Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-02 / 150. szám

0mmm­mmm­m. l­zponti szerkesztőség is kiadóhivatal Szeged, en Korona­ utca 15. szám i—i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal c=> Városház-utca 3. szám IV., ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . R 24 — félévre . . . K negyedévre. R 6*— egy hónapra K Egyes szám­ára 10 fillér. 12*— 2*— ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre R 28­— félévre . . . K negyedévre . K V— egy hónapra K Egyes szám­ára 10 fillér.I TELEFON-SZAH: ~ Szerkesztése« 305 ca Kiadóhivatal 830 Interurbán 305 _ Budapesti szerkesztőseg telefon­száma 128—12 Apponyi és a „tanácskozás lehetősége“. Apponyi ismét megszólalt. Két cikk és annyi beszéd után új nyilatkozás szüksé­gét látja fenforogni. Úgy látszik, nem volt elég a hamis jelszavakból, az események hamis beállításából: kell még efféle a szünidőre. Vagy nem jó hamisság volt az eddig feltalált, sikerült jobbat, igazi ha­misságot találnia. Valóban Apponyinak, hosszú keresgélés után, két hírlapi cikk, némely társszerzett manifesztum, s annyi beszéd után sikerült megtalálni a jelszót, azt amely mindent tömören összefoglal, megvilágít, minden történtek okát, célját és eredményét legjobban kifejezi: „a ta­nácskozás lehetősége ..." Megdöbben az ember, olvasván, hogy „a tanácskozás lehetősége“ megsértetett, holott pedig a „tanácskozás lehetőségét“ nem is holmi házszabály, hanem maga a házszabálynak is felett álló törvény, az 1848:IV. törvénycikk 15. szakasza m­ond­­ja ki és követeli meg. Tehát itt nem pusz­tán formális sértés, házszabálysértés, itt ennél is több történt, itt alkotmánysértés, itt lényegsértés , az alkomány lényegének megsértése történt. Köszönjük, hogy Apponyi Albert gróf legújabb tévelygései után visszatért a tör­vényes, a logikus állásponthoz: az ob­­strukció elítéléséhez s annak súlyos bűneit a parlamentarizmus egyik alapfeltételének ilyen pregnáns megrögzítésével foglalja össze. A tanácskozás lehetősége? ... Ez az, a­mit tizenkét hónap óta keresett, kért, kö­vetelt minden jó magyar. Héderváry gróf­tól Lukács Lászlóig, Berzeviczy Alberttól Tisza Istvánig mindenki, (sőt maga Ap­­ponyi is) ezt akarta megvalósítani, elérni. Ezt kérték a törvényhatóságok, ezért mozdult meg az ország, ezt sürgették egyesületek, magának az ellenzéknek párt­felei, ezért volt száz pourparler, béketár­gyalás, egyezkedés, közvetítés, nyilvános és bizalmas formulakeresés. A törvény­szabta tanácskozás lehetőségéért lebegett király, parlament és ország, átélve súlyos válságokat, csakhogy elérhesse. És kik voltak, akik miatt annyi erőt és időt kellett elfecsérelni, akik az ország legjobbjainak minden megfeszítését tehe­tetlen vergődéssé változtatták? Kik voltak, akik miatt a­­ tanácskozás lehetősége­ el­érhető nem volt? Ugyanazok, kikkel most egy gyékényen árul Apponyi Albert gróf. Ugyan­ott, akik személyt (Apponyi is), elvet (a saját elvüket is) megcsufolva, tá­madva, cserben hagyva, lábbal tapod­ták nemcsak a házszabályt, hanem magát, melynek alapján a házszabály él, az 1848:IV. törvénycikket is. Ezt tudja Apponyi gróf, tudja az egész ország, felirta a történelem. S a magyar történetírás hálás lesz Apponyinak, hogy annyi szerencsés, tömör, szinte szállóigé­vé vált jellemző terminusa után ezt is ki­találta. Valóban ,,a tanácskozás lehetőségéről, s ezáltal a határozat lehetőségéről volt szó egész esztendőn keresztül. És arról volt szó június 4-én is. Mert ahol tanács­kozás van, ott előbb-utóbb következik a határozat. A tanácskozásnak magától van vége. Hisz minden mondani­való elfogy egyszer. Csak a technikázásnak nincs vége, a trombitálás nem szűnik magától, csak annak kell véget vetni. A törvény rendeli a tanácskozás lehetőségét. A Ház elnöke egy esztendő száz hasztalan kísér­lete után végre magának a törvénynek szavaival élve megteremtette azt. Vagyis megvalósította Apponyi követelését, ren­det teremtett azokkal, akik elvették a ta­nácskozás lehetőségét a többségtől, sőt még a kisebbségtől is. Csodálatos csak az, hogy Apponyi Al­bert gróf az igazsággal merő ellentétben június 4-ikét látja megsértve a fontos alapelvet. Vagyis valami szomorú elme­­káprázat folytán is tanácskozásnak­ nézi az obstrukciót, a tanácskozás lehetőségé­nek megakadályozását, s helyezte jogsér­tésnek azt, hogy a törvény szabta rend, a tanácskozás lehetősége helyreállíttatik. Ezt nem fogja megérteni az ország. Vagy ha megérti, nagyon rossz véleménye lesz az Apponyi lelkiismeretéről. Amint hogy rossz véleménye lesz elbeszélői megbiz- Isac Emil írásaiból.