Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-01 / 50. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász-utca 9. egész évre . K 24 — félévre___K 12­— egész évre . K 28 — félévre.... K 14­— .......... Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6-— egyhónapra K 2-— negyedévre K T— egyhónapra K 2-40 Kiadóhivatali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeged, 1913. l­. évfolyam 50. szám. Szombat, március 1. A legnagyobb fordulat. Tisza István gróf mára rendkívül ér­dekes cikket irt Az Újságba. Többek kö­zött ezeket mondja: Előttünk fekszik egy javaslat, amelynek bizonyára vannak hi­bái, mint minden emberi műnek, amely ta­lán sok részletében javításra szorul, de a­mely a radikalizmus özönvizétől megmen­ti a nemzetet. Ennek a javaslatnak meg­vitatására, javítására és biztonságba he­lyezésére kellene mindazoknak egyesül­niük, akik igazán szívükön viselik a nem­zet érdekeit. Erre a munkára küldte ide a nemzet a képviselőház többségét. És ezt a feladatot ruházta a kisebbségre is. A nemzet iránti legszentebb kötelességeikről feledkeznek meg azok, akik nemcsak részt nem vesznek e munkában, de a vádasko­dás, a sárral dobálás nemtelen fegyverei­vel fordulnak az ellen a férfiú ellen, aki ép­pen most teszi meg a nemzetnek ezt a nagy szolgálatot. Nem, jó urak, ez csúnya, méltatlan s az országra káros munka. E térre nem csábíthatják még egyszer a nemzetet. Egyszer megtette azt, egyszer kö­vette önöket a szenvedély, a rombolás út­jára. Akkor hitt még önökben, akkor a hazáját féltő előrelátás hiába emelte föl óva intő szavát. Akiker keresztül­gázoltak azokon, akik saját testükkel védték önök­től a nemzetet. Ma ismeri önöket a nemzet. Mind­nyájunk lelkében élnek az önök első nagy diadalának szomorú emlékei. Azok a tanulságok, amiket az önök cselekedetei minden ékesszólásnál meggyőzőbb erővel oltottak a nemzet lelkébe, hosszú időre föl­nyitották szemét. Ideig-óráig hozhatnak nyugtalanságot a közhangulatba, de azt az építő, produk­tív munkát, amelyre a nemzetnek, ha élni akar, föltétlenül szüksége van, nem fogják még egyszer megakasztani. Térjünk napirendre a botrányok, a piszkolódás, a gyűlölség romboló mun­kája fölött. Lássunk a mai nap nagy feladatának, a választójogi reformnak be­csületes megalkotásához. Parancsoló köte­lességünk ez, amely egész szellemi és er­kölcsi erőnket, lelkünk legjavát igényli és azt a komoly felelősségtudatot, amelyet mindenkinek éreznie kell, aki a nemzet bi­zalmának letéteményese. Ezeket írja Tisza István gróf Láthatjuk, milyen lojális, milyen békés. Pedig az ellenzéknek is érdeke volna, hogy legalább teljesíteni tudja ellenzéki, igazi feladatát. És az is tagadhatatlan, hogy Lukács László miniszterelnök és a vezetése alatt álló kormány az ellenzék koncentrált újabb rohamából győzelemmel került ki. Ha volt szükség a korona változatlan bizal­mának dokumentálására, az megtörtént a Zichy János gróf esetének kapcsán. Ha volt szükség a munkapárt bizalmának ki­fejezésére, az megtörtént a munkapárt tegnapi értekezletén a Ghillány báró beszé­dének kapcsán, lelkesedéssel fejezvén ki a kormányzó többség ragaszkodását Lu­kács Lászlónak nemcsak politikája, hanem személye iránt is. Gondolkodó ember szá­mára ez a két megnyilatkozás nem mon­dott újat. De az ellenzéknek az utóbbi na­pokban fölfokozott agitációjával szemben, amellyel (részben az időközi választások­ra való tekintettel is) az országot el­árasztották, hasznossá teszi még a magá­tól értetődő dolgoknak hangsúlyozását is. A korona és a párt részéről történt megnyilatkozás érintetlennek, sőt az eddiginél is szilárdabbnak mutatja a kor­mány alkotmányos alapját, amely semmi egyéb, mint e két tényezőnek együttes bi­zalma. A magyar politikai közéletnek egyik tévedése, hogy a kormány helyzetét az el­lenzék kisebb-nagyobb indulatrohamai sze­rint