Szeged, 1922. május (3. évfolyam, 100-124. szám)

1922-05-14 / 110. szám

Szeged, 1921 május Ára 4 korona. 1 io. Kereskedők napja lesz ma Szegeden; évi közgyűlését tartja a Szegedi Kereskedők Szövet­sége. A fiatal, de eleven és mozgé­kony egyesületnek a vezetősége be­számol egy esztendei sáfárkodásáról, utána megválasztják az új tisztikart, amely hivatva lesz irányítani a sze­gedi kereskedők szabad érdekkép­viseletének az ügyeit. Elnöki meg­nyitó formájában bizonyára hallani fogjuk az elmúlt év közgazdasági eseményeinek összefoglaló ismerte­tését, a napirend során bizonyára ki­fejezésre jutnak majd a kereskedők társadalmának különböző kívánalmai és kétségtelenül lesznek olyanok is, akik szóvá teszik azokat a panaszo­kat, bajokat és sérelmeket, amelyek­kel a kereskedelemnek hivatása tel­jesítése közben meg kell küzdeni. Mert ilyen panaszok, bajok és sé­relmek bőségesen teremnek. A talaj számukra nagyon kedvező és pedig nemcsak nálunk, hanem az egész világon. A háborús kényszergazdál­kodás rendszere és a megcsökkent készletek elosztásának szükséges­sége mindenütt az állami beavat­kozás túltengésére vezetett. A nagy mérkőzésnek napjaiban, részint a kényszerhelyzettel való megalkuvás­ból, részint a nagy közösség iránti kötelességérzetből mindenki vállalta ezeket a korlátozásokat. Voltak, kü­lönösen Németországban, kiváló teo­retikusok, még­pedig nem is a szocialisták, vagy kommunisták tá­borából, akik az államnak a javak elosztásában való beavatkozásában a szociális igazságon fölépülő tár­sadalom első megnyilvánulását látták és a kezdettől egy szebb, igazságosabb jövendőnek az elkövetkezését remélték. Mindez nem következett be. Az államok s az általuk létesített ha­tósági jellegű szervezetek, közpon­tok, külforgalmi, belforgalmi és egyéb tanácsok, még ha megvolt is bennük a jóravaló szándék, teljes­séggel alkalmatlanoknak bizonyultak a reájuk ruházott feladatoknak az ellátására. Mihelyt csak némileg megtágultak a szabad mozgást össze­préselő vasabron­csok, a szabad te­vékenység mellett háttérbe szorultak és fölöslegesekké váltak. Megmaradni csak ott és akkor tudtak, ahol és amikor kivételes kedvezmények biz­tosítottak nekik el nem érhető elő­nyöket a magánosokkal szemben. Az erkölcsi alapjuk az összes ható­sági szerveknek a háború idején a szűkösen levő áruknak az igazságos elosztása volt. Ma ez a szükség a legtöbb cikknél már nem fordul elő. Az egyes létrehozott szervezetek azonban öncélnak tekintik magukat, szívósan ragaszkodnak az életükhöz s ha másként nem lehet, monopó­liumok és privilégiumok révén akar­ják magukat fentartani. Mindenütt tapasztalhatók ezek a jelenségek. Nem állítjuk még azt sem, hogy Magyarországon erőseb­ben nyilatkoznának meg, mint másutt. Bizonyos azonban, hogy ami itt tör­ténik, azt jobban érezzük. Az ing közelebb esik a testünkhöz, mint a kabát, különösen másnak a kabátja. Ezért érezzük jobban, ha nálunk ma­radnak meg a háborús gazdálkodás­nak olyan csökevényei, amelyeknek ma már egyéb jelentőségük nincs, minthogy vámot vesznek a mások munkája után, megnehezítik az ipar és kereskedelem működését, meg­drágítják a fogyasztónak a megélhe­tését és újabb tízezreket rónak rá a fiúfizetésnek amúgy is összeroppanó osztályára. Van bennünk annyi objektivitás, hogy mindezekért nem akarjuk a kormányokat és a táborukat alkotó politikusokat felelőssé tenni. Ha egy követ dobnak a tó vizébe, a víz gyűrűzését nem lehet tetszés szerint megakadályozni. Bizonyos dolgoktól már a megszokás folytán is nehéz szabadulni. Különösen pedig nehéz tőlük szabadulni, ha ezer meg ezer érdekszállal fűződnek bele a magán­érdekekbe, ha elhelyezkedést