Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1911-04-01 / 75. szám
1911 Rözrend szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ö Korona-utca 15. szám i—i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám era M ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24— félévre . . . K 12 — negyedévre. R 6— egy hónapra R V— Egyes számára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28'— félévre . . . R 14’— negyedévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér Szombat, április 1 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 t=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefonszáma 128—12 II. évfolyam, 75. szám A magyar kikötőváros. A fiumei kérdés izgatta tegnap a lelkeket és az elméket. E kérdésről mondott beszédet Apponyi Albert gróf, aki a kikötőváros olasz jellegének föntartása mellett tört lándzsát. S e kérdést fejtegette Batthyány Tivadar gróf éveken át szerzett közvetlen tapasztalatainak értékesítésével. E fejtegetésekre válaszolt a miniszterelnök, a híres specialistának az abszolút biztosságával. A magyar tenger „gyöngye“, ahogy Fiumét a közvélemény egyidőben elnevezte, régi időkben bő szerelemnek volt tárgya a magyar pártok részéről. Ezt a nagy — fájdalom, nem mindenkor viszonzott — rokonszenvet még a negyvenes évek második felében lobbantották lángra jeles magyar hazafiak s azóta híven ápolták az egymást fölváltó nemzedékek és egymás nyomába lépő kormányok. Ez az élő, égő szimpátia Fiume iránt nem maradt pusztában elhangzó szó. Nagyon is kézzelfogható és reális következményei lettek, a fiumei kikötőbe és kikötői művekbe ötszáz meg száz millióval. Ausztria és az abszolút hatalom évszázadok alatt nem tett annyit Fiuméért, mint amennyit tíz esztendő alatt cselekedtek a magyar kormányok. Ily rengeteg anyagi áldozatok fejében joggal várhatta volna a magyar nemzet, hogy fejedelmi bőkezűsége elismerésre és hálára talál. Amit Apponyi gróf hangsúlyozott, hogy Fiume olasz jellege minden körülmények között föntartassék: célja volt a magyar pártoknak és a magyar kormányoknak is. Senki sem akarta elmagyarosítani e várost. Autonómiáját — olasz jellegének ez erős várát — a magyar kormányzat nem kívánta lerombolni. Azt azonban méltán elvárhatta volna a magyar nemzet az „Adria gyöngyé“-től, hogy a szeretetet és bizalmat hasonlóval viszonozza , hogy a magyar szellem befolyásától annyira ne idegenkedjék. E tekintetben azonban fájdalmas kiábrándulásban volt részünk. Már a Bánffy Dezső báró miniszterelnöksége idején, de azóta több ízben arról kellett meggyőződni a magyar nemzetnek, hogy autonómiája védelmének örve alatt Fiume népe idegenkedik mindentől, ami magyar s hogy túltengő önérzettel, jogainak és erejének túlbecsülésével úgyszólván pártot üt a magyar törvények uralma ellen. Természetesen, e jelenségeknek elkedvetlenítő és kiábrándító hatása volt a magyar közvéleményre. A rajongó szimpátiák melege kicsit lehűlt. A rideg adjon istenre, szintén rideg fogadj isten lett a válasz. Szeretjük és gondozzuk ezentúl is Fiumét, de a rajongásnak órái elmúltak rólunk. A bizalmatlanság, a magyar nemzet intézményeitől való rendszeres borzadozás a mi szívünkben is hűvösebb régiókra szállította le a negyvenes évek naiv rajongását. Nem szeretnénk, ha bennünket bárki félreértene. Fiume nekünk kedves és soha bele nem tudnánk egyezni abba, hogy élete a magyar szent korona életétől elszakittassék. A tapasztalt, nem mondjuk, hogy hálátlanság, de ok nélküli húzódozás dacára, Fiume olasz jellegének föntartása fontos érdekünk, ám Fiume olaszságának tettekkel is be kell bizonyítani ezentúl a magyar nemzet iránt érzett hűségét és ragaszkodását. S ami fő, a saját jól fölfogott érdekében meg kell hajtania fejét a magyar törvények előtt, amelyeknek ereje és fensége uralkodik ő fölötte is, mert autonómiája is magyar törvények érvényén alapszik. Nem tagadjuk, Fiuméval szemben a turbékoló szeretetnek hangulata egy kicsit elmúlt rólunk, de csak a túlzó olasz patriotizmus hibájából. Ennek az olasz patriotizmusnak ezentúl fokozottabb mértékben kell karöltve haladni a magyar nemzet iránt érzett szeretettel. A szimpátiánk Fiume iránt él, de komoly okok folytán tartózkodóbb. A miniszterelnök beszéde e tartózkodóbb szeretetnek volt a hü kifejezője. Csak Fiume népétől, Fiume népének Conférence a „Kísértetek“ elé.