Délmagyarország, 1913. november (2. évfolyam, 255-279. szám)
1913-11-01 / 255. szám
4 gaaeaaaa gam ■■■■■■»■—!■■ ■■ m ír m., n sn.. mn ■■ » Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász-utca 9. egész évre . K 24— félévre . . K 12 — egész évre • K 28 — félévre • • K 14~ negyedévre K 6‘- egy hónapra K 2-- negyedévre K 1— egy hónapra K 2 40 Telefon-szám: 305. Egyes Szám ára 10 ,„lér 1 Egyes szám ára 16 fillér. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 255. szám, Szombat, november I. Halotti ének. Lobogó kis csillagok égnek a temetői sírokon, virágeső fedi be a gyöpöt. Megindul a nagy népvándorlás a temetőkertek felé és elszorult szívvel látjuk, hogy egy év alatt mennyire megszaporodtak azok odakint, mennyire megfogyatkoztunk mi idebent. Ez az év, ez a súlyos megpróbáltatásokban bővelkedő nagy lélekzetvétele az időnek, sokáig lesz emlékezetes. Gazdag aratása volt benne a halálnak! Tízezrek mentek át egyszerre és egy napon az Acheron vizén. Tömegek hullottak el a srapnellek robbanása körül. Vérszopó balkán hordák kegyetlenkedése halomra ölte a gyerek raját és éhes farkas módjára szedte le az asszonyok köntösét, hogy fogát belevágja a fehérbőrű déli némberek meztelen húsába. Olcsó volt az emberélet Európa tűzfészkében, ahol valami mágikus erő hatotta át a félvad szilajságban lüktető sziveket: egyszerre mindent megnyerni, vagy mindent elveszteni, — ez volt a jelszó, ez volt a kockára tett becsület létkérdése. A háború elült s hol vannak már a nehéz vasban harcoló rettentő hősök? Hol a fényes hadi fölszerelés, ia tengernyi ágyú és hadiszer, ló és lovasok? Ahol a tavalyi hó . . . Halottak ünnepén félmillió új síron gyújtanak gyertyát az emlékek bánatos hajóján evező özvegyek. És hát szóljunk-e a mi külön háborús nyomorúságainkról, a lélek mélyén, titokban lefolyó csöndes tragédiákról? Nagy, nehéz átok ül rajtunk; akaratunkat, becsvágyunkat, munkakedvünket fekete lepel borítja. A nemzeti élet a tetszhalott apatikus tengődéséhez hasonlít. Közéletünk nem, az önfeláldozásnak és hazaszertetnek, hanem az önzésnek és haszonlesésnek mozaikjait mutatja. Soha úgy gyűlölni nem tudtak még, ahogy napjainkban tudnak. Az osztályharcok kiélesedtek, a magánérdekek kirívóakká váltak. Széchenyi nemes példája nem hevít senkit, Kossuth homogén társadalma szertehazó és visszavonuló lett. Ó, bizonyára jobb dolguk van ott alant a halottaknak, akik már nem gondolkoznak, nem látnak és nem remélnek. A mai magyar társadalom olyan levegőt teremtett maga körül, amelynek tömjénszaga van . . . Mintha a költő jóslatszerű képének a hangulata vetődne előre: a sírt, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül . . . Hagyjuk az élőket. Forduljunk arccal a béke nagyszerű kertje felé, melyben kibékítő csend honol. Az őszirózsák pompájában álló sírok között hullámzó tömeg feketélik. Színes lámpák égnek a városi temetőikben, tükröző márvány lapok és hivalkodó aranyozások integetnek vissza a hiúságos földi életbe. A szomorúfüzes erdélyi temetőkre gondolunk, a keresetlen szegénység falvainak pompa nélkül való virágos kertjeire. Merev, ékesen faragott, beszédtelen hornyolt fák állanak benne sorfalat. Ó, be szép vagy igénytelen szomorúságodban, falusi kis temető! Ott volna jó pihenni gyöpös hantod alatt, melyet nem tapos más, csak piroskendős gyereklányok könnyű mezitlába. A temetők kultusza, úgy, amint ma fennáll, nem a mai ember lelkéből fakadt szükségletet elégít ki. Visszamaradt emlék egy hittel telerajzolt, régi kornak, mely maholnap már a történelemé. A sírok pompázó díszítését elvégre mégis csak fel fogja váltani a halál fogalmának, hogy úgy mondjuk, megértőbb behelyettesítése. Mikor majd a holttesteket nem fogják többé érckoporsóban a légmentes földi üregekbe elraktározni, hanem elégetik azokat és hamvaikat kiszórják a mozgékony levegőégbe, hogy eloszoljanak ismét a nagy mindenségben, melyből vétettek, akkor az ember sokkal