Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1913-02-01 / 26. szám
Szerkesztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken Kiadóhivatal Kárász-utca 39 egész évre . K 24— félévre.... K 12— egész évre . K 23 — félévre.... K 14*— Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6*—egy hónapra K 2*— negyedévre K 7*—egy hónapra K 2*40 k.*dótuvatali telefon: 305. Éjjeli telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 13 fillér. Kiadó telefonja: 81.. 1111 11,11............. 11 UU1 Szeged, 1913. I. évfolyam 26. szám. Szombat, február 1. Megmérettek. Megmérettek és könnyűnek találtattak . . . Az ellenzék vezérférfiai az európai események kritikáját nem bírták kiáltani. Az európai színvonlalt meg nem ütötték. Az európai eseményeiket meg nem értették. Meneteket. Mennyi illúziót vesztettünk megint! Voltak politikusaink, akiket nemzetieknek hittünk s ott vannak most, ahol Bokányi és Kristóffy van. Voltak politikusaink, akiket européereknek hittünk is ott vannak, ahol Justh Gyula. A szó, a beszéd, az érv, a nemzeti volt, a stílus európai: a tett olyan — mint a többié. Balkániak a balkániak pártján — annyi az egész. Feudális magánjogi szempontból nézve a közügyeket, fölrobbantani óhajtva az uralkodó osztályt, mihelyt nem tolja az ő szekerüket, pártját fogva horvátnak, szerbnek, nemzetközinek, mihelyt remélhet általa egy pár szavazatot. Meneteket . . . Milyen siralmas ez. Egy Appnyi Albert fényes politikai pályájának milyen vége! Hogy ragyogott, hogy fénylett egykor ez a név. Milyen hatalom volt és milyen erkölcsi erő! És most — „elfeledkezik“ alkotmányfelfüggesztő javaslatokról, melyeket négy évvel ezelőtt aláírt maga is. Mekkora út a lejtőn! És a naiv hiszékeny, idealista közönségnek mily kiábrándulás. Sóhajtva kérdezik s alig merve maguknak felelni rá; hát ezek azok a nagy, nemes, önzetlen férfiak, akikért egykor lelkesedtünk? Hát ezek azok a nagy hősök, akiket bálványoztunk egykoron? Ezek, akik az első szeszélyre, hiúságuknak első megsértésére elhagyókká váltak? Hiszen ezek a pártérdek s pártszenvedély rabjai, azontúl nem lát egyik is. Ezek a nemzet minden nagy érdekét föláldoznák emiatt. Bizonyára úgy van, urak. Bizonyára úgy van nemes idealista ábrándozók. Mint az anekdota naiv csizmadiája hitte, hogy jellemtelen la Jágot játszó színész: ti is összetévesztétek a színészt a szereppel s backfishmódra hősként imádtátok a hőstenort! Bizonyára. Férfiakat nem szavaik után kell megítélni, hanem tetteik után. És akik fölizgatták volt egy egész nemzet közvéleményét oly jelszavakért, melyekről tudták, hogy megvalósíthatatlanok, hogy ne játszanának most oly jelszavakkal, amelyekről tudják, hogy vészt hozók. Ne kárhoztassuk őket. Egyik cinizmus kijavítja a másikat. Igaz, hogy hirdették a vezényszó elvét, de szegre is akasztották. Igaz, hogy kívánják a választójogot, de el vannak határozva meg nem valósítani. Mint a mucsai két doktor, akik közül az egyik csak a diagnózist hibázza el s igy nem jó a rendelés, mig a másik elhibázza a diagnózist, de elhibázza az annak megfelelő rendelést is s igy véletlenül mégis ép jó a rendelés. A politika igy egész jó — csak ép az etika hiányos egy kicsit. A magyar nemzet azonban — úgy véljük — megunta e komédiát: államférfiakat akar és nem színészeket. Férfiakat, akik elveket hoznak a köztérre, nem kitűnő színészeket, akik hálás szerepet keresni jöttek oda s akik színész módjára abban keresik dicsőségüket, hogy minél több és egymástól minél elittebb szerepben mutassák egyéniségüket, oly tökéletesen különböző lévén a különböző szerepekben, hogy észre sem vesszük, hogy mindannyiukat ugyanaz játsza el. Mi, akik úgy vagyunk meggyőződve, hogy vannak még elvek s vannak még meggyőződések, sajnálkozással fordulunk e látványtól el. Lehet-e másként? Mondhatunk-e