Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-01 / 26. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken Kiadóhiv­a­t­a­l Kárász-utca 39 egész évre . K 24­— félévre.... K 12­— egész évre . K 23 — félévre.... K 14*— Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6*—egy hónapra K 2*— negyedévre K 7*—egy hónapra K 2*40 k.*dótuvatali­ telefon­: 305. Éjjeli­ telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 13 fillér. Kiadó telefonja: 81­.. 1111 11,11............. 11 UU1 Szeged, 1913. I­. évfolyam 26. szám. Szombat, február 1. Megmérettek. Megmérettek és könnyűnek találtat­tak . . . Az ellenzék vezérférfiai az európai események kritikáját nem bírták kiáltani. Az európai színvonlalt meg nem ütötték. Az európai eseményeiket meg nem értet­ték. Mene­teket. Mennyi illúziót vesztettünk megint! Voltak politikusaink, akiket nemzetieknek hittünk s ott vannak most, ahol Bokányi és Kristóffy van. Voltak politikusaink, aki­ket européereknek hittünk is ott vannak, ahol Justh Gyula. A szó, a beszéd, az érv, a nemzeti volt, a stílus európai: a tett olyan — mint a többié. Balkániak a bal­kániak pártján — annyi az egész. Feudá­lis magánjogi szempontból nézve a köz­ügyeket, fölrobbantani óhajtva az uralko­dó osztályt, mihelyt nem tolja az ő szeke­rüket, pártját fogva horvátnak, szerbnek, nemzetközinek, mihelyt remélhet általa egy pár szavazatot. Mene­teket . . . Milyen siralmas ez. Egy App­nyi Al­bert fényes politikai pályájának milyen vége! Hogy ragyogott, hogy fénylett egy­kor ez a név. Milyen hatalom volt és mi­lyen erkölcsi erő! És most — „elfeledke­zik“ alkotmányfelfüggesztő javaslatokról, melyeket négy évvel ezelőtt aláírt ma­ga is. Mekkora út a lejtőn! És a naiv hiszékeny, idealista közön­ségnek mily kiábrándulás. Sóhajtva kér­­dezik s alig merve maguknak felelni rá; hát ezek azok a nagy, nemes, önzetlen fér­fiak, akikért egykor lelkesedtünk? Hát ezek azok a nagy hősök, akiket bálványoztunk egykoron? Ezek, akik az első szeszélyre, hiúságuknak első megsértésére elhagyók­ká váltak? Hiszen ezek a pártérdek s párt­­szenvedély rabjai, azontúl nem lát egyik is. Ezek a nemzet minden nagy érdekét föláldoznák emiatt. Bizonyára úgy van, urak. Bizonyára úgy van nemes idealista ábrándozók. Mint az anekdota naiv csizmadiája hitte, hogy jellemtelen la Jágot játszó színész: ti is összetévesztétek a színészt a szereppel s backfish­módra hősként imádtátok a hős­tenort! Bizonyára. Férfiakat nem szavaik után kell megítélni, hanem tetteik után. És akik fölizgatták volt egy egész nemzet köz­véleményét oly jelszavakért, melyekről tudták, hogy megvalósíthatatlanok, hogy ne játszanának most oly jelszavakkal, a­melyekről tudják, hogy vészt hozók. Ne kárhoztassuk őket. Egyik cinizmus kijavít­ja a másikat. Igaz, hogy hirdették a ve­zényszó elvét, de szegre is akasztották. Igaz, hogy kívánják­­ a választójogot, de el vannak határozva meg nem valósítani. Mint a mucsai két doktor, akik közül az egyik csak a diagnózist hibázza el s igy nem jó a rendelés, mig a másik elhibázza a diagnózist, de elhibázza az anna­k meg­felelő rendelést is s igy véletlenül mégis ép jó a rendelés. A politika igy egész jó — csak ép az etika hiányos egy kicsit. A magyar nemzet azonban — úgy véljük — megunta e komédiát: államfér­fiakat akar és nem színészeket. Férfiakat, akik elveket hoznak a­ köztérre, nem kitű­nő színészeket, akik hálás szerepet keres­ni jöttek oda s akik színész módjára abban keresik dicsőségüket, hogy minél több és egymástól minél elittebb szerepben mutas­sák egyéniségüket, oly tökéletesen külön­böző lévén a különböző szerepekben, hogy észre sem vesszük, hogy mindan­­­nyiukat ugyanaz játsza el. Mi, akik úgy vagyunk meggyőződ­ve, hogy vannak még elvek s vannak még meggyőződések, sajnálkozással fordulunk e látványtól el. Lehet-e másként? Mondhatunk-e mást, mint az igazat? Hiszen ha nem ezt termők, hozzájuk lennénk hasonlók . . Hanem talán kissé szenvedélyesnek is látszik egyik-másik mondatunk. Nem akartuk, hogy olyan legyen, mert szenve­dély nélkül, csupán kesernyés aggodalom­mal