Délmagyarország, 1914. március (3. évfolyam, 50-75. szám)
1914-03-01 / 50. szám
Szerkesztőség Kárász utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN II KIatfektyutul KáaUu-H» I __ egész évre . K 24*— félévre . . K 12 - egész évre . K 28 - félévre ..K 14.S __ negyedévre K 8*— egy hónapra K 2-— negyedévre K T— egy hónapra K 2*46 I _ Telefonszáma: 305. Egyegy w Egy« t*émára in BSár. [ Telefon»87An SOS. Szeged, 1914. III. évfolyam 50. szám Vasárnap, március I. Mit követel a polgárság? Soha még annyi kapkodás, annyi tervszerűtlenség, annyi határozatlanság ■ nem jellemzett városi közigazgatást, mint amennyi ma Szeged város ügyeinek irányításában megnyilvánul. A hatóság egyáltalán nincs tisztában vele, hogy a legközelebbi napokban mihez akar kezdeni. Ötlete van elég, de a megvalósításhoz való akcióképessége egy szemernyi sincs. A napok csak múlnak, immár beköszöntött március, az enyhe tavaszi idővel egész sereg nagy alkotást lehetne megkezdeni. De ha belenézünk a nagy tervezések aktáiba, azt látjuk, hogy majdnem semmi sincs még annyira előkészíve, hogy holnap hozzá lehessen fogni csak egy közmunkához is. Gyors segítségre van szükség! Szeged polgárságához, a társadalomhoz fordulunk most, hogy ne nézze tétlenül a város legjelentősebb érdekeinek megcsúfoltatását. A februári közgyűlés néhány napos szünetet tart. Március hó negyedikén ismét megkezdi tanácskozásait s ha Szeged polgárságának képviselete ezt az skalmat nem ragadja meg, hogy kényszerítő nyomást gyakoroljon a város hatóságára, ismét ki fog esni a város történetéből egy esztendő, mely egy hajszálnyi imunkaeredményt sem tud majd az utókor itélőszélke előtt fölmutatni. Álljon a sarkára Szeged polgársága és mondja ki még a márciusi közgyűlésen, hogy követeli három nagy alkotásnak azonnal való megkezdését. A vízvezeték, a közikórház és a tanyai vasút olyan szükségletek, melyeknek megvalósítását egy héttel sem szabad már tovább halasztani. A vízvezeték mai állapotában csőd előtt áll és naponkint végleges üzem megakadással fenyeget. Könnyen megeshetik, hogy egy napon teljesen felmondja a szolgálatot, az ártézi kutak tartalma elapad, a csövekben levő víz felfolly a földbe i, a lakosság a tífuszgyártó tiszavizet lesz kénytelen táplálkozásához használni. S ha azt kérdezzük, hogy az ennyire fenyegető baj elhárítására tett-e már valamit a hatóság? Hívott-e meg egyetlenegy szakértőt a vízvezeték imái állapotának megvizsgálására, kijelölte-e az új kutak helyét, szándékozik-e egyáltalán egészséges vizet adni egy százezer lelket számláló nagy társadalomnak? Úgy ezekre a kérdésekre a lehető legnagyobb megdöbbenéssel kell a kétségbeejtő választ megadnunk: nem, a hatóság még csak nem is gondolkozott a közelgő katasztrofális vész elhárításának módján! És a közikórház! A tehetetlenség elfojtott dühével kell arra gondolnunk, hogy a társadalom elnyomorodott betegei egy középkori piszkos börtönhöz hasonló fajtában vannak elhelyezve. Itt fekszik az asztalomon egy kecskeméti újság, melynek vezető helyén azt lehet olvasni, hogy Kecskemét város néhány nap múlva hozzáfog új kórházának építéséhez. Fedezet ugyan nincs rá, — majda a tudósítás, — mégis hozzákezdenek és építik addig, amíg bírják. Egyes részeit legalább. Ott azonban van egy ember, aki szinte élete feladatául tűzte ki, hogy az uj közkórházat megteremthesse és rendeltetésének átadja, aki évek óta minden követ megmozgatott, •hogy a szükséges előmunkálatokat a hivatalos akadályverseny fordulója keresztülhajtsa és az első kapavágást még akkor is megtétethesse, ha a város anyagi eszközök híjján szűkölködik. Ez az ember: a tiszti főorvos. Hogy Szegednek ilyen tiszti főorvosa lenne, vagy lehetne, azt soha semmi körülmények között nem tudnám föltételezni. Pedig mennyivel könnyebb lenne Szegeden a kórházépítés! A régi kórháznak jó karban levő sebészeti osztálya