* Elmondta Kosztolányi Dezső. Hölgyeim és Uraim, mikor Párisban voltam, bevetődtem az Odeon-ba, ahol épen a Kísértetek-re készültek. Köztére, a Gil Bias kritikusa tartott conference-ot a sötét színpadon, két gyertya között. A gyertyavilágban ezüstösen csillogott az ő ősz feje, a cvikkeres ajkán az a huncut gall mosoly, amely mintha azt mondta volna, hogy nem is olyan komoly dolog az, amit beszél és még kevésbé komoly a norvég világgyűlölő és az 5 mérgezett álma. Adomákat mesélt és a közönség nevetett. Én ezúttal nem követhetem az ő példáját. Nehéz csevegni és cigarettázni egy koporsó mellett. Mi nem tudjuk játéknak nézni az életet, sőt a játékot is kissé életnek tekintjük és tiszteletet érezünk iránta. Talán kicsit közel estünk a germánokhoz. Nekünk tragikus a világnézetünk és szórjon más konfettit és más cukrozza és tarkázza vidámsággal a ködöt, mely ebből a drámából kiárad, mi összerázkódunk, megilletődünk. Mert az, amit önök ma este látnak, a legsötétebb minden iósen-darab között, — szörnyű és kegyetlen — gyász a gyászban, feketeség a feketeségben. Azért nem szeretném a pompes funebresszolgát játszani. Igaz, hogy én ma túlvilági szellemeket konferálok be. E játék alatt a színpadi villanyok nem igen fognak égni. A világosító akár szundíthat is, ott a színfalak mögött egészen az utolsó jelenetig. Örökös köd lóg a fjordon s a gondolatok is ködben botorkálnak. Kettyüs kézzel — diszkréten — fojtogatják egymást az emberek. Ma este kísértetek járnak a színpadon. Nem krampuszok és fehérleples szellemek, de reális hazugságok, régi szerelmek a múlt hazugságai és kísértetei. Mostan leginkább megfigyelhetik, hogy a norvég költő milyen mytkosokkal és hitregékkel övezi a mi modern életünket, amely villámszikrán röpül és telefonon beszél s minő örvényeket nyitott, nem is hegekben, de bennünk, a szobáinkban, ahol naponta járunk. Összefolyik a valóság és a végtelen. Egyszerre csak sülyesztőkre léniák vagy kitekintünk az ablakon s nem a valóságot látjuk, de a végtelent, a tengert, egy uj fantasztikus perspektívát. Figyeljék csak meg ezeket az embereket, amint suttogva és agonizálva beszélnek. A múlt él bennük és föltámád és hat. Ibsen kitágította a világot, a drámai dimenziókat s a halottakat is szereplőivé tette. Egyelőre egy szegény hátgerincsorvadásos fiatalember ötlik a szemükbe, aki az apja vidám hadnagyi napjait keserüli. Nemcsak a zsidó isten, de a modern determinizmus is azt mondja, hogy az apák bűnét meglátogatja a fiukban. Önök talán nem is sejtik, milyen merész ez a dráma. A színpadon egy figura, egy roncs, egy váz, amely más bűnéért szenved és ott, ahol a cselekvés minden, nem tud cselekedni. Nagyon félek, hogy mégis megtéveszti önöket Oszvald. A dráma gerince nem az ő rozoga és szegény hátgerince. A főszereplő nem ő, nem ez a haldokló, hanem egy halott, az apja, a vagyonos katona, akihez anyja szerelem nélkül ment férjhez. Ennek a fagyos pénz-szerelemnek kisértetet kisértenek mostan. Ibsen mindegyik drámája egy intermezzo. Valami történik előtte és valami történik utána. Az, ami előtte történik (a drámai fundamentum) régen meg van alapozva akkor, mikor a függöny felgördül. Van azonban valami, ami a függöny legördülése után is folytatódik. A dráma, amely bennünk játszódik le. Szeretném, ha önökben is folytatódnék ez a dráma. Tekintsék az anyát és ne a fiút s legyen minden szánalmunk az övé. Ez a nő viseli a tette következményét heroikusan, ép úgy, mint a fiú az apja rokkant csigolyáit. Csakhogy a hazugság nem gyógyít. A hazugságnak ezzel a fiatalemberrel meg kell semmisülnie. Hiába küldik külföldre, hiába istenítik előtte az apját, hiába építtetnek menedékházat abból a vételbérből, amiből az apja valamikor megvette az anyját, a szimbolikus ház leég és vele együtt minden hazugság. Arra a bűnre, amit az élet ellen , * A szegedi színházban szombaton este játszák ‘bsen Kiértelek című drámáját, Pethet Imrével Oszvald szerepében.