*) (CLIII.) Kereslek magány, kávéh­áz asztalánál. Látom künn az éjszakért és csengnek, bong­nak a­­ kanalak, fáradt pincér hordja az­­ italt és isszák urak a pezsgőt, egy masszív, szőke nő ül a kasszában és én nézem álmos, beteg, német szemeit,­ amelyek­ben nem kacag a vágy. Kolozsvár. Most vén fal­add ölelik a lelke­­met és hallom a harangokat, éhes grófok piszkos uranzsettáit hordja a szél és fehér galambok repülnek Mátyás szobra előtt; vén szelek sírnak a dóm körül és forr az éjszaka. Kolozsvár. Ha ezüst bölcsőt adtál volna — egy pap mosolya hozott volna a világra és Kolozsvár, te loptad el ifjúságom rózsáit az arcomról, te bontottad ki a hajamat, hogy beleszálltson a vihar — Iitt tanultam olvasni, hogy most kacagjam a halott Bibliát, mert Voltaire pokoli gumiját viszem az ajkamon hószu utcáik, Kolozsvár és zöld kutak, ködbe vesző havasok látszanak nyugatról. Lelkemnek városává vállfád és huszonnégy éveimnek gyilkosa — egy asszony lekötötte *) Kolozsvárott él a román nyelv ifjú és egyik legnagyobb írója: Isac Emil. Olvasóink számára ismertetésül adjuk ezt a kis írást.* a telkeimet, mert mosne akartam szállni, tán a Gizehíi-piramis alá — egy ifjú asszony meg­kötötte szerelmének anangi kötélével a déli­ ke­­met. — És most ,a­­ kis ablakok csillogását né­zet­­ és hallgatom a Szamos zúgását, amelyen nem jön a megváltó kvvlturhajó — csupán most­ érzetn­, éjjel van. A kávéházbó­l kinézek az éjszakába — és nézem a finom permetezésű esőt. Vörös lám­­pásos kicsik zörögnek, csendesen elhal a za­juk — mert alszik a nyugalmas város — szép ágyakban a­ szüzek alusznak — egy-egy szi­var tüze villan bele az éjszakába — és egy fehér kutya szalad, mintha önmagát űzné. A kávéházban csengenek a poharak, a biliárd­­golyó pattanva táncol és egy leányka, rám­néz a gazdag gyermek szülője, ne nézz én rám, ahol sohasem leszek polgármester. Ne nézz rám, én Asmodeus fia vagyok, mert Krisztus menyasszonyét szerettem, és kolostorba ment a gyermek — én rossz és gonosz hifjú vagyok, aki nappal alszom és papoknak nem íbiszek. Meghalt az istenem­ — bélyeget és csillogó köveket nem gyűjtök, nem építek papír templomot — nincsenek ón­­katonáim és lelkemben , az életnek m­o­­csara bűzlik. Denevér és patkány járja a tel­kemet — m­ert szerelmes vágyaik egy szűzbe — oh, Kolozsvár, Kolozsvár, éjfél van és mo­solyomat összekötöm a csillagok fényével, mert a­ szesz Dantenyik poklába visz. És szeretem — most éjfél után kettőkor — megmosa haját, elf­ujja a gyertyát és a re­gényt az ágy alá dobja •— és vár reám . . . A hegedűk búgnak a szomszédban, m­a­­gyar szenvedés sír bennük, és én is velük sírnak — oh, Ho­reának, Kloskanak és Kri­­sárnnak vagyok az unokája — de Grieg­nesc Berceuse-ét fütyörészem ... Már sikoltanak, mittt a Hunok, a hegedűk — nagy tükörben a villanykörték égnek és az arcok mind vö­rösek, mind vörösek. Már én is bebuktam a feledésbe — már Buddhát há­rom és fekete vonat dübörgését hallom — most számítja az uzsorás a pénzét, most alusznak el a nász­éjszakán a szerelmesek, — hajnal van már, sápadt vagyok, fáradt vagyok — megyek, megyek a szeretőmhöz — aki az ablaknál vár és kiadja a ka­puikul esőt. NEKROLOG: Két halott között fekszel te is — és moso­lyod mélyebb mint az élet forrása. Száraz ajkadon megfagyott köny — saját ina­­kiitta a bálát. Tested fedetlen — mert nem mostak meg kölüli vízzel és hajad folyondár szagú — döglött kutyaként vetett ki a Szamos. Voltál szerelmes levelek hordozója, mások testeit kötötted össze fürgeségeddel — vit­ted a szerelmes levelet és virágot és nem dekli a más tál soha verseket Jean Rictus-tól, mert nem tudtad, hogy angolul így kell mon­dani: „I love You“, ha szeretsz valakit, —

Next