Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-01 / 276. szám

1911 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ■—1 Korona-utca 15. szám ca Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=i Városház-utca 3. szám ■=■ ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . I 24‘— félévre . . . K 12'— negyedévre . K 6'— egy hónapra R 2‘— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre K 281— félévre . . . K 14*— negyedévre. K 71— egy hónapra K 2­40 Egyes szám ára 10 fillér. Péntek, december 1 TELEFON­SZÁM: Szerkesztősei 305 a Kiadóhivatal 836 Internibán 305 Budapesti szerkesztőség telefon­száma 128—12 II. évfolyam, 276. szám Harc a magántisztviselőkért. Alig néhány hete, hogy a tisztviselő­osztály összesége összefogott, hogy a mai drágaság terheit elviselhetővé tenni vala­melyes segítséget küzdjön ki. Azaz dehogy is küzdjön. Kemény szó ez, harcot jelent, erre pedig a tisztviselők még gondolni sem mernek. A tisztviselők minden küzdelme csak szerény kívánság, alázatos kérelem szokott lenni, melynek soha semmi támadó élt nem adnak. Az ipari munkásság, ha a megélhetésük ter­heit könnyíteni akarják, nem kérnek,­­ követelnek, még­pedig nem feketébe öltöz­ve, kettyűs kézzel, hanem csak úgy a ma­guk módján, sztrájkkal és rendszerint eredmén­­nyel. A megélhetés terhei, a drágaság épen úgy nehezedik az irodai munkásságra, vagy pardon: a tisztviselő osztályra, mint az ipari, az úgynevezett „véres verítékkel dolgozó“ kérges tenyerű munkásságra. De azért a tisztviselők a saját emberi jó­létükért soha sem küzdenek terrorisztikus eszközökkel. Nem azért, mert nem akar­nak megfeledkezni a jó nevelésükről, ha­nem mert még ha ajtariak sem tudnak ilyen kényszerítő eszközökhöz nyúlni. A tisztviselőnek van a társadalomban a legszerencsétlenebb osztályhelyzete. Az a tisztviselő, aki az állam, város, szóval a köz szolgálatába lép, avagy ha pénzinté­zetnél, gyári, vagy kereskedelmi vállalat irodájában vállal is alkalmazást, az nem­csak a munkaerejét, adminisztratív, köz­­gazdasági avagy kereskedelmi tudását adja bérbe, de a legtöbb esetben teljesen eladja magát, jobb meggyőződését, elveit, egyéniségét. A tisztviselőknek minden létérdeke az állásukhoz fűződik, a maga és családja ek­­szisztenciája, aggkori biztos megélhetése arra van alapítva. Az így lekötött, bérbe vett ember nem lázong, nem sztrájkol, nem is követel, — csak épen, hogy kér. Szé­pen, alázatosan kér, de azt is csak akkor, amikor már a viszonyok olyanok, hogy teljes anyagi romlással fenyegetik. Ilyen kérelemmel járultak az ország tisztviselői, — a tisztviselői ágazatuk sze­rint — az államhoz, a városhoz, no és az ipari és kereskedelmi vállalatok tulajdono­­nosaihoz. Az állami közigazgatás központi intézői be sem várták, míg a tisztviselők könyörgő szózata hozzájuk érkezik. Megelőzte őket és intézkedett aziránt, hogy a maga tiszt­viselői megkapják a maguk drágasági pót­lékát. Be kell látnunk, hogy az állam a legemberségesebb munkáltató. Méltányosság, emberies belátás dolgá­ban Szeged város sem maradt az állam mögött. A városi tisztviselők drágasági pótlékának ügyében most döntött a köz­gyűlés. És bár ott hangzottak el olyan nemzetiszínű hazaffyas szavak, — persze olyan városatyák részéről, akiknek nem okoz főfájást a drágaság, — hogy „nem érdemlik meg“, és hogy „nincs is drága­ság“, mégis a jobb, emberségesebb belá­tás győzött és a tisztviselők megkapják a maguk drágasági pótlékát. Talán nem oly nagymérvű ez a segély, mint amennyit fő­leg a családos tisztviselők reméltek, de mégis csak segítség lesz, amely lendít va­lamit a sorsukon. A legszerencsétlenebbek minden tisztvi­selő ágazatok között a magántisztviselők. Aránylag ez az osztály a legnagyobb tö­megű, de egyszersmind a legtagoltabb. Társadalmi helyzetük, szervezeti viszo­nyaik rendezetlenek. A törvény, mint osz­tályt, nem is ismeri őket! Ha beszélünk általánosságban tisztvi­selő-nyomorról, különösen áll ez a ma­gántisztviselőkre. Az ő sorsukat nem az állam és nem a város intézi el a humaniz­mus és méltányosság jegyében,­­ hanem kisebb-nagyobb, gazdag, avagy anyagi gondokkal küzdő, nyereségvágyó, avagy tisztes haszonra dolgozó, ideges és kevés­bé