Szeged, 1922. május (3. évfolyam, 100-124. szám)
1922-05-14 / 110. szám
Szeged, 1921 május Ára 4 korona. 1 io. Kereskedők napja lesz ma Szegeden; évi közgyűlését tartja a Szegedi Kereskedők Szövetsége. A fiatal, de eleven és mozgékony egyesületnek a vezetősége beszámol egy esztendei sáfárkodásáról, utána megválasztják az új tisztikart, amely hivatva lesz irányítani a szegedi kereskedők szabad érdekképviseletének az ügyeit. Elnöki megnyitó formájában bizonyára hallani fogjuk az elmúlt év közgazdasági eseményeinek összefoglaló ismertetését, a napirend során bizonyára kifejezésre jutnak majd a kereskedők társadalmának különböző kívánalmai és kétségtelenül lesznek olyanok is, akik szóvá teszik azokat a panaszokat, bajokat és sérelmeket, amelyekkel a kereskedelemnek hivatása teljesítése közben meg kell küzdeni. Mert ilyen panaszok, bajok és sérelmek bőségesen teremnek. A talaj számukra nagyon kedvező és pedig nemcsak nálunk, hanem az egész világon. A háborús kényszergazdálkodás rendszere és a megcsökkent készletek elosztásának szükségessége mindenütt az állami beavatkozás túltengésére vezetett. A nagy mérkőzésnek napjaiban, részint a kényszerhelyzettel való megalkuvásból, részint a nagy közösség iránti kötelességérzetből mindenki vállalta ezeket a korlátozásokat. Voltak, különösen Németországban, kiváló teoretikusok, mégpedig nem is a szocialisták, vagy kommunisták táborából, akik az államnak a javak elosztásában való beavatkozásában a szociális igazságon fölépülő társadalom első megnyilvánulását látták és a kezdettől egy szebb, igazságosabb jövendőnek az elkövetkezését remélték. Mindez nem következett be. Az államok s az általuk létesített hatósági jellegű szervezetek, központok, külforgalmi, belforgalmi és egyéb tanácsok, még ha megvolt is bennük a jóravaló szándék, teljességgel alkalmatlanoknak bizonyultak a reájuk ruházott feladatoknak az ellátására. Mihelyt csak némileg megtágultak a szabad mozgást összepréselő vasabroncsok, a szabad tevékenység mellett háttérbe szorultak és fölöslegesekké váltak. Megmaradni csak ott és akkor tudtak, ahol és amikor kivételes kedvezmények biztosítottak nekik el nem érhető előnyöket a magánosokkal szemben. Az erkölcsi alapjuk az összes hatósági szerveknek a háború idején a szűkösen levő áruknak az igazságos elosztása volt. Ma ez a szükség a legtöbb cikknél már nem fordul elő. Az egyes létrehozott szervezetek azonban öncélnak tekintik magukat, szívósan ragaszkodnak az életükhöz s ha másként nem lehet, monopóliumok és privilégiumok révén akarják magukat fentartani. Mindenütt tapasztalhatók ezek a jelenségek. Nem állítjuk még azt sem, hogy Magyarországon erősebben nyilatkoznának meg, mint másutt. Bizonyos azonban, hogy ami itt történik, azt jobban érezzük. Az ing közelebb esik a testünkhöz, mint a kabát, különösen másnak a kabátja. Ezért érezzük jobban, ha nálunk maradnak meg a háborús gazdálkodásnak olyan csökevényei, amelyeknek ma már egyéb jelentőségük nincs, minthogy vámot vesznek a mások munkája után, megnehezítik az ipar és kereskedelem működését, megdrágítják a fogyasztónak a megélhetését és újabb tízezreket rónak rá a fiúfizetésnek amúgy is összeroppanó osztályára. Van bennünk annyi objektivitás, hogy mindezekért nem akarjuk a kormányokat és a táborukat alkotó politikusokat felelőssé tenni. Ha egy követ dobnak a tó vizébe, a víz gyűrűzését nem lehet tetszés szerint megakadályozni. Bizonyos dolgoktól már a megszokás folytán is nehéz szabadulni. Különösen pedig nehéz tőlük szabadulni, ha ezer meg ezer érdekszállal fűződnek bele a