Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-02 / 61. szám

1910. Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. szám s=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., eza Városház-utca 3. szám t=a ELŐFIZETÉS! AR SZEGEDEN; egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'­­negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2'­­Egyes szám ára 10 fillér 1. évfolyam, 61. szám ELŐFIZETÉSI ÁR VIDEREN: egész évre. R 28— félévre . . . R 14*— negyedévre . R 1‘— egy hónapra R 2*40 Egyes szám ára 10 fillér Kedd, augusztus 2 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 i=j Kiadóhivatal 839 Interurbán 833 Budapesti szerkesztésséri telefon­száma 128—ti A bánválság, , vtA ni­jb A Tomasich bán lemondása körül vi­harzó horvátországi válság komoly for­dulathoz jutott. Végre az egész köz­vélemény és a politika összes tényezői előtt tisztán áll, hogy miről van szó abban a vitában, amely a bán és a horvát országgyűlési koalíció között föl­merült és válságig élesedett. A személyi kérdés, melyet némelyek előtérbe tol­nak, nem tengelye ennek az összeütkö­zésnek. A józan elemek Horvátország­ban, magának a horvát-szerb koalíciónak nagy része is, sokkal többre tartja Tomasich bán kitűzött kormányzati célját, mint ilyetén apróbb boszúvágy­­nak kielégítését. Hogy hozzá, némely horvát képviselők mégis ennyire ragasz­kodnak, jele annak, hogy itt tulajdon­képen hatalmi kérdésről van szó. Ha­talmi kérdésről, mely útját állja annak, hogy a horvát törvényhozás és belső kormányzat tényezői között az alkot­mányos és törvényszerű egyensúly hely­reálljon. Parlamenti diktatúrához lenne hasonlatos, ha a bán a vitás kérdésben alávetné magát nem is egy többség, nem is egy párt, hanem e párt néhány tagja akaratának. Holott Horvátországban is arról van szó, amiről szó volt Magyar­­országon : a politikai rendnek, a kor­mányzat nyugalmának helyreállításáról és tartóssá tételéről. Horvátországban is, mint nálunk, úrrá lett a lelkeken az a meggyőződés, hogy múló, folyton megújhodó rend a változásnak állandó­ságát, tehát ingadozást, bizonytalansá­got jelent, tehát útját állja mind a lelkek megnyugvásának, mind a köz­ügyek zavartalan fejlődésének. Egy or­szág haladásának, egy nép jólétének alapvető feltétele vívmányainak állandó­sága. Ennek megteremtéséről van szó Horvátországban, tehát kizárólagosan horvát belügyről. E belü­gy elintézésében kizárólag a horvát országos érdek mér­tékadó. Mondhatjuk, hogy a felmerült válság tényleg csakis e szempont sze­rint fog elintéződni. Magyarországot e kérdés közvetlenül csak annyiban érinti, amennyiben társ­országának rendjéről és nyugalmáról van szó. A közösségnek annyi nagy életere kapcsolja össze Horvátországot Magyarországgal, hogy tekintve a nagy kölcsönhatást, nem lehet közömbös ne­künk a horvát ügyek alakulása. Hisz van­nak függő kérdések, amelyek még rende­­zendők. Vannak horvát kívánságok, ame­lyek legalább­is tárgyalást és számbavé­telt kérnek. Magyarország kormánya nem zárkózik el az elől — ezt félreérthetet­lenül kijelentette, — hogy megkezdje a regnikoláris tárgyalásokat. E tárgyalá­soknak azonban sikerre csak akkor le­het kilátása, ha Horvátországban is helyreáll a teljes alkotmányos és par­lamenti rend, és belátható időre állan­dósulnak a közviszonyok. Bizonytalan horvát helyzet közepette kötelező tár­gyalásokat folytatni és kötelező meg­állapodásokat kötni, alig lehet. Hogy miért, azt hosszan magyarázni fölösle­ges. Két fél közötti viszony rendezésé­hez elengedhetetlen, hogy a megálla­podó felek ügyei külön-külön tartó­san rendezettek legyenek. Magyarorszá­gon e tekintetben a politikai újjáala­kulás folytán semmiben sincs hiány. Horvátországban arról van szó, hogy ez a rend megteremtessék. Ebből a szempontból ez a horvát belügy termé­szetes kihatással van a Magyarország­gal való függő kérdések rendezésére is. Horvátország belső kormányzati ér­deke és Magyarországhoz való viszonya egyaránt megköveteli tehát a válságnak elintézését a tartós rend szempontja szerint. Erre mindkét félnek megvan a módja és a bánnak hajlandósága is. Aki ille­tékes tényező Szent István koronája or­szágainak vezetésében, maga a király is, nem fogadván el a bán lemondását, jelezte felfogását és álláspontját. A hor­vát nép hangulata is a békét és az al­kotó munkát akarja. Ilyen körülmények között