Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-01 / 136. szám

1910. Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged,­en Korona-utca 15. szám c.i Budapesti szerkesztőségi és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szám c.a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám­ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre . R 28'— félévre . . . R 14­— negyedévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér Kedd, november 1­1' TELEFON-SZAR: Szerkesztőség 835 óra Kiadóhivatal 838 Interurbán 835 11 Budapesti szerkesztőség telefon­száma 128—11 I. évfolyam, 136. szám Nincs válság, Khuen-Héderváry Károly gróf mi­­niszterelnök vasárnap az uralkodó elé terjesztette a kormány lemondását amiatt, mert a kabinetnek az osztrák kormán­nyal a készfizetések kérdésé­ben megegyeznie nem sikerült. A ki­rály a magyar kormány lemondását nem fogadta el, hanem a kabineteket új tárgyalásra utasította. Emiatt tör­tént, hogy Lukács László pénzügymi­niszter sürgősen Bécsbe utazott és ha­ladéktalanul megkezdték az újabb pourparler-kat osztrák kollégájával. Ma estig az ismételt tárgyalások teljesen tisztázták a helyzetet és a végleges megállapodás minden percben várható. Ez a nem alap nélkül remélt megálla­podás pedig kétségkívül a mi kabine­tünk törekvését juttatja sikerre. A két kormány valószínűen új javaslatokat fog készíteni a készfizetések ügyében. A javaslatokban elvi kijelentések tör­ténnek, de megtörténik a készfizetések fölvétele megállapításának pontos dá­tuma is. Ez a helyzet röviden egybefoglalt képe. A vasárnap eseményeire el lehe­tett készülve az egész ország, mert hiszen a Bienerth-korm­ány ebben az ügyben eleitől kezdve bujósdit játszott, míg a Khuen-Héderváry-kabinet szilár­dan megmaradt a maga nyíltan han­goztatott kívánságai mellett. Abból pedig, hogy az uralkodó a mi minisz­tereink lemondását kereken vissza­utasította, az következik, hogy a kor­mányunk imponáló föllépése az udvar­nál is megtette a kívánt hatást és természetszerűleg indította a királyt arra, hogy a magyar financiális érde­kek pártjára álljon. Ha tehát válságról egyáltalán beszélni lehet, úgy akkor arról lehet szó, hogy a Bienerth-kabi­­net van válságban. De még az is csak annyira, hogy megmaradhat a helyén, csupán csak egy kicsit vissza kell vonulnia és színt kell vallania, de engednie is Magyarországgal szemben — az uralkodó világos és félrem­agya­­rázhatatlan kívánsága szerint. Talán hírül adnunk is fölösleges, hogy akkor, amikor a magyar állás­pont ilyen példátlan diadala előfordul, ellenzéki részről, mint mindig, rágalom­­szerű verziókat terjesztenek. Hogy így­­ugy, az egész dolog csak komédia, a nemzet elbolondítására való. Viszont akadnak a porladó koalíciónak olyan hívei, akik felfújják az eseménye­ket és a készfizetések körül immár elcsitult bonyodalmat olyan súlyosnak tüntetik föl, mint amelyet nem élhet túl a Khuen-Héderváry-kormány. Nos hát, igazán a legminimálisabb tárgyi­lagosság és logika révén a politikának ezek a légből kapott pletykái önma­guktól megcáfolódnak. Azon pedig épenséggel nem lehet csodálkozni, hogy némely bukott nagyságok természet­­ellenesnek tartják a történteket. Mert az ő politikai erkölcstanuk szerint el­képzelhetetlen, hogy akadjon olyan ál­lamférfin, aki meg nem hunyászkodik osztrák kívánságok előtt. Ők maguk­ról tudják, hogy a Burgban le kellett vetniük büszke kuruc voltukat és azt szeretnék, ha a nemzeti munka kor­mánya is ezt cselekedné. De, mint a történtek mutatják, mé­lyen csalatkoztak ebben a reményük­ben. A Khuen-Héderváry-kabinet, ha úgy hozta volna a sors, igenis inkább elhagyta volna a helyét, hogysem m­a­­kulányit is engedjen. És módot talált arra, hogy Bécsben ebbeli elszántságát energikusan megértesse. S rávegye arra a királyt meg tanácsadóit, hogy ezút­tal abszolút tiszteletben tartsák a ma­gyar közgazdaság égető érdekeit. Ér­demes nagyon, alaposan mérlegelni a készfizetés bonyodalmait. Mert a tisz­tázódásával világossá válik az a körül­mény is, hogy igenis, ha a magyar ál­lamférfiak a talpukra állnak, akkor az uralkodónál el lehet érni megértést és belátást. Azok a lemondók, akik azt állítják, hogy mindenkor