közelebb lesz az elmúlás titkának ismeretéhez és nem fog többé feldíszített sírok fölött merengve megállani. Aki meghalt, az annál tökéletesebben betölti hivatását,minél élesebben megy át a megsemmisülésbe, minél jobban kivonja magát a kézzel megfogható világ érzékelési köréből. Külföldön már így fogják fel az elmúlás tényének filozófiai és etikai jelentőségét. A krematóriumok évente százszámra hamvasztják el a holttesteket. Magyarországon most először hallatszik komoly híre, hogy talán lehetne a dologból itt is valami. A brassói magisztrátus akar első lenni, az ország legkeletibb zugában, aki a nyugati új halálvallás fölséges gondolatai számára Markalf főtréfamester elégiája. Arcát öredzi tompa siri pompa, hogy ne lássák kiégett két szeme, ajkán a vörös esték bora bűzlik, vigyorog a Markalf halálfeje. Tegnap még vig bukfencet hányt a filkó, mise alatt majmolta a papot, vacsora közt, ha szoknya után nyálkáit, kancarugásból házast nem csapott. Nyúlt teste lomhán nyugszik most a posztón, maszatos arcán meghalt a grimasz, éle helyett lassan nyüzsg a nyű a nyelvén, szivére tiz szál ijedt láng vigyáz. Szép hangja volt, ha rózsák szaga szállt a vén park felől, ő halkan énekelt, szép és szűz dámák könnyeitől nedves ablaka táján ma is még a kert. Veres haja úgy leng, akár a nyűtt kóc, pofája sárgább, mint a szenteké, tág orrlikából zöld legyek zizegnek az Úr ostyája és bora felé. — Ha ezüstpénz, amnypénz hullt elébe, minden fajankót tallérral tömött, ez a bús farsang sose látót nála kedvesebb kópét, vigabb ördögöt. Holnap a mély veremben rothad árván, s a nyüzsgő tetvek bánnak el vele, sirásó fattyak lassabban a döggel, él a bolond; nem halt meg a feje. EMŐD TAMÁS. Rezső bement a kaszárnyába. írta: Szemere György. Rezső egy tizenöt éves göndör kamasz volt,foglalkozásba nézve gimnaszista diák lett volna, de valójában állatszelidítő volt. Lelke teljes meggyőződéséből utálta a tudományt, de volt mégy fehér egere, amik szolgálni tudták, egy csókája, ami lopni tudott és egy inkarnátus gólyája, ami szembe mert szállni a legvásottabb komondorral is. Ezeket Rezső szerette és a romadur sajtot. Mert csak mindem tizenhatodik ételt vett be a természete: azt, amibe zsír, liszt vagy tojás volt, nem bírta a gyomra megemészteni . . . Romadur-évadon kívül pattogatott kukoricán élt Rezső vagy görögdinnyén és tökmagon. Természetes, hogy egy ilyen természetű fiúnak nehéz volt örülni. A tanár uraik összetett kézzel könyörögtek a mamájának, hogy vegye ki őt a gimnáziumból, mert határozottan ragadós butaságával tönkreteszi az egész osztályt. Ámde ia szép mama mindig széllyel tudta választani az összetett kezeket, hol a saját puha fehér kacsóját ékelvén közéjük, hol egyéb élvezeti cikket: havanna szivart, tokaji aszút. Ilyenformán tizenöt éves korára mégis eljutott Rezső a harmadik osztályig, hiába eszelték anyját józan rokonai , hogy kár minden garasért, amit fia szellemi kiképzésére fordít,mert eredendő hibában szenved a feje. Ambrus bácsi, a fiziológia tanára a budapesti egyetemen, még meg is határozta a Rezső butaságát tudományos alapon. — A szó — magyarázta húgának — épp oly gyorsan ütődik hozzá a Rezső füle dobjához, mint más embernek. Csakhogy ez nem elég, mert azoknak az idegszálaiknak, amik a dobból az agyig viszik a szót és az agy képzett gyűjtőhártyájának, amely e szót feldolgozza, tudattá fejleszti: villámgyorsan kell működniök, különben az egész fiziológiai processzus még útközben befagy. Rezsőnek azonban legalább öt percnyi időre van szüksége egyetlen szó megemésztéséhez; több szót,egy egész mondatot azonban már egyáltalában nem képes a feje feldolgozni, mert mire a végére érne, rég elfelejtette az elejét. Tehát Rezső soha nem jöhet abba a helyzetibe, hogy megélhessen a feje után ... Meg kell próbálni, hátha ügyesebb a keze, mint az agyveleje . . . Megpróbálták. Vettek neki egy kodakot. Persze nem magyarázták meg a furfangos