Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-01 / 50. szám

1912 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN em Korona-utca 15. szám ■=> egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— Lett a pesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre. R 6— egy hónapra R 2"— sm Városház-utca 3. szám sm 3 Egyes szám ára 10 fillér. III. évfolyam, 50. szám ELŐFIZETÉSI ÁR VIDEKEN: egész évre R 28­— félévre . . . R 14­— negyedévre. R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. Péntek, március I 11 TELEPŐR-SZÁM: Szerkesztőség 305 óra Kiadóhivatal 831 Interurbár 305 n Budapesti szerkesztőség telefon­száma 118—1/ Az ellenzék keservei. „Werther keservei“-ben találunk csak oly érzékeny lelkületű lényekre, aminőnek ma a technikai obstrukció bizonyul. Na­gyon rossz néven vette a képviselőház el­nökétől, hogy magában a házszabályok­ban lelt orvosszert a technikázás elfaju­lása ellen. A képviselőház elnöki székében jelesnél jelesebb férfiak ültek. A kiváló férfiak dí­szes sorában méltán beillik Návay Lajos, akár a képességeit, akár a jellemét, akár az önzetlen hazafiságát tekintjük. Nagynevű elődje távozását mindenki fájlalja, sőt az ellenzéki politikusok közül krokodilus könyeket sírtak utána ma is épen azok, akiknek magatartása, a házszabá­lyok hézagai; dl való visszaélése idézte elő főleg távozását. Akik ma Berzeviczy Al­bert fényes nevét emlegették, szellemét fel­idézték, csakhogy árnyékot borítsanak vele az utóda alakjára: elfelejtették, hogy Berzeviczy elnöki hattyúdala erélyes és kemény elitélése volt a technikai obstrukció visszaéléseinek és tízelmeinek. Most utólag hiába gyújtanak tiszteletére gyertyákat, mikor díszes állásából ők üldözték ki, a magyar parlamentarizmus ország-világ előtt pellengérre állító viselkedésükkel és technikázó csinyjeikkel. Mint az elbizakodott házibarát, a tech­nikázás már igen kényelmesen terjeszke­dett el a tisztelt Ház padjai között. Hóna­pokon át a technikázásnak a legkopottabb, legegyszerűbb, legunalmasabb fegyverei­vel élt. A képzelőerejét s a találékonysá­gát egy cseppet sem erőltette meg. Ami trükköt juniusban kieszelt, avval akart élni a ,,nemzeti küzdelem“ kilencedik hó­napjában. Ám Návay époly jártas a teljesen tart­hatatlan házszabályok útvesztőjében, mint az obstrukció legkörmönfontabb tanító­­mesterei. Éles szeme és még élesebb judi­­ciuma értékes és eddig még ki nem hasz­nált védelmi fegyverek egész arzenálját fedezte fel a házszabályok intézkedései­ben. Ma ezek közül kipróbált egyet s frap­páns, minden izében igaz házszabály értel­mezésével kicsavarta a technikai obstruk­ció kezéből a legkényelmesebb fegyvert: azt, hogy ülésről-ülésre szabadságot kér­jenek betegség címén olyan obstruktorok, akik majd kicsattannak a piros egészségtől és majd kicsattannak az elfojtott neve­téstől, ha sikerül jámbor kérelmük felett óraszámra név szerint megszavaztatni a többséget , ha sikerül az ország drága ide­jéből megint agyoncsapni egy ülést. A technikázást érzékenyen érintette az elnök fellépése. Kijött a sodrából, hogy egy nyil kihullott a lyukas puzdrájából. Nyila pedig maradt még elég, sőt a több­ség „öreg jó barátja“, Polónyi Géza, kész­nek nyilatkozott öt vadonatúj kópésággal állani elő, ha a házszabályok szoros alkal­mazásával egy kópéságukat csúffá teszi az elnök lélekjelenléte és pártérdekeken felül álló fiatal energiája. Egy dologra azonban a többség jó öreg barát­­a, nem gondol. Nem veszi észre, hogy minél termékenyebb lesz agya a Ház munkáját megakasztó fogások kieszelésé­­ben, s minél több kópéságot követ el, csakhogy lehetetlenné tegye a többség tör­vényhozó akaratának a megnyilvánulását, annál jobban felnyitja az ország szemét, s annál inkább érleli meg a közvélemény­ben azt a tudatot, hogy a nemzet élete szinte megállt, az anyagi és szellemi ha­ladás vérkeringése folyton elakad, alkot­mányos életünk