magánérdekekbe, ha elhelyezkedést biztosítanak embereknek, akik elvégre mégis csak a maguk szemüvegén át nézik a világot. Példákat tudnánk idézni, hogy emberek annak idején a szabad kereskedelem lelkes bajnokaiból miként váltak huszonnégy óra alatt a megkötöttség és gúzsba kötés apostolaivá, ha az nekik biz o itott jövedelmező fő- vagy mellékfoglalkozást. Ezeknek érdeke, hogy a szabad gazdálkodás ne következzék be mindaddig, míg ők másutt jobban el nem helyezkednek. A kormányok és a kormányokat támogató politikusok felelőssége ott kezdődik, ahol hiányzik belőlük az erő, de különösen az akarás a közgazdasági élet e különítményeinek a feloszlatására. Lehet, hogy lesznek, akik megütik ezt a hangot a Kereskedők Szövetségének a közgyűlésén. Lehet, hogy nemcsak ezeket az általános és elvi jelentőségű kérdéseknek adnak majd kifejezést, hanem gyakorlati jellegű panaszokat is felvetnek. Az adóügy külön tárgyként szerepel a közgyűlésen. Lehet, hogy lesz, aki megkérdezi, hogy hol van az arány és méltányosság abban az adórendszerben, amely 70 millió koronát vesz be a cigarettapapír-adóból és összesen 160 milliót a földadóból. Lehet, hogy lesz, aki megkérdezi, hogy miért nehezedik egy agráriusnak nevezett ország adóterhének túlnyomó része az iparra és kereskedelemre. Talán lesz, aki megfelel erre a kérdésre és megmagyarázza, hogy minden képviseleti jellegű testület széles e világon a maga igényeihez szabja az adópolitikáját. Testhez álló adópolitikát csinál, akár a csizma, vagy a bőrkabát. Fontosak mindezek a kérdések, de bárminő szervezet közgyűlésének nem az a legfőbb jelentősége, hogy egyes panaszoknak legyen a szócsöve. A fontos az, hogy az érdeklődés révén, mely minden nagyobb tömörüléssel vele jár, a rajta kívül álló körökbe vigye bele bizonyos dolgoknak a tudatát. Ebből a szempontból nem fölösleges, ha a külföld két nagy gondolkodójának a tanúságtételére hivatkozunk. Az egyik Wells, akit a mai Angolország legnagyobb élő intellektusának tartanak, a másik Brentano, Németországnak egyik legnagyobb közgazdásza Wellset ugyan nálunk kissé destruktívnak kiáltották ki, mert azt merte hangoztatni, hogy a szocialisták is emberek és az ő munkájukra is szükség van a civilizáció megmentésénél. Őszinteségében mégis lehet némileg hinni, mert dicséretreméltó bátorsággal merte tulajdon hazájának szemébe vágni, hogy Angliához méltatlan és becstelen volt az a béke, amelynek megalkotásában részt vett és lemondott egy nagyon jövedelmező állásáról, mikor a legyőzőitek érdekét védő írásait akarták meghamisítani. Brentano, mint a legyőzött Németország fia, társunk a szerencsétlenségben; itt járt nálunk a múlt héten és kifejtette nézeteit a legyőzött országok talpraállításáról Wells és Brentano, bármilyen távolság választotta el őket egymás- Csevegés. A budapesti Műcsarnok jubiláns tárlatán a mai magyar képzőművészet jelentőségét akarja ország-világ szeme láttára bemutatni és ezen a tárlaton, ahol seregestől levonulnak és falra másznak a Kézdi Kovács László által megszentelt tisztes hagyomány összes aprószentjei, hiányzanak, vagy hogy illőbb kifejezést használjunk, a távollétükkel tündökölnek Rippl Rónai József, Vaszary János, Réti Ödön, Iványi Grünwald Béla, Fényes Adolf és Csók István és még jó egynéhányan, hogy a legújabb képzőművészeti irányzatok egy pár európai nevű és értékű képviselőiről ne is beszéljek. Még azt sem lehetne mondani jó lélekkel, hogy talán a legeslegújabb fajvédelmi szempont jelentkezik ebben a csodálatos és csak nálunk lehetséges kontraszelekcióban, mert hiszen Rippl