Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)
1912-07-02 / 150. szám
4 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 julius 2. Az alezredes leánya és a hadtestparancsnok. — Nyilatkoznak a szereplők. — (Saját tudósitónktól.) A magyar társadalomban mostanában nem igen történt hasonló érdekes affér, mint Munkácson. Hol tudvalevőleg egy elzaltált leány inzultálta a gyanútlan hadtestparancsnokot, mert — a leány szerint — az megsértette az alezredes édesapját. Kínos feltűnéssel tárgyalták mindenütt az affért, mely igazán szokatlan, annyira, hogy egyik budapesti újság egyenesen ■ körkérdést intéz az olvasókhoz, vajjon mi a társadalom véleménye az inzultusról és a következményekről? Szóval, a magyar társadalom tisztára társadalmi és nem katonai szempontból mérlegeli az esetet. Mára nyilatkoztak az eset szereplői. A hadtestparancsnok is, a leány is. A nyilatkozatok ellenmondanak egymásnak. Érdekes és úz az esetben, hogy a hadtestparancsnok szerint az inzultálás meg se történt, mert balkezével fölfogta a leány ütését. És nj az is, hogy iá leány apja, Hartl alezredes, nem is nős ember, tehát a leány nem törvényes gyermeke ma se. Más forrás szerint a leánynak előbb ,egy főhadnaggyal volt kellemetlen ügye, melynek következménye lett volt, hogy az alezredes nyugalomba vonulását kívánta a hadtestparancsnok. Mi, anélkül, hogy külön megjegyzéseket, vagy ítéletet mondanának, egyszerűen ismertetjük a nyilatkozatokat. (A leány nyilatkozata.) Hanti Lujza, i az alezredes leánya az inzultusról, annak előzményeiről a következőket mondotta: Édesapám tudtán kivid ütöttem pofon a kegyelmes urat. Apám becsületét meg kellett védnem és nem sajnálom azt, amit tettem. Amikor az inzultálás után hazatér ml, elmondtam mindent apámnak, aki nem is akarta elhinni a dolgot. Apám szomorúsággal vett tudomást az esetről s ő, aki talpig katona, ott nyomban kijelentette, hogy mennyire sajnálja a történteket, mert felebbvalója iránt nem lett volna szabad ilyen tiszteletlenül viselkednem. A katona sajnálhatja, a leánya nem! Szombaton délután megidéztek a rendőrkapitányságra. Azt hittem, hogy el akarnak fogni, í mert a táborszernagynak az volt a kívánsága. Erdőhegyi rendőrkapitány hallgatott ki s a jegyzőkönyv felvétele után ezzel bocsátott el: — A kisasszony elég helytelenül járt el, ■ amikor pofonvágta a hadtestparancsnokot, mert a személyt is tekintetbe kell venni. A rendőrkapitány megjegyzésére nem volt válaszom. Ügyemmel El,mann János dr munkácsi ügyvédre bíztam s azt hiszem, hogy lesz még bíróság, mely a becsületet nem személyektől teszi függővé. Ma délben édesapám, Hartl Adolf alezredes, aki most ötvenkét éves és az ősszel tölti be katonai szolgálatának harmincötödik évét, beadta nyugdíjaztatása iránti kérvényét. Beteget jelentett Henneberg József báró ezredesnél s nem teljesít többé szolgálatot. Amint elintézik a kérvényt, azonnal elhagyjuk Munkácsot. Elvonulunk innen s talán Budapestre megyünk lakni. Nemrégen volt afférunk egy huszárfőhadnaggyal is. A tavasszal történt, hogy Ibolya húgommal este a Fő-utcán sétáltam. A korzóm találkoztunk egy helybeli főhadnaggyal,aki dragomirestyei Vlachovits Vidor nyíregyházai huszárfőhadnagy társaságában volt. Ügyet ,sem vetettünk rájuk, amikor a huszárfőhadnagy hirtelen, minden ok nélkül a húgom arcát megcsípte. Utána siettünk a támadónak, aki egy trafikba tért be. A munkácsi főhadnagy akkor már nem volt vele. Amikor Vlachovits elhagyta a trafikot, eléje álltam s megkérdeztem, hogy mily jogon merészelte húgomat megtámadni. Felszólítottam, hogy kérjen bocsánatot, a főhadnagy