Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-01 / 1. szám

Szerk­esztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken Kiadóhivatal Kárász-utca 9 egész évre . K 24­— félévre.... K 12­— egész évre . K 28r— félévre.... K 14'— Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6­— egy hónapra K 2— negyedévre K 7"— egy hónapra K 2-40 Kiadóhivatali-telefon: 305. Éjjeli­ telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeged, 8913­­. évfolyam I. szám. Szerda, január I. Újévi beszéd. Fekete karácsony után fekete újév kö­szönt ránk, amelynek látóhatára sötét fel­legektől borús. Az elinduló év utolsó és a rákövetkező év első napja a haladó időnek­­ olyan határkői, melyeknél megállni szokás, hogy visszapillantsunk és a jövőbe néz­zünk. Sokszoros okunk van rá, hogy az idén mély megilletődéssel merüljünk el a lehanyatló év borús szürkületébe és nehéz sejtelmektől gyötörten várjuk az újév haj­­nalpirkadását. A megpróbáltatások szű­kös és edző ideje volt ez év, amelynek te­metésén nem oly hangos és népes a halot­ti tor, mint máskor. Alvó és tépelődő és le­rongyolódott világra talált a jó öreg Szil­veszter, ki tudja, milyen lesz Európa föld­rajzi, gazdasági és politikai elhelyezkedé­se, mire a most ránk köszöntő új esztendő elhantolására újból visszatér közénk. Alig néhányszor huszonnégy órája, hogy elmúlt a katolikus világnak az az ün­nepe, amelyet az egyház a legmagaszto­­sabbnak tart és a Szeretet vignettájával dobta a hivők közé. Konvenció tehát, hogy karácsonykor mindenki szeretetről prédi­káljon, holott a dogmák iránt fogékonysá­gát vesztett emberiség megilletődni és ma­­gába szállni csak olyan alkalmakkor tud, amelyek közvetlenebbül és erősebben fér­kőznek a sorsához, mint egy ünnep, ame­lyet valamelyik egyház illesztett vörös be­tűvel a naptárba. Az év utolsó és első nap­­­­jánál nem tudunk erre különb alkalmat. Beszélhetnénk ebből az alkalomból ar­áról a háborúról, amely a közeli Balkánon dúlt és az elkövetkező évben újra fenyeget. Beszélhetnénk arról a katonai készenlét­ről, melyre Szerbián keresztül európai ér­dekek összejátszása kényszerített bennün­ket, millióinkat emésztette föl és könnyeket fakasztott. Beszélhetnénk arról, hogy a háború sötét felhője még nem egészen múlt el felőlünk és hogy jöhetnek az újévnek olyan napjai, amelyek az aggódás gyön­géd könnyeit a gyász görcsös zokogásáig fokozzák. Beszélhetnénk arról, hogy az el­múlt év temérdek ekszisztencia romjai fölé emelt hantot és hogy újév rég köszöntött ránk nagyobb bizonytalansággal. Beszél­hetnénk arról, hogy a sorainkból sokan ki­dőltek­­­ s meg ne feledkezzünk arról, hogy övéinek mindenki kedves és értékes — és beszélhetnénk arról, hogy melyikünk tud­ja ,hogy nem készül-e el számára az uj esztendő valamelyik napján a fekete szem­födél. Mennyi motívum, mélyéből azoknak az érzéseknek, melyek az embernek a gló­riáig fokozódó értéket adnak, a család kö­telékétől egész addig, mikor valaki a leg­tágabb értelemben vett emberi szolidaritás­nak lesz apostola vagy mártírja. Bizony sok okunk van újév napján megilletődni és magunkba szállni és talán e megilletődés és magunkbaszállás eszünk­be juttatja, hogy néhány nap előtt kará­csony volt. Talán rémleni fog előttünk, mi­közben elszorult szívvel gondolunk volt és várható bajainkra, hogy minden ember­társunk ép úgy kénytelen az egzisztenciális harcok tüzébe rohanni, mint mi, ott meg­állni, vagy elbukni, mint mi, hogy minden embertársunk életharcához ép úgy fűződ­nek erkölcsi és anyagi érdekek, mint a miénkhez és hogy minden embertársunk, anélkül, hogy egyenlők lennénk, egyenlő joggal aspirál, dolgozik és küzd a létnek azokért a föltételeiért, amelyekre munká­jával, szorgalmával és tehetségével