Délmagyarország, 1913. november (2. évfolyam, 255-279. szám)

1913-11-01 / 255. szám

4 gaaeaaaa gam ■■■■■■»■—!■■ ■■ m ír m., n sn.. mn ■■ » Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász-utca 9. egész évre . K 24­— félévre . . K 12 — egész évre • K 28 — félévre • • K 14­~ negyedévre K 6‘- egy hónapra K 2-- negyedévre K 1— egy hónapra K 2 40 Telefon-szám: 305. Egyes Szám ára 10 ,„lér 1 Egyes szám ára 16 fillér. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 255. szám, Szombat, november I. Halotti ének. Lobogó kis csillagok égnek a teme­tői sírokon, virágeső fedi be a gyöpöt. Megindul a nagy népvándorlás a temető­kertek felé és elszorult szívvel látjuk, hogy egy év alatt mennyire megszaporod­tak azok odakint, mennyire megfogyatkoz­tunk mi idebent. Ez az év, ez a súlyos megpróbálta­tásokban bővelkedő nagy lélekzetvétele az időnek, sokáig lesz emlékezetes. Gaz­dag aratása volt benne a halálnak! Tízez­rek mentek át egyszerre és egy napon az Acheron vizén. Tömegek hullottak el a srapnellek robbanása körül. Vérszopó bal­kán hordák kegyetlenkedése halomra ölte a gyerek raját és éhes farkas módjára szedte le az asszonyok köntösét, hogy fo­gát belevágja a fehérbőrű déli némberek meztelen húsába. Olcsó volt az emberélet Európa tűzfészkében, ahol valami mági­kus erő hatotta át a félvad szilajságban lüktető sziveket: egyszerre mindent meg­nyerni, vagy mindent elveszteni, — ez volt a jelszó, ez volt a kockára tett becsü­let létkérdése. A háború elült s hol vannak már a nehéz vasban harcoló rettentő hő­sök? Hol a fényes hadi fölszerelés, ia ten­gernyi ágyú és hadiszer, ló és lovasok? Ahol a tavalyi hó . . . Halottak ünnepén félmillió új síron gyújtanak gyertyát az emlékek bánatos hajóján evező özvegyek. És hát szóljunk-e a mi külön hábo­rús nyomorúságainkról, a lélek mélyén, ti­tokban lefolyó csöndes tragédiákról? Nagy, nehéz átok ül rajtunk; akaratunkat, becs­vágyunkat, munkakedvünket fekete lepel borítja. A nemzeti élet a tetszhalott apa­­tikus tengődéséhez hasonlít. Közéletünk nem, az önfeláldozásnak és hazaszertet­­nek, hanem az önzésnek és haszonlesés­nek mozaikjait mutatja. Soha úgy gyűlöl­ni nem tudtak még, ahogy napjainkban tudnak. Az osztályharcok kiélesedtek, a magánérdekek kirívóakká váltak. Széche­nyi nemes példája nem hevít senkit, Kos­suth homogén társadalma szertehazó és visszavonuló lett. Ó, bizonyára jobb dol­guk van ott alant a halottaknak, akik már nem gondolkoznak, nem látnak és nem remélnek. A mai magyar társadalom olyan levegőt teremtett maga körül, a­melynek tömjénszaga van . . . Mintha a költő jóslatszerű képének a hangulata ve­tődne előre: a sírt, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül . . . Hagyjuk az élőket. Forduljunk arccal a béke nagyszerű kertje felé, melyben ki­­békítő csend honol. Az őszirózsák pompá­jában álló sírok között hullámzó tömeg feketélik. Színes lámpák égnek a városi te­metőikben, tükröző márvány lapok és hival­kodó aranyozások integetnek vissza a hiú­­ságos földi életbe. A szomorúfüzes erdé­lyi temetőkre gondolunk, a keresetlen sze­génység falvainak pompa nélkül való vi­rágos kertjeire. Merev, ékesen faragott, beszédtelen hornyolt fák állanak benne sorfalat. Ó, be szép vagy igénytelen szo­morúságodban, falusi kis temető! Ott vol­na jó pihenni gyöpös hantod alatt, melyet nem tapos más, csak piroskendős gyerek­lányok könnyű mezitlába. A temetők kultusza, úgy, amint ma fennáll, nem a mai ember lelkéből fakadt szükségletet elégít ki. Visszamaradt em­lék egy hittel telerajzolt, régi kornak, mely maholnap már a történelemé. A sí­rok pompázó díszítését elvégre mégis csak fel fogja váltani a halál fogalmának, hogy úgy mondjuk, megértőbb behelyet­tesítése. Mikor majd a holttesteket nem fogják többé érckoporsóban a légmentes földi üregekbe elraktározni, hanem elége­tik azokat és hamvaikat kiszórják a moz­gékony levegőégbe, hogy eloszoljanak is­mét a nagy mindenségben, melyből vétet­tek, akkor az ember sokkal közelebb lesz az elmúlás