Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)
1912-07-02 / 150. szám
0mmmmmmm. lzponti szerkesztőség is kiadóhivatal Szeged, en Korona utca 15. szám i—i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal c=> Városház-utca 3. szám IV., ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . R 24 — félévre . . . K negyedévre. R 6*— egy hónapra K Egyes számára 10 fillér. 12*— 2*— ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre R 28— félévre . . . K negyedévre . K V— egy hónapra K Egyes számára 10 fillér.I TELEFON-SZAH: ~ Szerkesztése« 305 ca Kiadóhivatal 830 Interurbán 305 _ Budapesti szerkesztőseg telefonszáma 128—12 Apponyi és a „tanácskozás lehetősége“. Apponyi ismét megszólalt. Két cikk és annyi beszéd után új nyilatkozás szükségét látja fenforogni. Úgy látszik, nem volt elég a hamis jelszavakból, az események hamis beállításából: kell még efféle a szünidőre. Vagy nem jó hamisság volt az eddig feltalált, sikerült jobbat, igazi hamisságot találnia. Valóban Apponyinak, hosszú keresgélés után, két hírlapi cikk, némely társszerzett manifesztum, s annyi beszéd után sikerült megtalálni a jelszót, azt amely mindent tömören összefoglal, megvilágít, minden történtek okát, célját és eredményét legjobban kifejezi: „a tanácskozás lehetősége ..." Megdöbben az ember, olvasván, hogy „a tanácskozás lehetősége“ megsértetett, holott pedig a „tanácskozás lehetőségét“ nem is holmi házszabály, hanem maga a házszabálynak is felett álló törvény, az 1848:IV. törvénycikk 15. szakasza mondja ki és követeli meg. Tehát itt nem pusztán formális sértés, házszabálysértés, itt ennél is több történt, itt alkotmánysértés, itt lényegsértés , az alkomány lényegének megsértése történt. Köszönjük, hogy Apponyi Albert gróf legújabb tévelygései után visszatért a törvényes, a logikus állásponthoz: az obstrukció elítéléséhez s annak súlyos bűneit a parlamentarizmus egyik alapfeltételének ilyen pregnáns megrögzítésével foglalja össze. A tanácskozás lehetősége? ... Ez az, amit tizenkét hónap óta keresett, kért, követelt minden jó magyar. Héderváry gróftól Lukács Lászlóig, Berzeviczy Alberttól Tisza Istvánig mindenki, (sőt maga Apponyi is) ezt akarta megvalósítani, elérni. Ezt kérték a törvényhatóságok, ezért mozdult meg az ország, ezt sürgették egyesületek, magának az ellenzéknek pártfelei, ezért volt száz pourparler, béketárgyalás, egyezkedés, közvetítés, nyilvános és bizalmas formulakeresés. A törvényszabta tanácskozás lehetőségéért lebegett király, parlament és ország, átélve súlyos válságokat, csakhogy elérhesse. És kik voltak, akik miatt annyi erőt és időt kellett elfecsérelni, akik az ország legjobbjainak minden megfeszítését tehetetlen vergődéssé változtatták? Kik voltak, akik miatt a tanácskozás lehetősége elérhető nem volt? Ugyanazok, kikkel most egy gyékényen árul Apponyi Albert gróf. Ugyanott, akik személyt (Apponyi is), elvet (a saját elvüket is) megcsufolva, támadva, cserben hagyva, lábbal tapodták nemcsak a házszabályt, hanem magát, melynek alapján a házszabály él, az 1848:IV. törvénycikket is. Ezt tudja Apponyi gróf, tudja az egész ország, felirta a történelem. S a magyar történetírás hálás lesz Apponyinak, hogy annyi szerencsés, tömör, szinte szállóigévé vált jellemző terminusa után ezt is kitalálta. Valóban ,,a tanácskozás lehetőségéről, s ezáltal a határozat lehetőségéről volt szó egész esztendőn keresztül. És arról volt szó június 4-én is. Mert ahol tanácskozás van, ott előbb-utóbb következik a határozat. A tanácskozásnak magától van vége. Hisz minden mondanivaló elfogy egyszer. Csak a technikázásnak nincs vége, a trombitálás nem szűnik magától, csak annak kell véget vetni. A törvény rendeli a tanácskozás lehetőségét. A Ház elnöke egy esztendő száz hasztalan kísérlete után végre magának a törvénynek szavaival élve megteremtette azt. Vagyis megvalósította Apponyi követelését, rendet teremtett azokkal, akik elvették a tanácskozás lehetőségét a többségtől, sőt még a kisebbségtől is. Csodálatos csak az, hogy Apponyi Albert gróf az igazsággal merő ellentétben június 4-ikét látja megsértve a fontos alapelvet. Vagyis valami szomorú elmekáprázat folytán is tanácskozásnak nézi az obstrukciót, a tanácskozás lehetőségének megakadályozását, s helyezte jogsértésnek azt, hogy a törvény szabta rend, a tanácskozás lehetősége helyreállíttatik. Ezt nem fogja megérteni az ország. Vagy ha megérti, nagyon rossz véleménye lesz az Apponyi lelkiismeretéről. Amint hogy rossz véleménye lesz elbeszélői megbiz- Isac Emil írásaiból.