rászol­gált. Néhány nap előtt volt karácsony és mi az időnek mai nevezetes határkövénél ar­ra a kötelességre emlékeztetünk, amely­nél a konvenciók már nem tudják megállí­tani az embert. Gondoljunk arra a veszedelemre, a­mely a kereskedelmet és ipart fenyegette, arra a viharra, melynek közeledtét láttuk és éreztük, azokra a bánatokra és csapá­sokra, amelyek leszakadtak ránk. Néhány nap előtt volt karácsony. Az ó és uj testamentumtól egyre jobban távo­lodó embernek meg kell hallania az élet szavát, amely bár mámorosan, de élesen és hűen csendül ki Szilveszter éjszakán a poharak koccintásából. Asszonyok sorsa. Irta: Bíró Lajos. Az anya: Harminckilenc éves. A lány: Tizennyolc éves. (Az ablaknál ülnek. Kézimunkával. Néha kinéznek a rosszul kövezett hepehupás ut­cára. A ház előtt sárguló akácfák állanak. Lassan szürkülő, felhős, őszi délután.) Az anya: Úgy látszik, ma sem jönnek. A lány: Úgy látszik ... Az anya: Hány napja nem voltak már itt? A lány: Csütörtök óta. Öt napja. Az anya: Bizonyosa­n sok a dolguk. A lány: Bizonyosan... Az anya: Ámbár vasárnap nincs dolguk. A lány: Nincs Az anya: Jöhettek volna. A lány: Jöhettek volna... (Hallgatnak.) A lány: Anyám! Az anya: Tessék. A lány: Anyám ... Hátha nem is jönnek többet? Az anya (ijedten): Hogy? Hogyan? Ho­gyan gondolod? Azt gondolod ... A lány: Azt gondolom,­­hogy egyáltalá­ban nem jönnek többé hozzánk. Soha többé nem jönnek. Az anya: De miért? ... Miért gondo­lod? ... A lány Egész szeptemberben már csak immel-ámmal jöttek. Egyre ritkábban jöttek. Egyre rövidebb időre jöttek. És ... (Meg­akad.) Az anya (szorongva): És? A lány: És ... és vasárnap ... a Püspök­kertben ... Pándy ... mikor a közjegyzőék­kel volt... Az anya: Mit? Mit? A lány: Elfordította a fejét, mikor meg­látott bennünket. Az anya: Nem, az nem lehet. Hogy gon­dolhatod azt? Miért isordította volna el a fejét? A lány: Hogy ne kelljen nekünk­­ köszön­nie. És Hortoványi... Az anya (izgatottan): Mi? Mi van Hor­­toványival? A lány (elkényszeredetten): Hiszen ma­gad is tudod. Hiába nézel ki... Délben soha sem jön már erre. Elkerül a Maros­ utca felé, hogy ne kelljen előttünk hazamenni­. Az anya (megsemmisülten hallgat). A lány (lehajtja a fejét a kézimunkájára). (Hosszú hallgatás.) A lány: Anyám! Az anya: Mit? A lány: Minek rejtegetjük egymás elől? Nem kellünk már nekik. Soha többé nem jön­nek hozzánk. Szégyen­lik, hogy ismernek. Az anya: De miért jöttek akkor ezelőtt? Miért jöttek egész nyáron mindennap? A lány (keserűen felkiált): Miért! Az anya (félénken): Miért? A lány (vállat von): Azért... azért is, mert a többiek, az ismerőseik, a többi család, a többi lány nem volt itthon. Nyaralt. Fürdőn volt. Nyárra jók voltunk, mert senki sem látta, hogy velünk voltak. Most szégyelnek bennünket. Pándy ... Az anya: Mi van Pándyval? A lány: A közjegyzőék Icájának udva­rol. El fogja venni. (Hallgatnak.) A lány: Anyám! Az anya: Tessék. A lány: Anyám, menjünk el innen! Az anya: Hogy? Honnan? A lány: Innen. A városból. Hagyjuk itt az egész várost. Szedelőzködjünk össze és menjünk el valahová. Ahol senkit sem isme­rünk. És ahol senki sem ismer bennünket. Az anya: De hogy gondolod? Hát a ház? A lány: Adjuk el a házat. Adjunk el mindent. Szedjük össze, amink van és men­jünk el valahová. Bújjunk el valahová. Az anya: De miért? A lány (kifakad): Miért! Miért! (Nyu­­godtabban.) Istenem, hát miért akarsz még itt maradni? Mi keresnivalónk van még itt? Mit várunk még itt? Az anya (lehajtja a fejét, nem válaszol). A lány: Mit akarunk még itt, ahol min­denki lenéz bennünket, ahol mindenki elkerül bennünket... Az asszonyok úgy tesznek, mintha nem látnának, a lányok elnéznek mellettünk, a férfiak nyáron barátkoznak ve­lünk ... Az utolsók vagyunk itt.

Next