Délmagyarország, 1914. április (3. évfolyam, 76-101. szám)
1914-04-01 / 76. szám
SzerkesztőséELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28— félévre . . K 14— negyedévre K 71— egy hónapra K 2 40 Szeged, 1914. ill. évfolyam 76. szám. Kiadóhivatal Kárász utca 9. Telefonszám: 81. Egyes szám ára 10 fillér. Szerda, április I. Polgárok és katonák: Rosszhiszeműen célzatos beállítással igyekszik az ellenzéki sajtó Terstyánszky Károly, budapesti hadtestparancsnoknak a tiszti kaszinóban polgári meghívottak jelenlétében elmondott és a polgári és katonai társadalom egyetértésére buzdító beszédének a hatását leszállítani. El akarja érni pedig ezt az érökleszállítást azáltal, hogy ezt az igazán felemelő és értékes beszédet a napi poitika aktuálisának akarja mindenképen feltüntetni, holott, aki csak némileg is figyelmére méltatja a katonai társadalom néhány év óta végbemenő evolúcióját, feltétlenül észrevette, hogy mennyire keresik éppen a vezető katonai körök a polgári társadalommal való céltudatos megértést. Aki látni akar, annak meg kellett látnia, hogy ez a megértést kereső társadalmi folyamat régibb keletű, mint a palotaőrség intézménye, és ezért a budapesti hadtestparancsnok magyarosan őszinte beszédje evvel az intézménnyel csakis erőszakos módon hozható logikai kapcsolatba. Pláne akkor, amikor Terstyánszky őszinte nyíltsággal hangoztatja beszédjében: „Azok az idők, amikor a katona szigorúan elhatárolt kaszthoz tartozott és a polgárság sanda szemmel nézett a szoldateszkára, elmúltak, csak desztruktiv, az állam jólétét — a supremaleset —szem elől tévesztő vagy félretoló erők i keresnek ellentéteket.. Mennyire igaz ez. S mennyire bűnösen könnyelműek azok, akik ma, a jelenlegi külpolitikai helyzet teljes figyelmen kívül hagyásával apró kanapé-pörök szűk nézőszögéből ítélik meg a mai katonaságot. Mert a mai katonaság nem szoldateszka, hanem egyik legértékesebb társadalmi elemünk. Legdrágább erkölcsi és anyagi javaink védelmére és biztositására hivatott tényező, mely nem önmagáért, de mi érettünk van.“ Klasszikusan fejezi ki ezt az eszmét a budapesti hadtestparancsnok, mikor imigyen szólott: „Ha egyszer bekövetkezik a veszély ideje, ha vész tornyosul az állam fölött s ezáltal veszedelemben forognak a békés polgár legfőbb kincsei, akkor tegye le a lakosság a sorsát bizalommal a írni kezünkbe, a fegyveres erő tudni fogja kötelességét és örömmel fogja azt teljesíteni“. Felemelő és egyúttal vigasztaló szózat ez ma, amikor vésszel terhes az idők méhe, amikor titokzatos erők remegtetik meg a megvénhedt Európa elaggott testének minden porcikáját. Milyen egészen más hang az, mint a minap Romániában elhangzott üres és hencegő katonai beszédek. A férfias erő méltóságának a megnyilvánulása itt, gyermekes JiétVenkedá^ ott túl, a Havasföldön. Szüksége volt a polgárságnak erre a biztató és bizalmat gerjesztő hangra, mely katonai részről elhangzott. Még nagyobb vigaszunk, hogy Terstyánszky szózata nem izoláltan álló esemény. Évek óta és széles körre terjedő megújhodása ez a katonai szellemnek, amely a polgársággal a kölcsönös megértést és a kölcsönös bizalmat keresi és ápolja. Ennek egyik legérdekesebb jelensége, hogy a polgári foglalkozást űző tartalékos tiszteket az egész monarchiában és így speciell itt Szegeden is, már néhány év óta a legkiválóbb tisztek megismertetik a legújabb katonai vívmányokkal, közben behatóan ápolva a bajtársias szellemet. Az újabb hadjáratok, a technika bámulatos fejlődése az egész hadvezetést alapjaiban megreformálták és ennek a reformmunkának a megismeréséhez a közös hadsereg és honvédség tartalékos tisztjeit is beavatni, kötelességének tartotta a hadvezetőség. A szegedi honvéd-kerület tartalékos tisztjeinek ily irányú kiképzése a mai nappal ért véget, befejezőül pedig fesztelen, barátságos és bajtársias összejövetelt rendezett a kerületi parancsnok, Daempf Henrik tábornok. Olvasóink, akik lapunk szellemét és irányát ismerik, tudják, hogy nem kenyerünk és nem ízlésünk apró, egyéni hiúságokat legyezgetni. Ellenben szívesen hajt- Fáj. Irta : Krúdy