jogos a hit, hogy egy párttö­redék hatalmi makacskodása nem fogja útját állhatni annak, hogy Horvátor­szágban is új korszak kezdődjék mind a kormányzatban, mind a parlament­ben : a komoly munka korszaka. A hársfa. írta Sanger F. Volt egyszer egy szépséges ifjú hársfa. Ott állott a falu előtt elterülő, zöld dombon. Tudta, hogy szép és ennek nagyon meg­örült, de nem mutatta, mert okos volt és a saját szépségükben való örömet az okos hársfák nem szokták elárulni, mivelhogy megbántanák ezáltal a többi fákat, amelyek szépek szeretnének lenni. Végtére ám az öröm is unalmassá válik, ha változatokkal nem lehet tarkítani. Egy csöndes nyári éjjelen újra csak erre gon­dolt a hársfa és ekkor jó ötlete támadt: magot vetett le maga köré és egy, két, há­rom, négy, öt év múlva a szép hársfa mel­lett egy fiatal kis hársfácska állott. A le­vélkéi gyöngék és világoszöldek voltak, az ágai puhák és a törzse hajlékony és bájos , és oly közel állott, hogy az anyahársfa ágai dédelgethették, simogathatták . . . Ez volt csak a nagy öröm ! És amikor a durva szél megrázta, haj­lította, csaknem letörte a kis fácskát, az anyja ráborította vastag ágait, megvédte és erősnek, hatalmasnak hitte magát. .. Ez pompás variálása volt az örömnek, de később még jobb lett. Az emberek , a falu lakói, kijöttek, meg­látták az uj fácskát —­ tizenhat éves le­hetett akkoriban, — nagyon bájos, nagyon kecses alakú volt már — és ők nagyon megdicsérték. — Jaj de csinos! — mondták a leányok és a legények h­unyorgattak hozzá és az okosak, akik ezt hallották, ráfeleltek : — Nem nagy csoda, ilyen anya mellett! Ezután két példányban csodálták hársfa asszonyt, ő pedig csak ezt akarta. Tulaj­­donkép több magot is hinthetett volna, hogy még több példányban csodálják meg. De ő ezt nem akarta; okos fák jól tudják, hogy mikor elég és azt is, hogy a legszebb hársfa néha olyat produkálhat, ami még nálánál is szebb. A hársfa tehát teljesen meg volt elégedve az egyetlen sarjával és még büszke volt reá, hogy nincsenek testvérei. A kis fácska így gondolkozott: — Az anyám és én, mi ketten a legszebb fák vagyunk a környéken ! Mindig is így gondolkozott: „A mamám meg én“ ; a világért sem merészkedett volna megfordítani, példának okáért: „én és a mamám.“ Ezt különben hársfa mama is természe­tesnek hitte, még akkor is, mikor a kisas­­­szony csábító illatát rábízta a meleg tavaszi szellőre és forró nyári napokon titokzatosan susogott és zizegett szép fiatal leveleivel. Voltak emberek, akik azt állították, hogy a kis hársfa gyorsabban nőtt és fejlődött volna, ha nem állana oly közel az anyjához; de hiszen ez mellékes, a külsőségekre csakis a felü­letes emberek fektetnek oly nagy súlyt; okos hársfák ilyesmin nem is törik az eszüket. A forma mégis befolyással bír a tarta­lomra, noha a bölcsek tagadják ezt és nem akarják elismerni; pedig itt is így történt. A kis hársfa édesen és kellemesen illatozott, de nem vette észre senki! A hársfamama erős, nehéz illata háttérbe szorította egészen. A kis fa levelei kecsesen táncoltak, — de ki vetett rá ügyet ? .. . A nagy hársfának levelei teltebbek, sötétebbek voltak és több­szörösen betakarta velük a kicsit. Így történt, hogy a kis hársfa megmaradt félős kis apróságnak, finom, szép és félénk volt, teljesen előkelő, de egészen kicsiny. És a legfelső ága, a fejecskéje mindig szeren­csésen oldalt hajtott, arra az oldalra, ahol több világosság érte; de a nagy hársfa száz­szorta több világosságot kapott és ezért a kicsiny nem tudott érvényesülni semmikép. Furcsa látvány volt. A leányok azt mondták, hogy helyes, a legények fölhúzták az ajkukat és az okos emberek ezt mondták: — Ejha, úgy látszik, a tyuk megbánta, hogy kiköltötte a tojást! Az okos emberek sem tudnak ám mindent; a tyuk nagyon és becsületesen örült; csak ekép vélekedett: hogyha mindig szárnyaim alatt tartom a kis csirkét, akkor soha se nőhet túl a feje­men. A kis hársfácska pedig be nagyon szeretett volna lombosodni, de csak a legfelsőbb ágát perzselték a napsugarak és nagyon hálás volt mindezért. Oly kedves, oly jó és — oly buta volt a kis hársfa. Ez volt e kis fa szomorú sorsa. Mindvégig védte, ápolta, kényeztette és elnyomta az anyja — és menthetetlenül belepusztult volna az anyai szeretetbe, ha egy napon nem történik valami. Eljött ugyanis egy idegen férfi és meg­vizsgálta a helyzetet.

Next