Délmagyarország, 1913. december (2. évfolyam, 280-303. szám)

1913-12-02 / 280. szám

I BE FMNKAM14»ILJJŰIflC 30 Szerkesztőség Kárisz utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Klidékiitil Káiéneteik egész évre . K 24—félévre . . K 12— egész évre . K 28— félévre . . K 14— negyedévre K 6— egyhónapra K 2 — negyedévre K 7*— egyhónapra K 240 Telefonszám: 305, Eeyes Slán, íra 10 Estyes szia éra 18 fillér. Telefonszám: 305. Szeged, 1913 II. évfolyam 280 «am Kedd december 2. '^n nnrMOTfgMiKOTwa.m'uiiHUgMW unt in r t_>n^sn—A—■ ■■''^'WBKWWWPSMJWWfw.MMauswutwwBawnwMMWMMBgp^jr na Courier de Hongrie. Egy tipikus álhirlapiró pert indított egy szerkesztő ellen, aki megíratta róla a lapjában, hogy álhirlapiró. A bíróság fölmentette a szerkesztőt, mert fényesen bebizonyította, hogy a panaszos valóban álhirlapiró. Lapja, a Courier de Hongrie, mellyel az európai sajtót „informálja“ a magyarországi dolgokról, nem hogy naponkint megjelennék, de néha esztendő is elmúlik, amíg egy száma napvilágot lát és akkor se akad igazi újságíró, aki a kezébe venné. Kulcsár Béla urat, akit a bíróság ítéletében álhirlapírónak nyilvánított, bizonyára vigasztalja az a tudat, hogy manapság az igazi hírlapíró tulajdonképen egy cseppet sem népszerűbb és kedveltebb egyéniség a társadalomban, mint az álhirlapíró. De míg az igazi hírlapírókat ráncbaszedheti Balogh Jenő, az álhirlapírókkal szemben tehetetlen még a törvényhozó hatalom is. Mert ők nem csupán az apró-cseprő szélhámoskodásaikból, pausáléikból, kijárásaikból és zsarolásaikból élnek, hanem a társadalomnak a felületességéből, ízléstelenségéből és értelmetlenségéből. Egy új Linnéé kellene az ál-hírlapírók különféle fajainak osztályozásához. Azok a Kulcsár Bélák, akik egyszerűen bejelentik a polgármesternél, hogy Courier de Hongrie címen lapot alapítanak (s még azt mondják, hogy nincs sajtószabadság!) — a lapjukból két korona befektetéssel vegyi uton sokszorosítanak minden esztendőben, vagy minden harmadik évben egy példányt, s azután gyűjtik a szabadjegyeket, pausálékat, arrogánsan benyitnak a hivatalokba és ott kedvezéseket járnak ki „ügyfeleik“ számára, — még a legkisebb és legtehetségtelenebb ál-hirlapirók közé tartoznak. Vannak egy pár százan és megélnek valahogy, mint egy kúriai bíró vagy miniszteri tanácsos. De mit szóljunk azokhoz a tehetséges ál-kollégákhoz, akiket még mi, igazi hírlapírók is megsüvegelünk? Ezek még annyit se fáradnak, mint Kulcsár Béla, nincsen Courier de Hongrie című lapjuk, sohase állítják, hogy csak egy cikket is írtak (az az egy korrekt dolog van bennük, hogy valóban nem is írnak), de majdnem előkelőbb föllépésük, mint Harkányi János báró, gummikerekűn járnak, a külügyminisztériumba kibejárnak, nagy pénzeket vesznek föl és egy-egy miniszter vállát megveregetve borús arccal jelentik neki: — F. F. pár nap óta neheztel Istvánra! ((Nyájas olvasó, ki nem vagy beavatva a nagy politikába, tudd meg, hogy István a miniszterelnök, a titokzatos F. F. pedig a trónörökös.) Előkelő ál-kollégánk, aki a magyar sajtót képviseli a legfelsőbb régiókban,sohase jár szabadjegyek után, — neki a helyébe viszik. Mi ő hozzá képest egy kisebbfajta ál-hirlapiró, akit hatszor is kidobnak, míg ötven koronát adnak neki! Alkotmányos életünkhöz hozzátartozik továbbá, hogy csaknem minden államférfiúnak akad egy ál-hirlapírója. Olyik teljesen analfabéta, sőt mosdatlan. De a miniszter urak és államférfiak azt hiszik róluk a maguk csodálatos naivságában, (s a politikai