*) (CLIII.) Kereslek magány, kávéház asztalánál. Látom künn az éjszakért és csengnek, bongnak a kanalak, fáradt pincér hordja az italt és isszák urak a pezsgőt, egy masszív, szőke nő ül a kasszában és én nézem álmos, beteg, német szemeit, amelyekben nem kacag a vágy. Kolozsvár. Most vén faladd ölelik a lelkemet és hallom a harangokat, éhes grófok piszkos uranzsettáit hordja a szél és fehér galambok repülnek Mátyás szobra előtt; vén szelek sírnak a dóm körül és forr az éjszaka. Kolozsvár. Ha ezüst bölcsőt adtál volna — egy pap mosolya hozott volna a világra és Kolozsvár, te loptad el ifjúságom rózsáit az arcomról, te bontottad ki a hajamat, hogy beleszálltson a vihar — Iitt tanultam olvasni, hogy most kacagjam a halott Bibliát, mert Voltaire pokoli gumiját viszem az ajkamon hószu utcáik, Kolozsvár és zöld kutak, ködbe vesző havasok látszanak nyugatról. Lelkemnek városává vállfád és huszonnégy éveimnek gyilkosa — egy asszony lekötötte *) Kolozsvárott él a román nyelv ifjú és egyik legnagyobb írója: Isac Emil. Olvasóink számára ismertetésül adjuk ezt a kis írást.* a telkeimet, mert mosne akartam szállni, tán a Gizehíi-piramis alá — egy ifjú asszony megkötötte szerelmének anangi kötélével a déli kemet. — És most ,a kis ablakok csillogását nézet és hallgatom a Szamos zúgását, amelyen nem jön a megváltó kvvlturhajó — csupán most érzetn, éjjel van. A kávéházból kinézek az éjszakába — és nézem a finom permetezésű esőt. Vörös lámpásos kicsik zörögnek, csendesen elhal a zajuk — mert alszik a nyugalmas város — szép ágyakban a szüzek alusznak — egy-egy szivar tüze villan bele az éjszakába — és egy fehér kutya szalad, mintha önmagát űzné. A kávéházban csengenek a poharak, a biliárdgolyó pattanva táncol és egy leányka, rámnéz a gazdag gyermek szülője, ne nézz én rám, ahol sohasem leszek polgármester. Ne nézz rám, én Asmodeus fia vagyok, mert Krisztus menyasszonyét szerettem, és kolostorba ment a gyermek — én rossz és gonosz hifjú vagyok, aki nappal alszom és papoknak nem íbiszek. Meghalt az istenem — bélyeget és csillogó köveket nem gyűjtök, nem építek papír templomot — nincsenek ónkatonáim és lelkemben , az életnek mocsara bűzlik. Denevér és patkány járja a telkemet — mert szerelmes vágyaik egy szűzbe — oh, Kolozsvár, Kolozsvár, éjfél van és mosolyomat összekötöm a csillagok fényével, mert a szesz Dantenyik poklába visz. És szeretem — most éjfél után kettőkor — megmosa haját, elfujja a gyertyát és a regényt az ágy alá dobja •— és vár reám . . . A hegedűk búgnak a szomszédban, magyar szenvedés sír bennük, és én is velük sírnak — oh, Horeának, Kloskanak és Krisárnnak vagyok az unokája — de Griegnesc Berceuse-ét fütyörészem ... Már sikoltanak, mittt a Hunok, a hegedűk — nagy tükörben a villanykörték égnek és az arcok mind vörösek, mind vörösek. Már én is bebuktam a feledésbe — már Buddhát három és fekete vonat dübörgését hallom — most számítja az uzsorás a pénzét, most alusznak el a nászéjszakán a szerelmesek, — hajnal van már, sápadt vagyok, fáradt vagyok — megyek, megyek a szeretőmhöz — aki az ablaknál vár és kiadja a kapuikul esőt. NEKROLOG: Két halott között fekszel te is — és mosolyod mélyebb mint az élet forrása. Száraz ajkadon megfagyott köny — saját inakiitta a bálát. Tested fedetlen — mert nem mostak meg kölüli vízzel és hajad folyondár szagú — döglött kutyaként vetett ki a Szamos. Voltál szerelmes levelek hordozója, mások testeit kötötted össze fürgeségeddel — vitted a szerelmes levelet és virágot és nem dekli a más tál soha verseket Jean Rictus-tól, mert nem tudtad, hogy angolul így kell mondani: „I love You“, ha szeretsz valakit, —