Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-01 / 251. szám

1911 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, é=a Korona-utca 15. szám é.i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., a Városház-utca 3. számára ,, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEtt egész évre . R 24’— félévre . . . R 12— negyedévre . R 6’— egy hónapra R 2— Egyes számára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN 1.: egész évre R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. Szerda, november Î 1 TELE ühSZ Art: Szerkesztősei 305 — Kiadóhivatal 308 Interurbán 305 ., Budapesti szerkesztőség telefonszáma 128—12 II. évfolyam, 251. szám Darwinizmus a politikában. Vasárnap Justh Gyula a bajaiakat szerencséltette látogatásával. Megvalljuk, hogy ez alkalommal erős érdeklődéssel vártuk az obligát politikai nyilatkozatát. Mert ezúttal az előadásnak nagy jelentőséget tulajdonítottunk. A bajai exkurzió előestéjén ugyanis Kossuth Ferenc nevezetes cikket tett közzé. A politikai világ erős meglepetésére kijelenti, hogy a Kossuth-pártnak eddigelé következetesen elfoglalt álláspontja, hogy a véderő-reformot a választójoggal összekeverni nem engedik a jó volt teóriának, a praxisban azonban deferálni kell a Justh-pártnak. Hogy miért? Mert a Justh-párt másnak nem deferál s így a parlamenti rend egyébképen helyre nem állítható. Hozzáteszi ehez a kissé sajátszerű kijelentéséhez a Kossuth-párt érdemes vezére (és pedig sokat sejtető kurzív sorokban) azt is, hogy Justhéknak a béke helyreállításában való közreműködését elérhetetlen célnak nem tekinti. Minden gondolkodó embernek azt kellett hinnie, hogy ha Kossuth Ferenc így ir, akkor legalább is valamely kompromisszum lehetőségére alapítja a módosított felfogását; olyan kompromisszumra, amelyben Justhék is netán valami csekély mértékben honorálják majd a másik, a nagyobb függetlenségi pártnak eddigi felfogását. Mert hiszen a Kossuth-párt olyan meglepően és olyan hirtelen változtatott frontot tegnapról mára, hogy ez a súlyos következetlenséget az ország előtt csakis a két párt között létrejött áthidalásnak taktikai sikere igazolhatná valamiképen. Ezért vártuk mi ezúttal fokozott érdeklődéssel Justh bajai nyilatkozatait. Érdekelt bennünket, mennyiben enyhítette ő is a maga legszélsőbb radikális álláspontát és mennyiben viseli ő is a másik függetlenségi csoporttal való kompromisszum költségeit? Kiváncsiak voltunk rá, miben szívlelte meg Justh a Kossuth-párt tudós vezérének meggyőző erővel citált Darwinelméletét az alkalmazkodni tudás szükségességéről. Nos hát, ha Kossuth Ferencnek az a tétele, hogy ami él és alkalmazkodni nem tud, az kipusztul, akkor a Justh-politika napjai meg vannak számlálva. Mert a bajai beszédben ugyan nyomát se látjuk annak, hogy Justh Gyula készülődnék az alkalmazkodásra. Ellenkezőleg, ő most is szakasztott olyan nagy hangon hirdeti, mint annak előtte, hogy minden más kérdést megelőzőleg követeli a legradikálisabb, általános, egyenlő és titkos választójogot; a katonai kérdésekről a döntést pedig bízzák az új parlamentre. Már most mi, a mi véges kormánypárti eszünkkel nem tudjuk megérteni, hogy Kossuth Ferenc ennek a pártvezéri nyilatkozatnak az alapján, miképen látja elérhetőnek azt a célt, hogy a Justh-párt a béke létrehozásában közreműködjék. Annyira nem ismerheti félre a szituációt, hogy feltételezze, hogy a kormány és a többség is a Justh diktátuma előtt deferáljon. Hiszen ha ezt akarta volna, megtehette volna már hónapok előtt. Nem, a kormány és a többség még nem tanulta meg Kossuthnak a politikába átvitt Darwin-elméletét a kényelmes alkalmazkodásról. De nem fér a fejünkbe az sem, hogy egy olyan nagy tábor, mint a Kossuth Ferenc vezetése alatt álló függetlenségi és. 48-as párt, miképen fogadott el márólholnapra helyesnek egy olyan politikai felfogást, melyet hónapokon át kiélezett párthatározatban, újságcikkekben és beszédekben mint helytelent és károsat hibáztatott és elitélt. Mert ha Kossuth Ferenc azt