórház felava­tásával újabb jelét kívánták adni a harctéren küzdő hős katonák iránti szeretetüknek. Kiemelte, hogy a volt Jugoszláv Bánság románjainak adományai nagy­részben hozzájárultak a háromszáz ágyas kórház felszereléséhez. Bejelentette, hogy a Darul Ostașului a helybeli katonakórházban a sebesült és beteg tisz­tek részére külön szárnyat rendezett be. Pop Eugen dr. főpolgármester beszédében Antonescu Ion tábornagy­ államvezető hitvesének szociális téren kifejtett munkásságát méltatta, majd Manafu Marin tábornok a hadsereg nevében köszön .ötte a magas vendéget. Antonescu Ion államvezető neje mondott ezután rövid beszédet, amelyben hangsúlyozta, hogy mindig nagy örömmel jön ebbe a városba, mert itt tökéletes megértést és áldozatos munkát talál. Elsősorban kö­szönetét fejezte ki Dragaiina tábornoknénak, aki fér­jéhez méltóan, aki a bolsevistaellenes fronton áll, a Darul Ostașului egyesületet vezeti Timișoara-Temes­­várott Az államvezető nejének beszéde után Miu-Lorca Constantin, a propagandaügyi minisztérium kerületi tanácsosa bemutatta a volt Jugoszláv Bánság román lakosságának küldöttségét, amelynek vezetője szin­tén beszédet mondott. A megjelentek ezután megtekintették a kórház berendezését. A Notre Dame-kórházban tett látogat­­ás után Antones­­­on tábornagy-államvezető neje a piarista főgimnu­z épületében berendezett ka­tonakórházba és a józsefvárosi állomáson működő kantinba hajtato­t és délután kíséretével együtt, el­hagyta Timiapara-Temesvárt.

Next