kísérjük az eseményeket. Mert dacá­ra, hogy most szélcsönd van, mégis tud­juk, mi fog következni: szenvedélyes harc — magáért a harcért. Nem pedig az or­szág várható békéjéért! Néma énekek. írta : Révész Béla. Az ünnepi este már áthajolt az éjszaká­ba, a ’kis viaszgyertyák ellilobban­talk, de egy­­kettő még perzselte a karácsonyi fenyő ola­jos ágait és nehéz szagokkal itatták át a ki­csiny szoba levegőjét. A mécses aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálin­kás üvegek hevertek az asztalon. Az albér­lők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a mámor szelíden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a föl­dön, mozdulatlanul feküdtek az emberek. A­ mécses árnyai libbentek, rebbenttek és fakó világosságokat hasítottak ki a terhes leve­gőből. Wr: PíS Odakiinn esett a hó, ájtatos emberek éj­féli mis­ére bandukoltak. A szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi harangokra ráomlottak az alá­­süppedő hófátyolok, megfogták, csöndesítet­­ték a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a szobába . . . Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf mu­zsikált, pedig Petrus bácsi aludt, le­old­ott fa­lábát ölelgette, mint a szerelmesek a gyö­nyöröket, de a fonográf dalolt és dűlt belőle a sok szomorkodó ének, belekapaszkodtak a harangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegett, röpködött ve­lem a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra. — Ez a Mari ... a Mari . . . Két karját ráfonta a mellére és az ar­ca mosolygott. Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám. — Gyönyörű kis csibém . . . súgták testvéreim, a Mari állmai. — Gyönyörű kis virágom, mit csi­nálsz? . . . szemecskéid ugy­e rám néznek? Kis kezecskéid értem nyalkásnak? . . . Föl­vettek? . . . nevetsz, nevetsz, kis rubintom? én vagyok, a te rossz, cudar anyád . . . Föl­vették a kapuból? Talán egy nagy ur és most selyembe pólyáinak . . Ha ott felejtettek? . . . hogy meregitettem, fújtam az orcádat, a kezecskéidet ... ha ott felejtettek . . . juj, hideg nyilak hasogatják a szivemet . . . Ugy-ugy, kis bogaram, cudlizzál, cudizzál, majd szétreped a mellem. Mind a meleg, édes tej a tiéd, csak a tiéd . . . Kapirgálsz? Ka­­pirgálsz? . . . na, ne csiklandozz . . . szív­jad, szívjad kis rubintom, mert megszaka­dok, már szivemnek szalad a tej és kisza­kítja az én bűnös testemből . . . Egyél, egyél kis csibém . . . Mari mosolygott, az álmok daloltak, csícsijja,­­bubuja, csicsijja, bubuja. . . . Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka pénzeikkel har­colt. Benn volt a pénztárnál, a bankban, ahol szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, gurigatták a halovány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany koronák, ütődtek, csörrentek s fölöttük sóhajosan röp­­döstek a tarka bankók. V­askunka kaszált a kezével ide-oda nyult és összefogdosta az elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szalagot húzott és gyűl­tek körülötte a zsákocskák, a bankóoiszlopok. Az álmok csöndesedtek. Vakurka leemelte szárnyairól a tallérokat, valamennyit elta­karította és dünnyögött, nyöszörgött: — Haza . . . haza . . . Álmai fkiröpü­ltek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dűlt alá a lilio­mos, csillogó hó. Fehér­­ tájékokat úsztat­tak az álmok, szűzi tisztaságban fehér,ke­­dett ember, templom, az ég. Az álmok súg­ták: — Moszkva . . . Moszkva . . . nyílnak a kapuk, három az óra ... a görbe utcákon mennek a testvérek . . . Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja palástját . . . rábo­rítja a tornyokra ... a Kreml tizennyolc­­ablakos tornyára. Mária templomának ara­nyos kupoláira . . . Szikrázó utakon most mennék-bandukolnak a templomba a testvé­rek. A harangok csilingelnek . . . csilingel­nek . . . átszállnak a zuzmarás fákon és a jégsípok megszólalnak ... A fák énekel­nek . . . Moszkva dalol... goszpodij pomi­­luj . . . — Haza... haza ... súgták az álmok és vitték Valkurkát templomokon keresztül, át a diadalkapukon, s kifaragott paloták között.

Next