írja, hogy Justhékat a béke érdekében exkontentálni kell, Justh Gyula pedig kijelenti, hogy ő a katonai kérdést megelőzőleg a legradikálisabb választójogot akarja megalkotni és e nélkül le nem szerel, akkor két dolog mindenesetre világos. Az egyik az, hogy Justh exkontentálása ilyenképen csakis a legradikálisabb választójognak sürgős törvénybe iktatása útján lehetséges. A másik pedig az, hogy Halottak napjai. írta Szalay János. Mindenszentek ünnepe! Halottak napja ... és ilyenkor látjuk, hogy az élet számára az év háromszázhatvanhárom napján nincs annyi hallelujánk, amennyi elmúlási gyötrelmünk a halottak két napján. Halál, minden élet tragédiája ebből indul ki és ide tér vissza. Az élet s a születés titkait megfejti az ember. De a halálét soha, amig él. Legföljebb a halálban, de ekkor se az élők számára. Halottak napja. Megyünk a holtak birodalmába. De még ide is tülekedve. Mintha csak az életről volna szó. Halottak napjai! Ilyenkor megáll a vérözön, lankadtan kattog az agy és a sírokon ragyog át a fantáziánk. Mégse látunk semmit, csupán porladó csontokat, lerohadt húst és elmúlást. Hiába jön segítségünkre Krisztus látomása és Jézus föltámadása, hiába int az egyház. Mindhiába. Még olyanok se vagyunk, mint a bukott angyalok. Még e két napon is régi titkokat keresünk. És új titkokat találunk. És nem hiszünk az életben. Csak a halálban. Csak a fantáziánk ragyog át életen és halálon, égen és földön, időn, térségen, — az egész világon! És látjuk, hogy az életben már nincs titok. Csak a halálban. Látunk. Látjuk a tárgyak életét is, nemcsak az ember állatokéit. Fantáziánk meglátja a Föld életét is. Amikor az érckoporsók, a márványemlékek is szétomolnak, amikor az utolsó ember is kivész minden emlékével együtt, sőt a moszatokkal, sejtekkel, szalagokkal és bacillusokkal egyetemben, amikor a Föld is holtan kering át a végtelen világűrben, vájjon ekkor a Minden-titkok kinek nyiladoznak? Vájjon ekkor Chopin dalai és Beethoven szimfóniái minek hangzanak: új bolygók elé a világűrben? — milyen hangokká átalakulva? Vájjon a krisztusi, élők számára bízott Szeretet kiket-miket nem hat akkor át? Várjon az élők örökös kérdéseire ki-mi adja meg a feleletet?! Ki tudja... Mit tudnak az élők. Mert most nagyon élünk, hogy halottakra emlékezünk. A halottak két napján a temetőben vergődik az élők lelke. Nem értem, ha erősen a halálra gondolok, víziók és dübörgő zajok kapnak meg és úgy érzem, mintha a testem valami erő a skontálra taszította volna, igen a túlsó partra. Mintha onnan néznék vissza az életre és — a borzalom ne hagyj el! — mintha az én arcomat, az én koponyámat fognám láthatatlan kezekkel s énarcomba néznék, mint tükörbe. De azért hol van még a halál? A túlsó parton ... Mindenszentek estéje. A világ az éj mélyébe hanyatlott. Csak a temetők gyönyörűek, virágosak, lombosak, élőek s apró gyertyák fénye fölnyulik az égre. Messziről pedig a hold támaszkodik a földre. Mi élők pedig, mi halottak keresői egymás arcára nézünk. És minden arcán fájdalom lakozik. Egymás felé üzenünk, de csak egy szempillantással, csak egy ajkrándulással: — Te is meghalsz, te is. És én is! S a krizantémum-fejeket úgy visszük, mintha még élő halottak volnának s mintha az esti ősz szimbóluma is... Úgy visszük a koszorúkat, hogy a fáradt gesztusunk máris várja: vájjon nekünk mikor hozzák majd igy? Mikor hozzák majd igy ... A fantáziánk pedig átsuhan a temetőn és üzen: Ugye kedves élek, ugye halottacskáink, a temetőnek nincs eleje és nincs vége se. Ugye átéli az egész világot... A temető átéli az egész világot! Ezért hiszünk — hiszünk! Remélünk! Szeretünk! Az életből kiáltjuk: Mieink a halottak! Nincsenek is halottak! De ... mink is meghalunk. Meghalunk. Ez az örök refrén, az istenig, érő árnyék. Ez az Élet élete. Ez ragyog a fantáziánk elé végső eredménynek, bárhová szökünk bár. A fantázia pedig mindig, minden élőnél elhal, ha a halál titkáról van szó. És nem vehetjük észre, hogy a halál titkát meg se közelítjük — hisz mindig csak az