ideges cégfőnök urak intézik el az üz­let, a vállalati haszon, a saját érdekük je­gyében. Itt, ezen a téren, már nehezebb, sőt szinte lehetetlen a küzdelem. A magán­tisztviselők igazán önzetlenül a maguk nyomorúsága érzetében készséggel vállal­tak szolidaritást a köztisztviselőkkel, hogy Az inaska. írta Taszti Elemér. I. Papek úr simogatta a bajuszát és barátsá­gosan mondta: — Aztán csak igyekezzék öcsém, mert nincs szebb pálya, mint a mienk. A mi pá­lyánkon a tisztességes ember nemcsak hogy boldogul, hanem még vagyont is szerez . . . Az inaska bámulattal hallgatta. Vézna kis gyerek volt, most szabadult ki az iskola­padokból, de otthon kevés volt a pénz és sok a gyerek, nem tanulhatott tovább. Pedig nagy kedve lett volna hozzá. Keserűséggel vegyes szomorúsággal nézte a nagy könyv­­paksamétát csupaszon, vagy viaszosvá­szonba takargatva, melyet diákok cipeltek a hónuk alatt. Álmodva gondolta: Milyen jó is lehet, ha valaki olyan sokat tud és ennyi sok könyve van. Ő még csak alig egynéhány könyvet olvasott, de azok mind olyan na­gyon szépek voltak, hogy az arca is bele­pirult az olvasásba. És az a sok fekete és szí­nes kép . . . Azok ám csak a szépek! Bizony nagy volt a szomorúsága, mikor az apja ki­jelentette, hogy nem taníttathatja tovább, mert kevés a pénz hozzá. De azért ebbe is gyorsan beletörődött. Szívesen ment az üz­letbe, tetszett neki a számtalan új dolog, amit látott-hallott, a sürgés-forgás és az ele­gáns, lakkcipős segédurak, akik ötven forin­tot vagy talán még többet is­­ keresnek egy hónapban. Ha ő is idáig juthatna? Igaz, épen most mondta a főnök úr, hogy ezen a pályán sok pénzt lehet szerezni. Ha így van, akkor nagyon jó! Pedig bizonnyal így van, mert ilyen öreg ember, akinek üzlete, felesége, gyerekei vannak, csak nem hazudik. Külön­ben ő maga is látja, hogy igaznak kell lennie, hiszen a Papek úr ujjnyi vastag aranyláncot hord, a Papekné kövér kezein is csillog a sok villogó gyémántos gyűrű­ . . . De azért bizony furcsa volt az első éj­szaka, amit itt töltött idegen helyen. Otthon, ahol másodmagával aludt a szűk, tarkacihás vaságyban, sokkal nyugalmasabb, édesebb volt a pihenés, mint itt a tiszta fehér puha ágyban egyedül. De mert fáradt volt, gyor­san elaludt. Kicsit hánykolódott, sehova se tudta jól lefektetni a fejét, azután leragadt a szeme. Korán reggel a cseléd­­ elköltötte, hogy itt az ideje a cipőtisztogatásnak. Ha nem restel­kedik a cseléd előtt, bizony elpityeredett volna. Ilyen korán felkelni és hozzá olyan dolgot végezni, amit sohasem tanult. Pedig a Mari elmagyarázta, hogy itt ez a szokás. Mind a három segéd cipőjét az inasnak kell kitisztogatni. Mari nagy erős, szurtos cselédlány volt, lompos, kövér, de nem csúnya. Igazi cseléd­­típus, aki minden kisvárosi házban ott talál­ható. Nem szeret engedelmeskedni, nem sze­ret dolgozni, de jó szive van és könnyen tud sírni. Most is Mári, hogy a kisfiút (mindig így szólította az inaskát) szomorkodni látta és rávetődött az inaska védelmet kereső, ré­­veteg pillantása, majdnem sírásra fakadt. Nagy, vörös, a durva munkától kicserepese­­dett kezeivel jóakaróan szorongatta az inaska borzas fejét és szeretettel simította hátra a szemébe tolakodó puha hajszálakat. Az inaska szívét tömör, súlyos melegség pántolta össze és kiült a forróság az arcára, homlokára. A vér a fejébe tódult a cseléd­­leány érintésétől. Síráshoz közel álló, sze­­pegő hangon köszönte meg a cselédnek a szívességét, hogy olyan jó hozzá. Mari tanítgatta a munkáira, fecsegett össze-vissza, nevetgélt, bolondozott vele és az máskának jól esett ez a megértés, ez a be­csülés, ha közönséges cselédlánytól szár­mazott is. Később a barátságos viszony még jobban kifejlődött közte és a cseléd között. Ha va­lami kellemetlenség érte, ha baj szakadt rá, mindig Márihoz menekült, akinek tetszett ez az anyáskodó szerep és hizelgett neki a kis­fiú bizalma. Az inaskának szükséges is volt a jóindulat és védelem, mert bizony szomorúan folyt az élete. Vánnyadt, roppanékony gye­rekember volt, akit épen a gyengesége miatt nem szoktattak semmi küzdelemhez. És most hirtelen kellett megtanulnia az élettel való birkózás fáradságát. Mégsem panaszkodott.

Next