egyelőre néhány évig már megtenné a szolgálatot. Pénzszűke miatt valameddig mellőzni lehetne az igazgatói lakásul szánt külön pavilont is. Nem kellene hamarjában mást építeni, mint egy hatalmas betegfelvevő épületet, akkorát, mint egy jókora iskola, melyben napfényhez, leve Dráma. Irta: Bródy Miksa. . (Szzép nyári éjszaka. Az udvaron marandó kutyák uíratnak. A kastély ebédlőjében k ©t nem ülnek; Gresztyné és a idők tor. Az asz- Sz ° öy olyan szép, hogy első pillantásra belé ^érezhet egy gyengébb idegzetű férfi; olyan klönös, hogy aki látta, heteiken át érzéki kisváncsisággal igondolkozhatik azon, virítjo,n milyen ize lohot a szájának; az idő tüzer, melyet használ, diszkrét, de ha valatoek a szagló érzőikében rakodik, onnan el lein űzhető, oly makacs. A doktor jelentéke n külsejű; ináról-hajnalra el ilehet feledni értelmes szeme van. Amennyiben pedig P11 ® gonoszságokra, hajlamos és miniden nélkül való, rokonszenves egyénni* Nem szerelmes iGesztynél>e; ebben a két, Oszakai órában, a csábitó magányossagjj/* *001 fogja el semminő vágyakozás arra, h ^y ‘közel hajoljon az asszonyhoz, a száját ^ igyék a llélekzetéböl.) Hu ^CSzív:H’ (a fali órára néz): Fél egykorS? Derc mu'va itt kell lennie . . . Bsakket a doktor: Akkor agyonlő mindketten(jesztyné: Vagy más lövi le őt. A doktor: Egész biztos, hogy én nem ... ann.Su'!*etten ennyi energiára ... Ha volna üssnV bátorság bennem. Ihogy valakit agyonmost nem volnék itt. Gesztyné: Miért nem megy el? A doktor (mérgesen): Nő létére több gyöngédséget vártam volna öntől, mint az ugratását . . . (maharaggal) Eh! Unom ezt! Még van ideje a kutyákat megláncoltatni, hogy nyugodtan távozhassam . . . Gesztyné: Érdekes. A kutyáktól fél, pedig úgyszólván tudja, hogy nem harapnak, ellenben attól nem fél, hogy husz perc múlva az uram egész biztosan revolverrel fogja megtámadni. A doktor: Attól is félek. Minthogy azonban nekem minden félelem egyforma, azt választom, melynél egyéb funkcióm nincs, minthogy itt üljek. A legjobb megszökni a veszedelemtől, de ha már nem lehet, jobb azt be-, várni, mint nekimenni. Gesztyné (gúnyosan): Menjen! Hisz küldöm, kergetem. A doktor: Nem megyek. De ha intézkedik a kutyákkal, megyek, még ha nem is küld, ha könyörögve marasztal. Egyébként kijelenthetem önnek, asszonyom, hogy nem fog célt érni. Mihelyt az ura ide beteszi a lábát, föl fogom őt világosítani. Azt fogom neki mondani, a hogy ön bolond, eszelős, akit szanatóriumba kell vinni, mert hisztérikus, rohamaiban veszedelmessé válhatik. A maiak után egész nyugodt lélekkel küldeném önt az őrültek házába. Gesztyné (nevet): A doktor (mérgesen): Igen, ezt fogom mondani neki .... Gesztyné: Kedves barátom. Mondjon le először is mindenekről! Nem lesz itt idő okos beszélgetésre. Abban a pillanatban, amikor az uram be fog toppanni, én már az ön karjában leszek; a számat odatartom a maga szájához és csókolni fogom . . . A doktor (dühösen): Mért épp velem csinálja ezt? Mi közöm nekem önhöz és az urához? Az olyan előkelő nők, mint ön, a kocsijukkal vagy a sofőrjükkel szokták az ilyesmit rendezni! Én nem vagyok eléggé romantikus — eléggé szerelmes ehhez a jelenethez! . . . Ebben a pillanatban egy álmos ember vagyok, akit azzal az ürüggyel vertek ki az ágyából, ahogy a méltóságos asszony rosszul lett. Álmos vagyok és egyúttal meg vagyok riadva attól, amit itt nekem mondott . . . Gesztyné: Ha nem tartotta volna kezdetben nevetségesnek a tervemet és az okokat végighallgatta volna . . . A doktor: Eh! Mit változtatnak az okok a lényegen! ... ön őrült, őrült ... és semmi más . . . pont. Gesztyné (nyugodtan): Utálom az uramat . . . A doktor: Mi közöm hozzá? Gesztyné: Magát pedig . . . (közel hajol a férfihez) szeretem! A doktor: Épp oly kevés közöm van hozzá . . . (Úgy néznek egymásra, mintha egymás arcáról letépni akarnák a bőrt.) Gesztyné: Az uramat kezdettől fogva