mást, mint az igazat? Hiszen ha nem ezt termők, hozzájuk lennénk hasonlók . . Hanem talán kissé szenvedélyesnek is látszik egyik-másik mondatunk. Nem akartuk, hogy olyan legyen, mert szenvedély nélkül, csupán kesernyés aggodalommal kísérjük az eseményeket. Mert dacára, hogy most szélcsönd van, mégis tudjuk, mi fog következni: szenvedélyes harc — magáért a harcért. Nem pedig az ország várható békéjéért! Néma énekek. írta : Révész Béla. Az ünnepi este már áthajolt az éjszakába, a ’kis viaszgyertyák ellilobbantalk, de egykettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkás üvegek hevertek az asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a mámor szelíden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a földön, mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek, rebbenttek és fakó világosságokat hasítottak ki a terhes levegőből. Wr: PíS Odakiinn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi harangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesítették a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a szobába . . . Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dűlt belőle a sok szomorkodó ének, belekapaszkodtak a harangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra. — Ez a Mari ... a Mari . . . Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott. Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám. — Gyönyörű kis csibém . . . súgták testvéreim, a Mari állmai. — Gyönyörű kis virágom, mit csinálsz? . . . szemecskéid ugye rám néznek? Kis kezecskéid értem nyalkásnak? . . . Fölvettek? . . . nevetsz, nevetsz, kis rubintom? én vagyok, a te rossz, cudar anyád . . . Fölvették a kapuból? Talán egy nagy ur és most selyembe pólyáinak . . Ha ott felejtettek? . . . hogy meregitettem, fújtam az orcádat, a kezecskéidet ... ha ott felejtettek . . . juj, hideg nyilak hasogatják a szivemet . . . Ugy-ugy, kis bogaram, cudlizzál, cudizzál, majd szétreped a mellem. Mind a meleg, édes tej a tiéd, csak a tiéd . . . Kapirgálsz? Kapirgálsz? . . . na, ne csiklandozz . . . szívjad, szívjad kis rubintom, mert megszakadok, már szivemnek szalad a tej és kiszakítja az én bűnös testemből . . . Egyél, egyél kis csibém . . . Mari mosolygott, az álmok daloltak, csícsijja,bubuja, csicsijja, bubuja. . . . Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka pénzeikkel harcolt. Benn volt a pénztárnál, a bankban, ahol szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, gurigatták a halovány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany koronák, ütődtek, csörrentek s fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vaskunka kaszált a kezével ide-oda nyult és összefogdosta az elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szalagot húzott és gyűltek körülötte a zsákocskák, a bankóoiszlopok. Az álmok csöndesedtek. Vakurka leemelte szárnyairól a tallérokat, valamennyit eltakarította és dünnyögött, nyöszörgött: — Haza . . . haza . . . Álmai fkiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dűlt alá a liliomos, csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban fehér,kedett ember, templom, az ég. Az álmok súgták: — Moszkva . . . Moszkva . . . nyílnak a kapuk, három az óra ... a görbe utcákon mennek a testvérek . . . Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja palástját . . . ráborítja a tornyokra ... a Kreml tizennyolcablakos tornyára. Mária templomának aranyos kupoláira . . . Szikrázó utakon most mennék-bandukolnak a templomba a testvérek. A harangok csilingelnek . . . csilingelnek . . . átszállnak a zuzmarás fákon és a jégsípok megszólalnak ... A fák énekelnek . . . Moszkva dalol... goszpodij pomiluj . . . — Haza... haza ... súgták az álmok és vitték Valkurkát templomokon keresztül, át a diadalkapukon, s kifaragott paloták között.