Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-01 / 85. szám

1910. Központi szertesztősség és Kiadóhivatal Szeged, 11 c=j Korona-utca 15. szám ca Budapesti szerkesztőség és Weén Mojtily„ <—I Városház-utca 3. szám c=a ,. ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre. R ?i— félévre . .. R 12*— negyedévre. R 6— egy hónapra R 2‘— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre . R 28— félévre . . . R 14— negyedévre . R 7— egy hónapra R 2*40 Egyes szám ára 10 fillér 1' TELEFON-SZÁMI Szerkesztőség 835 é=i Kiadóhivatal 831 Interurbán 835 I, Budapesti szerkesztőség telefonszáma 128—17 Csütörtök, szeptember 1. évfolyam, 85. szám. Szezőn. (f. á.) A szezőn annyira aktuális, hogy egy napra bátran meg lehet tenni komoly problémául. Súlyos cicerebetűkre méltó ma a szezőn, mert ez a szó most nem a divat, a fényűzés és az élvezetek összefoglaló fogalma, hanem a forgalom s általában az újból erőteljesen meginduló kulturális élet megjelölésére szolgál. Az ősz, a bágyadt szeptemberi napok, ebben a tekintetben mindig fölújulást jelent. Amíg valósággal téli álmukra készülnek a falvak, a városok benépesednek és megélénkülnek. Csak meg kell állni a szegedi Széchenyi-tér immár rétszinti platánjai alatt és arra tekinteni a belváros ragyogó üzletei felé. Igazán jóleső látvány: alkonyatkor a belváros utcái, melyekben tolong a közönség. És általában: évről-évre frissebb, tartalmasabb és értékesebb a délvidék szezonja. Szeged, Arad és Temesvár, különösen ez a három város az, amelyekben Délmagyarország élete lüktet és összpontosul. Nemcsak az ipar és a kereskedelem, hanem némileg az irodalmi és jórészt a művészeti élet is. Hogy egyéb örvendetes körülményre ne hivatkozzunk: Szeged, Arad és Temesvár színházainak legállandóbb és legtöbb a publikuma az ország valamennyi vidéki városáéhoz viszonyítva, alig egy-kettő kivételével. Ezt kétségkívül kívánatos jelenségnek tekinthetjük, ámbár túl vagyunk Feld apónak azon az álláspontján, hogy a színház műintézet és a lélek temploma. Igenis, a színház üzleti vállalkozás, de mint ilyentől, kétszeresen meg lehet kívánni, hogy irodalmi és művészeti igényeket is kielégíteni törekedjék. Azért mondjuk ezt, mert bár a Délvidék nagy színházai eléggé nívósak, az elkerülhetetlennek látszó és eddig le nem küzdött rövidlátóság és félszegség gyakorta viharzik körülöttük. A modern sajtó kötelessége, hogy ellenőrizze a közönség életének minden részét. Hirt ad az ipar, a kereskedelem és a társadalom közérdekű eseményeiről és figyelemmel kiséri a kultúra szolgálatában álló üzleti vállalkozásokat. Épen ezért a szezon fölpirkadása alkalmából időszerűnek tartjuk, hogy a kritika szükségességére rámutassunk. Ama kritikáéra, amely a kákán nem akar okvetlenül csomót fölfedezni, amely nem parányi érdekek gyanús hangú harsonája, hanem őszinte, hivatott és tisztességes. Nem nagyképű egyéni véleményeknek a publikumra mindenáron való rátukmálása, de sőt kifejezője a nagyközönség változó, kifinomult és jogos ízlésének. Eljutottunk addig, hogy a sajtó többé nem lehet az élet, a szezon elemi iskolája. Minden újság egy-egy tárgyilagos fejezete kell, hogy legyen az emberiség történetének, minden lap, amely magyarnak és modernnek vallja magát: Magyarország egy napjának hű krónikája. Nem az a cél tehát: a szezon eseményeinek ok nélkül való dicsőítése, sem nem pedig a gáncsolása. A cél az, hogy az ország közélete megtisztuljon a korrupciótól és vele együtt váljék erőteljessé, igazán nemessé, hazugságok nélkül valóvá az irodalom és a művészet is. Kitűnő példa kínálkozik. Ha valamely színház estéről-estére zsúfolva van, ez még nem jelenti azt, hogy kielégítők is az előadásai. Ez csak annak a bizonyítéka, hogy a közönség érdeklődik a művészet produkciói iránt, de ennek fejében méltán meg is követelheti, hogy a művészet valóban művészet legyen. Az ilyen vállalkozások vezetőinek féltő gonddal kell őrködniök a publikum mindenfajta kívánsága fölött, különben a kritika, a közönség akaratának kifejezője, elsöpri őket. Speciálisan Szegednek és a délvidék városainak szezonja kezdetén szükségesnek tartottuk ezeket elmondani. Egyébként ismételten örömmel konstatáljuk, hogy nagyszerű kedvvel és szépreménységekkel indul a szezon. Talán, a szokottnál is élénkebbek ezek a koraőszi bájos napok, amiknek fényében új erőhöz jut és fiatallá válik az élet. A bábsütő. Irta: Szekula Jenő. Élt Budán a középkorban egy tejbőrü és lenhajú polgárleány: Czobor Marietta. (így írta: Marietta di