hátrányban fogunk maradni Ausztria érdekeivel szemben, most valószínűen alaposan meg­változtatják csüggeteg véleményüket. Deres őszi hajnalon. Irta is. Szigeth­y Vilmos. Az asszony egészen elveszett a nagy, erős leány mellett. Fázósan húzta össze nyakán a berlini kendőt, azután úgy igazította, hogy a derekára is jusson belőle, mert ott lehet a legkönnyebben meghalni s gyűlölködve nézte Domaniczky Ellát. Ilyen alattomosan csak a betegek tudnak nézni, akiknek a tüdejéből már alig van meg valami, de azért egészségesebbnek tart­ják magukat bárkinél. Ezt a hitet erőszakkal igyekeznek igazzá tenni, ámítás minden moz­dulatuk s vannak pillanatok, amikor csak­ugyan elhiszik, hogy az a gyönge, örökségbe kapott tüdő nagyon beteg. Csak túlságosan egészséges ember ne ke­rüljön a közelükbe, mert azt meggyülölik. Itt már kitör a természetes irigység és kárba vész vele szemben önfeláldozás, elő­zékenység. — Ez a gyönyörű, őszi nap a legkedve­sebb — mondotta Kászonyiné — ezt jobban szeretem a tavasznál is. Csak minél tovább tartana, annál tovább maradnánk itthon, — az első csúnya napon már utaznunk kell délnek. A szavait köhögés zavarta meg, Ella sietve közbevágott: — Ne erőltesd magad, hiszen jól tudod, hogy csak keveset szabad beszélned. — Hagyd, hagyd ... — intett kezével az asszony — semmi ez, a torkomra ment va­lami. — Segíthetek valamiben? — kérdezte a leány. Kászonyiné a feje ingatásával jelezte, hogy nem kell neki semmi.­­— Szép az időnk, te is jobban tennéd, ha járnál az utcán . . . —­ Ugyan, Klári ! — Persze, hogy jobban tennéd, mit gun­­­nyasztasz itt egy roncs mellett ? Mert az va­gyok, roncs. Kászonyi jött haza. Valósággal ölbekapta, fölemelte asszonyát, mikor homlokon csó­kolta. Előbb a száját akarta, de az ellenke­zett és makacsul forgatta a fejét. — Nem engedem, magammal viszem a betegségemet, minek hagyjam neked. Bár irigyellek az utódomtól. Az ember megcirógatta a haját, az arcát. — Édes, kis csacsi vagy, de még azért nem kell állandóan csacsiságokat beszélni. — Tudom én, amit tudok, hiába csitítasz. Elegen várják már a halálomat. S lopva Ellára pillantott, a hatalmas, erős leányra, akinek a fizikuma minden beteg­séggel tudott dacolni. Mintha csak a saját korával lett volna kénytelen megbirkózni. A huszonnegyedik év határán már jött orozva két finom ránc a szája szögletébe. Az ajaka vérpiros volt még, de már sokszor száraz az álmatlan éjszakáktól, — el nem csattant csókigéretek maradványaként. És asszonyo­­san telt az alakja, ami egy öregedő leányra vall. A természet m­­egjátsza olykor önma­gát s holmi — semmiképen sem pótolható — hiányokat úgy intéz el, hogy látszatra mindegy legyen, de csak a kívülállónak. A leány közönyös dolgokról kezdett be­szélni, de Klári ma rossz hangulatban volt, mindent valamiképen kifogásolt, a végén ágyba kívánkozott. — Majd­ lefektetlek. — mondta Ella. — Hogy is né, minek fáradnál velem, el­végzi azt a szobaleány. Ugy­e, megengedsz ? És fölemelkedett a helyéről, kezet nyújtva a leánynak. Kászonyi hasonlóképen cselekedett, de az asszony megelőzte. — Kisérd ki Ellát. — Nem fiam. Ella nem idegen, ő elnézi nekünk ezt. Majd beviszlek. — Azt akarom, hogy kisérd. — fuldok­­lott az asszony s belekapaszkodott a cseléd­leány karjába, úgy indult a hálószobája felé. Azok ketten nem szóltak semmit. A férfi egy pillanatra vállat vont, aztán, mintha egy szemrángatással, amely a homlokán túl ter­jedt, ki akart volna holmi gondolatokat is kergetni a fejéből. Az előszobában azt mondta Kászonyi : — Te okos leány vagy, remélem, méltá­nyolod a beteg helyzetét. — Oh ! —• sóhajtott föl, inkább szánako­zással, a leány. — Minden bántja szegényt, már-már alig merek beszélni, mert sosem tudom, mibe köt bele. Hogy eljársz hozzá, azt a rokoni jó szivednek tulajdonítom, meg a felebaráti ir­galmadnak. Én kérek bocsánatot, ha néha megbántott volna. Ella szelíd melankóliával mosolygott. — Hiszen látom az állapotát, minden ap­róság ingerli ilyenkor. De majd jobban les­z minden, ha visszatér az egészsége. Kászonyi legyintett a kezével. — Az nem jön vissza. Jobban csak akkor lesz szegény, ha megszűnik az a sok apró szenvedése, amiknek a javarésze képzelt.

Next