ítéli meg. Holott kétségtelen, hogy a kormány ereje és biztonsága nem az ellen­zék kedélyes diszpozíciójától függ, hanem kizárólag a saját pártjához és a koronához való viszonyától. Sőt vannak helyzetek, amikor annál erősebb a kormányzat, men­nél élesebben ostromola őt az ellenzék. A mai helyzet körülbelül ebbe a ka­tegóriába tartozik. Végső elkeseredett tá­ Mámorosan. Irta: Csehov Antal. Ketten ültek egy külvárosi vendéglő kü­lön asztalánál: Frolow, a gyáros, szép barna férfi és jogtanácsosa, Almer ügyvéd. Ez utób­bi idősebb volt, nagyfejű és egészen rövidre nyírt hajat viselt. Balból jöhettek, mert frakk és fehér nyakkendő volt rajtuk. Az ajtóban álló pincéren kívül senki sem volt a terem­ben. Frolow, a gyáros rendelte így, ki úri­­módon szeretett mulatni. Nagy pohárból itták a pálinkát, s hozzá osztrigát nyeltek. — Pompás, pompás. — szólt Almer. — Az én találmányom ez. A pálinka éget és kutyamód marja a torkot, de ha osztrigát nyel rá az ember, egész kellemesen érzi ma­gát. Ugy­e? Frolow koccintásra emelte poharát, de nem itta végig, mert egy bajusztalan, őszes szakállu pincér egy tál mártást tett­­ az asz­talra s megkérdezte attól, hogy mi az? — Sauce provencale, a her­inghez hoz­tam. — Mit, te így tálalsz, — ordított a gyá­ros anélkül, hogy a tálat megnézte volna. — Te buta, még fölszolgálni sem tudsz? Frolow szép, szelíd, bársonyfényü sze­me fölvillant. Az asztalkendő egyik sarkát ujjára csavarta, aztán egy könnyű mozdulat, — és gyertyatartók, üvegek, minden-min­den zörögve, sikongva, csörömpölve hullott a padlóra. — Ügyesen tudod, — szólt mosolyogva Almer. — De ülj kissé távolabb, mert lábad a kaviárba lép. — Küldjétek ide a mérnököt, — kiál­totta a gyáros a pincérek felé, akik régen hozzászoktak az eféle katasztrófákhoz és egykedvűen hozták rendbe az asztalt és kör­nyékét. — Az ember iszik és nincs semmi gyö­nyörűsége benne. Minél többet öntök ma­gamba, annál józanabb leszek. Mások vi­dámmá válnak a pálinkától, bennem csupán düh, undok gondolat és álmatlanság keletke­zik belőle. Miért is nem találnak ki az em­berek valami más gyönyört, mint henyélni és dorbézolni? Most imár vörös bort ittak. — Mi van veled, — kérdezte Almer és csodálkozva nézett barátjára. — Mi bajod? — Szamárság. Valami nehéz gondolat feszíti agyamat és nem bírok szabadulni tőle. Almer intett a pincérnek s­­ az egy ala­csony, gömbölyű, kövér emberkét engedett be a terembe. Pofája ostoba volt, mint valami fabábué. Hóna alatt gitárt hordott s mikor megállt, katonásan szalutált. A gyáros bort és konyakot öntött egy pohárba, aztán sót, borsot tett hozzá, meg­keverve s átadta a gömböcnek. Ez egy haj­tásra kiitta. — Disznó. — mondá Frolow. — Annyira megszokta már ezt az italt, hogy a tiszta bortól rosszul lesz. Ülj le no és énekelt. — Trim-tram-tram — Margarita . . . . Most már pezsgő volt az asztalon és Frolow sokat ivott, öklével verdeste az asz­talt s Aimer füléhez hajolt súgva: — Gyűlölöm a feleségemet! Az ügyvéd bámulva nézett rá. — Te nem tudod, mit beszélsz. — Tudom. Gyűlölöm a feleségemet, Marja Michailovnát. — dadogta a gyáros. — Gyűlölöm — punktum. — Miért? — Azt már nem tudom. Két évvel ez­előtt szerelemből vettem el. Most pedig gyű­lölöm, mint a­­­eggonoszabb ellenségemet, vagy a legocsmányabb parazitát. És nem találom meg az okot, miért. Csak gyűlölöm. Szavát, tettét, hangját, minden mozdulatát. Pedig ő szép, okos, előkelő . . . A gömböcember énekelt: „A tiszt urakért rajongok . . .“ — Hű és becsületes — dadogta egyre részegebben a gyáros. — Az igazat megvallva, nekem mindig úgy tetszett, hogy Maria Michailovna nem hozzád való, — mondta kis szünet után só­hajtva az ügyvéd. — Ezzel azt akarod mondani, hogy ő finom és művelt, én pedig . . . Nem. Arany­éremmel kitüntetve végeztem a kereskedelmi iskolát és háromszor voltam tanulmányúton

Next