Czobor, egész nápolyiasan, ahogy ebben az időben szokták a finom és müvelt hölgyek.) Egy nápolyi lovagkirály ült a magyar trónon, az Anjouk magyar földön fakadt hajtása; a visegrádi várban virágillatos hercegnők, velencei apródok, genovai nemes fiuk pompáztak, mint a kökényfa, a divathoz tartozott, olaszul tudni. Talán a kedves és szép Czobor kisasszonyka is ezért kapta a különös, bár kedvesen csengő Marietta nevet, ahelyett, hogy Zsófikénak vagy Sárikának keresztelték volna. (De ő büszke patrícius-családból származott, az apjának is előkelő a mestersége, — harangöntő volt. A divathoz kellett alkalmazkodnia.) A budai vár kissebb volt, mint ma. Csak a temploma volt szép, csipkeszerű tornyával, mit boldog Margit építtetett a régihez, amely eredetileg a céhek templomának készült. Óh, boldog torony, amelyhez egy szentéletű leány emléke fűződött! Úgy merült bele az azúrkék égbe, mint egy hótiszta és szerelmesek közt fogant kívánság. Ide járt misére a Czobor-leány is a patriciusleányok közé, hátrább a parasztleányok és a céhek kiöltöztetett kisasszonykái ültek. Arcuk fehér volt, mint a kréta. Böjtben és imádkozásban szépült ki. Bár a szerecsikát már akkor is ismerték. Itt találkozott e Marietta kisasszony Francesco de Farmini lovaggal, akinek nagy szerepe lesz ebben a titokzatos történetben, vagy a Piroska-kútnál látták meg egymást, ki tudja . Érdekes volt már maga ez a kút is. Ide jártak a polgárleányok minden alkonyatkor vizet meríteni. (Nem mintha cseléd nem akadt volna a háznál, de hát itt kedvükre kipletykázhatták magukat.) A Piroskakutnál meg lehetett tudni minden hírt, ami csak a városban keringett, vagy a királyi udvar körül kapott szárnyra. (Hogy hova jár a pesti jegyző éjfélkor vacsorára, mit gyónt meg Lukrécia grófnő a budai prépostnak; a nyolc éves Mária királykisasszonyka eljegyzését, — kinek ki lesz a jövendőbelije és hogy melyik urfi és mi okból kapott a legutóbbi huszonnégy óra alatt kosarat.) Helyettesítette a modern hírszolgálatot s jaj volt annak, akit ennél a kutnál kikezdett a leánycselédek nyelve. Inkább pellengérre állították volna. Igen, itt a kút körül kelt híre először Marietta szerelmi regényének is, de ah , akkor a lovag már rég halott volt ! Kísérteties és furcsa történet. A lovag Pádovából jött, még nagyon fiatal volt és mint zászlós állott Anjou Lajos szolgálatába. Halálosan unatkozott. Átkozta a budai hegyeket, amik eltakarják még az eget is, a balsorsát, ami idevetette (no egy szerencsétlen végű párbaj is közrejátszott), de különösen az asszonyokat, akik itt oly erkölcsösek s ah, annyira kegyetlenek! Nem tudta elfelejteni az alkonyatot a hazájában, a sötét és szerelemért sóvárgó szépségeivel, a korzót, a pletykát, amely megfűszerezi az életet, a virágözönben fogant lakomákat, a szánházat, a párbajokat, a csókokat, amelyek, ah, amikor végződtek egy tátongó és halálos tőrdöfésben. Úgy érezte magát, mint a lepke, amelynek leverték a himporát. — Nem fog csókolni igazi asszony ajka soha többé! — sóhajtotta sírva minden reggel borotválkozás közben, a tükörbe nézve, s elborzadva nézte, mint rutul el mindjobban napról-napra az arca. Különben sem volt szép fiú. A haja vörös, mint a megolvasztott kén. Csak ha kiöltözött aranyhímes és csipkekönnyű ruháiba, mégis megfordultak utána az asszonyok. Művésze volt az öltözködésnek, de az életnek is, ahogy az a korabeli világfihoz illett. Azt hiszem, mégis a templom előtt látta először Mariettát, gyönyörű téli napon, február végén. Sűrü rajokban jöttek le a leányok a lépcsőkön, sütött a nap, hullott a hó, kiáradt a zenés mise hangja is, mint egy megaranyozott, de ködbe borult költemény. A patricius-leány különváltan jött leánypajtásainak jókedvűen hazafelé törtető csoportjától. Könyv kis ruhácskája gyönyörű idomokat takart el, hamvas arcát kicsipte a hideg. (A legolcsóbb szépitőszer.) Minden oly ingerlő és kívánatos volt rajta Violaszin ujjasának szétomló csipkefodra, csattos selyemcipőcskéje, prémes karmantyúja, de különösen a magasan fölfésült és csokorba kötött hajdisze, — különös és étvágyas viselet, — amit a lovag még sohasem látott. Most valósággal bűvöletbe ejtette. A túlsó utcasarkon a patricius-leány elé került és megszólította: — Kisasszony, — mondta, — ön, aki oly kedves s annyira elragadó, mintha csak egy oltárképről szállott volna le, engedje meg egy szegény és boldogtalan lovagnak, hogy elkísérhesse hazáig. Marietta megütődve állott meg. Világosszínü, de nagy és örökké tágra nyilt szeme-