Rónai, Csók István és Vaszary János meg még néhány jeles és érdemes társuknak faj jellege is teljességgel rendben van, illene még a mostani nemzeti és keresztény tájvédelemnek olyan kiváló és buzgó harcosa, mint Wolff Károly sem tehetne kifogást, nem, itt egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy a fák ne jöjjenek az égig és Rippl Rónai József ,meg Vaszary János zsenije ne árnyékolja be a kis senkik színtelen, fénytelen és ízetlen művészetét. A múltkor a Kisfaludy-Társaság „költőt“ választott és hosszas keresgélés és alapos mindent meggondolás és megfontolás után abban állapodott meg, hogy Lőrinczy György és legifjabb, vagy, nem tudom én, legeslegifjabb Szász Béla között fog dönteni, akkor, amikor az ég küönös kegyelméből és az egész magyarság nagyszerű szerencséjére olyan igaz és egész poéták állanának e tekintetben rendelkezésére, mint Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, hogy másokról, egy egész seregről megint csak ne szóljunk, akikkel szemben ismét csak nem lehet semmiféle fajvédelmi szempontból vétót kiáltani. Itt újból az a gyászos kontraszelekció működik, amely csodálatos eleven érzékkel védelmezi, ápolja, sőt dédelgeti és ajnározza a szellemi szegénységet, az a kontraszelekció, amelyet méltán a magyar kultúra turáni átkának lehetne elnevezni. Még egy nagy, hatalmas és győzelmes országban is káros és veszedelmes volna ez, a mi kis, meggyöngített és megcsonkított hazánkban pedig egyenesen a harakirivel egyenlő, amelyet a hivatalos ország a hivatásosaival szemben elkövet. És mialatt az élőket iay lassankint vagy elüldözik vagy elnémítják (bár, hála a magyarok Istenének, még mindig akadnak elegen erősek és jövendőtől vemhesek, akik tovább is rendületlenül kitartanak és dalolnak, mint új velszi bárdok, akiken nem fog az új szellemi zsarnokok tüze), most már lassan a halottakra, vagyis a halhatatlanokra is rá akarják húzni a maguk szűk és kicsinyes kényszerzubbonyát, mint azt a Petőfi centennárium némely előkészületei megmutatják. Móra Ferenc a Magyar Jövendőben egy ragyogóan ötletes írásában megjövendölte, hogy a Petőfi év a hamisítás esztendeje lett és a hivatalosak, úgy látszik, igyekeznek is beváltani ezt a jóslatot. Tabut csinálnak Petőfiből, akihez nyúlni nem szabad, csak az ő kettyűs kezükkel és azt gondolják, hogyha csak egy éjszakára kivilágítják a Sipőczék és Wolffék Budapestjét, akkor már elég világosságot terjesztenek Petőfi körül. Milyen gyermekes és komolytalan dolgokkal akarják szolgálni és terjeszteni a Petőfi kuluszt, mi mindenre lesz pénzük, bankettre, cécóra, utca- és házkeresztelőre, díszelőadásra és népünnepélyre, még szép, hogy az ökörsütéstől, a lepényevés-versenytől, a zsákbanfutástól és mozsárdurrogtatástól ez egyszer eltekintenek és még jó, hogy a Duna jegén nem választják meg a magyar költők királyának a nem is szabad királyválasztó, de egyenesen és mindhalálig híven republikánus Petőfit Mit ér például az a sok tízezer koronás pályázat, amelynek föltételei szerint „népszínmű kívántatik, amelyben Petőfi Sándor szerepel“, hát lehet az ilyesmit csak úgy megrendelni ? Egyetlen méltó módja a Petőfi kultusz terjesztésének : jó és olcsó kiadásban újra megjelentetni összes műveit, hogy a legutolsó kunyhóban és a legelső palotában egyaránt ismét olvashassák, megismerhessék és szívükre ölelhessék a költőt, aki ma is forradalmat és jövendőt jelent a magyar irodalomban, a magyar életben és még sokáig, nagyon sokáig azt fog jelenteni! Mert, a jelek azt mutatják, mennél többet beszélnek róla újabban, annál kevésbé ismerik