Gyula. ... A nagy Dunán sikongó tji kísérteteket kergetett a szélvész ,mint a Jósika Miklós Apafijában, tttlnan a budai házak és a rácvárosi torony csupán egy-egy villámlásnál mutatkoztak. Arrafelé kell lenni valahol az elhagyott gellérthegyi háznak, ahol néhanapján találkoztam hölgyemmel, — amíg nagyon szerettük egymást és a hegyoldali házikót egykor talán kőporos torony, nem volt elég magasan. Faragott kockaköveket üldögéltünk, a romok között gyíkok ieskelődtek, kéz a kézben s az egész élet hasonlatos volt egy régi német fametszethez, amelyet egy szelíd költő verseire csináltak i Nürnbergben. Általában úgy viseltem eddig elmúlt életemet, mintha valóban egy figura volnék csupán, egy családi lap illusztrációján, a fürtös fejű, gondolkozó tekintető ifjú alakja, aki balkezében könyvet, jobbjában arája kezét tartja; körül lugas, asztalnál öregek pipálnak, idős nő öléhez unoka simul és a távolban egy kis falu melankolikus tornya. És viharos éjszakákon is azért sétálgattam a Duna partján, mert szép fotográfus-pózokban láttam magam; divatos bő köpenyesbe belekapaszkodik a szél, hollófürteim lobognak sötét homlokomra húzott kalapom alatt, ímeg megállok összefont karral,mintha azt keresném, hol lesmélyebb a víz, — de ő, az egyetlen, a kedves, az imádott hölgy nem rohan elő kétségbeesett sikollyal a kapumélyedésből, ahonnan idáig magányos sétáimat figyelte. Tündéri ágyában mélyen aludt és az aranyműves ur gondosan e’lreteszelite az ajtókat. (Amint most elmúlt életemre visszagondolok, sok esztendőn át, úgy látom magaim tenni-venni az utcán, a társaságban, magányos sétákon és elhagyott szobámban: mintha mindig egyik, vagy másik nő figyelné tetteimet egy láthatatlan ablakon át. S mily boldog voltam, midőn egykor az arany műveimé — egy féltékenységi korszak alatt — vallóban meglesetett egy nyugalmazott lovaggal és napjaimról pontosan elszámolt, midőn ismét kibékültünk. Ah, soha sem lehet tudni, hogy a kedves hölgy mennyire hisz hazugságainknak, vagy igaz érzelmeinknek! A legokosabb dolog :szerelmi ismeretség alatt valóban megtenni azt este, amit délutáni az ő lábainál ígérünk: sóhajtani, a csillagba nézni, folyóparton álmodozni, a fürtöket hátrasumítanni és ábrándvilágba roggyantan üldögélni a tűz előtt a karosszékben, holott minden ajtó be van zárva a házban..Gondoljuk élj, bitiy kiábrándító lehet, ■ kedves hölgyünket más férfiú karján megpillantani egy elhagyott utcácskában, ahol tegnap még mi jártunk a nővel és ugyancsak engedelemért könyörögtünk a kar megfogásához! Gondolj drága menyasszonyodra, barátom, — ép minden kedvesemet arámnak neveztem és nem bántam meg, — amint ablakában azon ürügy alatt, hogy madárkáját becézi a kálidban, játszi szeme letéved egy utcán ácsorgó ifjúra és szép arcán lassan rátelepszik az érdeklődés, haját szórakozottan megigazítja, tétova pillantást vet a tükörbe, álmodozó lesz, elmélázik, mert az előnyére szolgál, talán levélkét kap, levélkével válaszol, „igen, holnap . . .“ — és te, barátom, mindezt egy láthatatlan helyről megfigyeled: szived ilyenkor valóban érezheti a legjobb hangulaton Ezért csak oly hűek legyünk,amennyi hűséget magunk megkövetelünk. Ne fordítsd mindjárt oldalvást a fejed, ha a budai templomban egy nagyszerű rác asszony nehéz tekintete mévetegen reád tapad. Igaz, nagyon nehéz ellentállani a nők bujálkodó szemsugarainak s este,mielőtt elfujnád a gyertyát és kedvesedért elmondanád a szokásos éji imádságot, ellenálllik a tart a null reágondolsz a rác asszonyra, sürü fekete hajára, kreol nyakára és izmos lábára, a budai házra, ahová délután be lehetne surranni, ismeretlen, idegen szobában, ezer veszély között csókolodzni, aztán esetleg kerítéseken át menekülni házőrző ebek, felriadt szomszédok és a ’hazatérő férj puska golyója elől; ám csak mondd el ilyenkor gyorsan az imát szived hölgyéért, hisz a templom előtt sok-sok léhűtő akaszkodó tekintete várja őt is, pengő tisztek és repkedő gavallérok . . . Tehát csupán akkor bólints igenlőleg a rác asszony kérdő tekintetére, ha teljesen bizonyos vagy, hogy senki nem leselkedik a hátad mögött.