azonban e helyett szalutált és sarkon fordult. Erre utána siettem s rákiáltottam: — Maga közönséges aszfaltbetyár. Este azután elmondtam apámnak az esetet, aki följelentette a huszárfőhadnagyot. A panaszt azzal utasították el, hogy apámnak nincs joga a leánya becsületét számon kérni, mert törvénytelen gyermek vagyok. Ha én sértve érzem magam— szólt az indokolás — pereljen az anyám, született Rácz Lujza, de apáimnak semmi köze az ügyhöz . . . Pedig apám,aki oly rajongással szeret bennünket, mindent elkövetett törvényesítésünk érdekében. Ma már azok is vagyunk, Rácz János bátyámat kivéve, aki pestvármegyei árvaszéki jegyző s az anyám nevét viseli. (A hadtestparancsnok a támadásról.) Az izgalmas jelenetből különböző verziók kerültek forgalomba s ma végre megszólalt maga a hadtestparancsnok, Bereovics Szvetozár is. A következő nyilatkozatot tette a hirlapirók számára: — Azok a hírek, melyek szerint a hadtestparancsnok Hartl munkácsi alezredest megsértette, vagy mellőzte, vagy vele szemben oly képviselkedett volna, hogy az alezredes önérzetét bármiképen megbántotta volna, teljesen valótlanok. Nem felelt meg a valóságnak, hogy a hadtest parancsnoka az alezredesnek a tisztek bemutatása alkalmával, vagy más alkalommal nem nyújtott volna kezet. Ellenkezőleg, az eddig neki ismeretlen tisztet ép oly szívesen üdvözölte, mint a többieket. Teljesen valótlan az is, hogy az alezredest felszólította, vagy bármi módon neki tudtára adta volna, hogy a tisztek vacsoráján való megjelenése nem kívánatos. A hadtestparancsnok az alezredes megjelenését ép oly szívesen vette volna, mint a többi, rangidősebb tiszteikét. Bankét egyáltalában nem volt, mert a hadtestparancsnok, mikor, két hónappal ezelőtt a kassai hadtestparancsnokságát átvette, s egyszer s mindenkorra megtartotta, hogy tiszteletére lakomát, vagy bankettet rendezzenek. Munkácson is csak úgy, mint szokásos, azok a tisztek (korántsem a helyőrség egész tisztikara) jelentek meg este a szálloda kertjében, taikik a hadtestparancsnok társaságában kívánták az estét tölteni. Hartl alezredes saját elhatározásából nem jelent meg és távolmaradását egy más törzstiszt által kimentette, bár ezt megtenni sem lett volna köteles. Este fél tíz óra tájban ,a szálloda kertjében, ahol tisztek vacsoráztak, egy nagyon feltűnően öltözött hölgy jelent meg. A pincérrel a hadtestparancsnokhoz vezettette magát és azzal az ürüggyel, hogy diszkrét kérést akar előadni, félrehívta. A hadtestparancsnok azonnal felkelt hülyéről és a hölgy kilétét nem is sejtve, néhány lépést tett előre az asztaltól, miikor és ia. hölgy e szavakkal: „Annak a Hartl alezredesnek a leánya vagyok, kinek nyugdíjba kell mennie fölemelte kezét és a hadtestparancsnokra ütést mért. A hadtestparancsnok, amennyire ez a támadás hirtelenségénél fogva lehetséges volt, az ütést balkar járni felfogta. Néhány tiszt azonnal odaugrott és véget vetett a jelenetnek azzal, hogy a hölgyet, anélkül, hogy őt valaki bántotta volna, a kertből kikísérte. A hadtestparancsnok azután a rendőrség utján feljelentést tétetett az illető bíróságinál, minthogy a jelenlegi körülmények között más elégtételszerzésről nem lehet szó. Az eset előzményének ezen autentikus előadásából kitűnik világosan,, hogy a lapok hírei és az ezekhez fűzött kommentárok hamis információk következményei, itt nincs szó, mint egy elzalált leány ,beszámíthatatlan cselekedetéről, melyről a leány szándékosan juttatta a költött híreket a nyilvánosság elé, hogy ez által kailapdos tettét tetszetős világításba helyezze. Ezzel kapcsolatban a valóságnak megfelelő sem .meg kell említeni Utót, hogy Hartl alezredes nem házas, ember. Vannak azonban törvénytelen gyermekei, kiknek törvényesítése végett lépéseket tett. Ezeket a lépéseket felebbvalói, közöttük Boroevics hadtestparancsnok is mindig támogatták. (Még egy affér a leánnyal.) Így szól rá hadtestparancsnok által kibocsátott nyilatkozat. Magáról az affér okáról egyik kőnyomatos a következő érdekes munkácsi jelentést közli: Hartl alezredes leányát az utcáin nemrég kellemetlen kaland érte. A viselkedésében is feltűnően temperamentumos leányt megeirógatta, egy idegen huszárfőhadnagy. A leány egy közeli kávéházba futott és lármát csapott. Az alezredes is megjelent és elégtételt kért ■ a .főhadnagytól, aki mély sajnálatát fejezte ki a az eset fölött és kijelentette, hogy nem állott szándékában leányát sérteni, amennyiben tudomása sem volt kilétéről, sőt viselkedésével egyenesen tévedésbe ejtette őt, hajlandó tehát bocsánatot, kérni. Az alezredes ezzel be nem érte és hírlapi bocsánatkérésre szólította fel a katonai tisztet. Ez megtagadta. Hanti erre jelentést tett a hadtestparrancsnokságba és megfelelő elégtételt kért. A vizsgálat azonban annyira tisztázta a főhadnagyot, hogy elégtételadásra fel sem szállították, ellenben Boroevics kassai hadtestparancsnok felhívta az alezredest, hogy adja be nyugdíjaztatási kérvényét, mert erre állítólag lehetetlenné vált társadalmi helyzete és az ia, körülmény szolgáltatott okot, hogy a főhadnagytól kívánt elégtétel mérve fölötte különös szikben tüntette fel az ő katonai felfogását. Ezek után történt a hadtestparancsnok munkácsi látogatása. Tilos a bakk a Lipótvárosi Kaszinóban. — Ruszt, a bakkará szerelmese. — (Saját tudósitónktól.) Budapesten még nem felejtették el Szántó Aladár bankigazgató tragikus öngyilkosságát. Szántó,amint bizonyára részvéttel emlékezni ,méltóztatik, a Lipótvárosi Kaszinóban dúló bakkcsaták áldozata. A dolgos, hivatásának élő tisztviselő bizonyára nem azért iratkozott be az előkelő Nádor utcai kaszinóba, hogy néhány évvel később a coeur dame legyen a szemfedője. Nem. Sem ő, sem a többi letört és megtört életű játékos nem ,a hazárdjáték miatt lett a Lipótvárosi Kaszinó beltagja. A Szántó-eset a klub tisztességes és emberiesen gondolkozó tagjai sorában olyan undort váltott ki, hogy az igazgatóság másnapra padlásra vitette a zöld posztós, vértől szennyes bakkasztalt. Azért dobták ki ilyen gyorsan a díványt, mert a többség, élén oly intakt férfiakkal, mint Sándor Pál, Márkus Miksa, Krammer Tivadar, Keszthelyi Ernő, Bródy Sándor, Hűvös Rezső és mások rendkívülii közgyűlést akartak összehívni, mely szétrobbantotta volna az eddigi vezetőséget, kivált Ruszt Józsefnek akarták megmutatni, hogy merre van ia vészi kijáró. Ez a Ruszt úr, akit az ismerősei igen mulatságos és jóhiszemű úriembernek mondanak és aki a Lipótvárosi Kaszinó egyik igazgatója, hisztériásan ragaszkodik a francia kártyákkal űzött fosztogatáshoz. Azt hiszi, hogy bakkará nélkül nincsen klubélet, az a politikai meggyőződése, hogy a bakk mindenek előtt. Ruszt Józsi mégsem tudta megakadályozni, hogy március 29-én el ne törüljék ezt a legveszedelmesebb, legképtelenebb nazárd játékot. Három hónap múlt el azóta, ma már júliust írunk. Ez a három hónap a Lipótvárosi Kaszinó néhány vezető emberének elég volt arra, hogy a Szántó-ügyet és sok más hátborzongató bakk-tragédiát kitörüljön emlékezetéből és lelkiismeretéből. Ruszt József, a bakk bókó szerelmese egyszerűen be akarja csempészni a bakk-asztalt a Lipótvárosi Kaszinó' új nyári'helyiségébe. Már ácsolják a hatáfát! Természetesen ez nem fog simán