arénán kívül mind oly naivok!) , hogy legalább is három lapba írnak naponkint vezércikket. És ha a nagy politikusok ennyire nem tudják megkülönböztetni az igazi hirlapirót az ál-hirapirótól, miért várjunk több emberismeretet az aktái között élő szegény pénzügyigazgatótól, akitől trafikengedelmet, vagy a hitelszövetkezeti igazgatótól, akitől pausálét zsarolnak ki derék ál-kollégáink? Mi teljesen értjük, hogy nem szeret bennünket, újságírókat, az a nagy közönség, amely csak a Couner de Hongre szerkesztőjét látja: ő ugyan ráér a közönséggel megismertetni rnna ór mert ír, mig mi, akik irasztalunk mellett töltjük el az átlagosnál jóval rövidebbre s^ A fátyol. Irta: Jeanne Nérei. — Anette, mesélj el nekem mindent, őszintén. . . . Emlékezzél vissza utolsó bizalmas együttlétünkre, amikor a kertben este bevallottad nagy titkodat: szeretsz egy férfit, meg is mondtak neki, de elfutottál a válasza elől és hozzám menekültél, akol egész nyáron csak őrá gondoltad ... És emlékszel, mit mondottam neked: menj az életnek elébe Anette, mert bármilyen szomorúság is lesz a következménye balgaságodnak, későbben nem leszel olyan egyedül a világban, meglesznek az emlékeid, mig az én szívem, az én életem emlékek nélkül mindig sivár marad . . . — Jó . . . De ne emeld föl a lámpaernyőt!, Marie, jobb ligy, csak a tűz világítsa meg az arcomat . . . Így legalább, ha mesélni fogok és az arcom piros lesz, nem fogod tudni, vájjon a tűz fénye festi-e azt pirosra, vagy az a titok, amit elmondok neked... és áddf fehér, gyűrűtlen kezedet az enyémbe, hadd érezzed a vérem lüktetését is, amikor a hangomat hallod . . . — Találkoztál még vele azután Anette? — Igen, azért utaztam el tőled, mert tudtam, hogy ő visszatér Bázisba és . . . és elmentem hozzá. — És azután? — Nem emlékszem már arra a pillanatra, amelyben megláttam, újból az arcát. Csak azt tudtam, hogy mind a két kezemet odanyújtottam neki és néztem, néztem őt mereven, de nem láttam. . . . Azt hiszem, nevettem. Marie, nevettem gyermeki kacagással, nevettem oly édesen, ahogyan csak akkor tudunk, amikor egészen ártatlanok vagyunk, amikor az öröm felejtet velünk minden és újra gyermekek leszünk. Azután észrevettem, hogy beszél hozzám és láttam a szemeiből, hogy szeret. — Biztosan tudod, Anette? — Igen. Biztosan, biztosan . . . érted . . . biztosan és úgy is akarom tudni... Csontos kezeibe tettem az én két reszkető kezemet és hallgattam őt, mohón, mintha forrás vizet innék egész napi szomjazás után . . . Oh, a hangja, Marie! — Igen, már mondottad, hogy tudott beszélni jó nőkkel, miinden nővel ... Te szenvedtél is emiatt, de már elfelejtened. — Mindegy, ha azt mondja, amit hallani kívánok. — Látszik, hogy húsz éves vagy csak, Anette! — Az én húsz esztendőm, Marie, illatos csokor, várjak-e, míg elhervad és azután nyújtsam át? . . . — Anette, Anette, kis szerelmes nő, a rajongásod engemet is magával ragad és szinte hihetetlennek tűnik fölé, hogy baj érjen téged, aki ily bátran megy az élet felé ... De kérlek, önmagad miatt, győződj meg arról, igazán szeret-e . . . Szereted őt, eke ne menj a legrövidebb után hozzá, mint a gyermekek, akik türelmetlenül várnak a játékra. Most gyönge perceid vannak, várt egy kissé barátnőm, mert különben nem fogod érezni a kellemes félelmet, amikor majd kopogtatsz az ajtaján, nála,aki még minden vonzóerő■ill Sill Mules limit 1913. évi december hó 15-én. Jegyek kaphatók VARNAY L. KÖNYVKERESKEDÉSÉBEN SZEGEDEN, Kárász utca 9. Telefon: 81. szám.