rut és gyűlöletes komédi­ává válik. v Návay e közveszélyes, frivol játékát a technikai obstrukciónak látva, felmérve annak rettentő erkölcsi és anyagi kártevé­seit: csoda-e, ha a képviselőház elnöke uta­kat és módokat keres, a házszabályok be­tűjével és szellemével teljesen megegye­zőket, hogy az alkotmányrombolás pusz­tításait minél szűkebb mederbe szorítsa? Teljesítené-e kötelességét nemzete és állá­sának méltósága iránt, ha összetett kezek­kel, fatalisztikus nyugalommal, tehetetle­nül nézné, mint pusztítja a technikázás A gazember. Irta Biró Lajos Tass bámulva nézte a leányt. — Szeréna csakugyan maga az? A leány vérvörös arccal állott előtte és ide­gesen morzsolta a keztyüjét. — No, Szeréna, nevetett gúnyosan a férfi, szépen vagyunk. Csik-Tárkányból ötven év óta nem került fel senki Budapestre, csak mi ketten. És mi szép dolgokat művelünk itt. — Ne csúfolódjon. — Nem csúfolódom, drágám. Csak hogy tudom, mit jelent az, mikor valaki az Olym­­piába kerül. Én egy év óta ölöm itt magamat. Örülök, hogy most már ketten pusztulunk itt bérces hazánk nagyobb dicsőségére. A leány mély meggyőződéssel mondta: — Maga nagyon rossz ember. — Észrevette? — kérdezte Tass nevetve. A leány leült melléje. A szeme könnyes lett és halkan, könyörögve mondta: — Ne szóljon itt senkinek arról, hogy hinak engem, hová való vagyok. — Ellenkezőleg — kegyetlenkedett Tass. — Nemcsak megmondom mindenkinek, ha­nem ki is írom az újságba, hogy Szeréna, a csik­tárkányi zsidó kántor lánya, aki engem otthon kidobott, idekerült az Olympiába ... A leány szeméből kibuggyantak a kön­­­nyek. No — mondta nagylelkűen Tass — hát nem mondom meg senkinek. — Igazán? — Igazán. — Becsületszavára mondja? — kérdé a leány reménykedve. — Becsületszavamra. — Tudja, mondja a leány bizalommal, az nagy baj volna. — De miért? hiszen előbb-utóbb úgyis megtudják. — Nem. Nem tudják meg, mondta diadal­masan a leány. Ide nem jön Tárkányból senki és én rögtön hazamegyek, mihelyt együtt lesz a hozományom. Tass elbámulva nyitotta ki a száját. — A hozománya? — Igen — mondta bizalommal a leány.­­— Látja, én láttam, hogy varrással semmire sem megyek. A világ pedig olyan, hogy a szegény leány nem kell senkinek. — Hát mennyi hozományt akar gyűjteni? — Ezer forintot —mondta büszkén a leány. Tass hátradőlt a puha díványon és haho­­tázott. — Gyönyörű. Pompás. És itt akarja össze­gyűjteni a hozományát. — Igen. — És ki a boldog vőlegény, ha szabad tud­nom? — Még nincs — mondta a leány. — De majd lesz. — Szeréna, Szeréna, nem lesz abból a há­zasságból semmi. Nem tud maga elmenni innen. — Én —mondta szikrázó szemmel a leány — én? Utálom ezt a helyet, utálok itt minden embert. Asszony akarok lenni, tisztességes, becsületes asszony. Tass elkomolyodott. — Hát jól van. Szeréna, amit megígértem, azt megtartom. De ígérje meg, hogy ha majd elmegy innen, szól nekem. — Szólok. ... A férfi megtartotta az ígéretét, a leány nem. Egy napon eltűnt. Tass kérdezőskö­dött utána. — Már négy napja nem jött el, válaszol­ták neki. Tass elgondolkozott. Érdekesnek találta ezt a furcsa leányt az ő kiírhatatlan családi hajlandóságaival. Most talán együtt van már a hozománya és keresi a férjét. Azután nem foglalkozott vele tovább. Elfelejtette. Három év múlva, nyár elején együtt volt Csákánnyal, a barátjával.­ — Hova mégy nyárra? — kérdezte Csá­kány. — Mindössze egy hónapos szabadságom van. Hegyek közé valahová. — Hát gyere már el egyszer hozzám. Meg­látod: a Csákány-major jó hely. Julius elején Tass csakugyan megérkezett a Csákány-majorba. Jó hely volt, nagy ház, majdnem kastély, óriási kert, majdnem park és fejedelmi kényelem. — Kérlek, mondta Csákány, engem egy kissé elfoglalnak az aratás-dolgok, rendez­kedj be úgy, mintha te volnál a gazda. Tass berendezkedett. A harmadik napon délelőtt a verandán ült és lustán nézett ki­felé a szikrázó napba. Messziről, a kertén át*

Next