titkának ismeretéhez és nem fog többé feldíszített sírok fölött mereng­ve megállani. Aki meghalt, az annál tö­kéletesebben betölti hivatását,­­minél éle­sebben megy át a megsemmisülésbe, mi­nél jobban kivonja magát a kézzel meg­fogható világ érzékelési köréből. Külföl­dön már így fogják fel az elmúlás tényé­nek filozófiai és etikai jelentőségét. A kre­matóriumok évente százszámra hamvaszt­ják el a holttesteket. Magyarországon most először hallatszik komoly híre, hogy talán lehetne a dologból itt is valami. A brassói magisztrátus akar első lenni, az ország legkeletibb zugában, aki a nyugati új halálvallás fölséges gondolatai számára Markalf főtréfamester elégiája. Arcát öredzi tompa siri pompa, hogy ne lássák kiégett két szeme, ajkán a vörös esték bora bűzlik, vigyorog a Markalf halálfeje.­­ Tegnap még vig bukfencet hányt a filkó, mise alatt majmolta a papot, vacsora közt, ha szoknya után nyálkáit, kancarugásból házast nem csapott. Nyúlt teste lomhán nyugszik most a posztón, maszatos arcán meghalt a grimasz, éle helyett lassan nyüzsg a nyű a nyelvén, szivére tiz szál ijedt láng vigyáz.­­ Szép hangja volt, ha rózsák szaga szállt a vén park felől, ő halkan énekelt, szép és szűz dámák könnyeitől nedves ablaka táján ma is még a kert. Veres haja úgy leng, akár a nyűtt kóc, pofája sárgább, mint a szenteké, tág orrlikából zöld legyek zizegnek az Úr ostyája és bora felé. — Ha ezüstpénz, amnypénz hullt elébe, minden fajankót tallérral tömött, ez a bús farsang sose látót nála kedvesebb kópét, vigabb ördögöt. Holnap a mély veremben rothad árván, s a nyüzsgő tetvek bánnak el vele, sirásó fattyak lassabban a döggel, él a bolond; nem halt meg a feje. EMŐD TAMÁS. Rezső bement a kaszárnyába. írta: Szemere György. Rezső egy tizenöt éves göndör kamasz volt,­­foglalkozá­sb­a né­zve gimnaszista diák­ lett volna, de valójában állatszelidítő volt. Lelke teljes meggyőződéséből utálta­­ a tudo­mányt, de volt mégy fehér egere, amik szol­gálni tudták, egy csókája, ami lopni tudott és­­ egy inkarnátus gólyája, ami­­ szembe m­ert szállni a legvásottabb komondorral is. Eze­ket Rezső szerette és a­­ rom­adu­r­­ sajtot. Mert csak­­ mindem tizenhatodik éte­l­t vett­­ be a ter­mészete: azt, amibe zsír, liszt vagy tojás volt, nem bírta a gyomra megemészteni . . . Romadur-évad­on kívül pattogatott kukoricán élt Rezső vagy görögdinnyén és tökmagon. Természetes, hogy egy ilyen természetű fiúnak nehéz volt örülni. A tanár uraik össze­tett kézzel könyörögtek a mamájának, hogy vegye ki őt a gimnáziumból, mert­­ hatá­ro­zot­­tan­ ragadós butaságával tönkreteszi az egész osztályt. Ámde ia szép mama mindig szél­lyel tudta választani az összetett keze­ket, hol a saját puha fehér kacsóját­­ ékelvén közéjük, hol egyéb élvezeti cikket: havanna szivart­, tokaji aszút. Ilyenformán tizenöt éves korára mégis eljutott Rezső a harmadik osztályig, hiába eszelték anyját józan­­ roko­nai , hogy kár minden garasért, amit­­ fia­­ szel­lemi kiképzésére fordít,­­mert eredendő hibá­ban szenv­ed a feje. Ambrus bácsi, a­­ fizioló­gia tanára a budapesti egyetemen, még­­ meg is határozta a Rezső butaságát tudományos alapon. — A szó — magyarázta húgának — épp oly gyorsa­n ütődik hozzá a Rezső füle dobjához, mint más embernek. Csakhogy ez­­ nem elég, mert azoknak az idegszálaiknak, a­­mik a dobból az agyig viszik a szót és az agy képzett gyűjtő­hártyájának, amely e szót feldolgozza, tudattá fejleszti: villámgyorsan kell működniök, különben az egész fiziológiai processzus még útközben befagy. Rezsőnek azonban legalább öt percnyi időre van szük­sége egyetlen szó megemésztéséhez; több szót,­­egy egész mondatot azonban már egy­általában nem képes a feje feldolgozni, mert mire a végére érne, rég elfelejtette az elejét. Tehát Rezső soha nem jöhet abba a helyzet­ibe, hogy megélhessen a feje után­ ... Meg­­ kell­ próbálni, hátha ügyesebb a­­ keze, mint az agy­veleje . . . Megpróbálták. Vettek neki egy­­ kodak­ot. Persze nem magyarázták­­ meg a furfangos

Next