bizto­sítanak embereknek, akik elvégre mégis csak a maguk szemüvegén át nézik a világot. Példákat tudnánk idézni, hogy emberek annak idején a szabad kereskedelem lelkes bajno­kaiból miként váltak huszonnégy óra alatt a megkötöttség és gúzsba kötés apostolaivá, ha az nekik biz o­ itott jövedelmező fő- vagy mellékfoglal­kozást. Ezeknek érdeke, hogy a sza­bad gazdálkodás ne következzék be mindaddig, míg ők másutt jobban el nem helyezkednek. A kormányok és a kormányokat támogató politiku­sok felelőssége ott kezdődik, ahol hiányzik belőlük az erő, de külö­nösen az akarás a közgazdasági élet e különítményeinek a feloszlatására. Lehet, hogy lesznek, akik meg­ütik ezt a hangot a Kereskedők Szö­vetségének a közgyűlésén. Lehet, hogy nemcsak ezeket az általános és elvi jelentőségű kérdéseknek ad­nak majd kifejezést, hanem gyakor­lati jellegű panaszokat is felvetnek. Az adóügy külön tárgyként szerepel a közgyűlésen. Lehet, hogy lesz, aki megkérdezi, hogy hol van az arány és méltányosság abban az adórend­szerben, amely 70 millió koronát vesz be a cigarettapapír-adóból és összesen 160 milliót a földadóból. Lehet, hogy lesz, aki megkérdezi, hogy miért nehezedik egy agrárius­nak nevezett ország adóterhének túl­nyomó része az iparra és kereske­delemre. Talán lesz, aki megfelel erre a kérdésre és megmagyarázza, hogy minden képviseleti jellegű tes­tület széles e világon a maga igé­nyeihez szabja az adópolitikáját. Testhez álló adópolitikát csinál, akár a csizma, vagy a bőrkabát. Fontosak mindezek a kérdések, de bárminő szervezet közgyűlésének nem az a legfőbb jelentősége, hogy egyes panaszoknak legyen a szó­csöve. A fontos az, hogy az érdek­lődés révén, mely minden nagyobb tömörüléssel vele jár, a rajta kívül álló körökbe vigye bele bizonyos dolgoknak a tudatát. Ebből a szem­pontból nem fölösleges, ha a külföld két nagy gondolkodójának a tanú­­ságtételére hivatkozunk. Az egyik Wells, akit a mai Angolország leg­nagyobb élő intellektusának tartanak, a másik Brentano, Németországnak egyik legnagyobb közgazdásza Well­­set ugyan nálunk kissé destruktív­nak kiáltották ki, mert azt merte hangoztatni, hogy a szocialisták is emberek és az ő munkájukra is szük­ség van a civilizáció megmentésé­nél. Őszinteségében mégis lehet né­mileg hinni, mert dicséretreméltó bátorsággal merte tulajdon hazájának szemébe vágni, hogy Angliához mél­tatlan és becstelen volt az a béke, amelynek megalkotásában részt vett és lemondott egy nagyon jövedel­mező állásáról, mikor a legyőzőitek érdekét védő írásait akarták meg­hamisítani. Brentano, mint a legyő­zött Németország fia, társunk a sze­rencsétlenségben; itt járt nálunk a múlt héten és kifejtette nézeteit a legyőzött országok talpraállításáról Wells és Brentano, bármilyen tá­volság választotta el őket egymás- Csevegés. A budapesti Műcsarnok jubiláns tárlatán a mai magyar képzőművé­szet jelentőségét akarja ország-világ szeme láttára bemutatni és ezen a tárlaton, ahol seregestől le­vonulnak és falra másznak a Kézdi Kovács László által megszentelt tisztes ha­gyomány összes aprószentjei, hiány­zanak, vagy hogy illőbb kifejezést használjunk, a távollétükkel tündö­kölnek Rippl Rónai József, Vaszary János, Réti Ödön, Iványi Grünwald Béla, Fényes Adolf és Csók István és még jó egynéhányan, hogy a legújabb képzőművészeti irányzatok egy pár európai nevű és értékű képviselőiről ne is beszéljek. Még azt sem lehetne mondani jó lélek­kel, hogy talán a legeslegújabb faj­védelmi szempont jelentkezik ebben a csodálatos és csak nálunk lehet­séges kontraszelekcióban, mert hiszen Rippl Rónai, Csók István és Vaszary János meg még néhány jeles és érdemes társuknak faj­ jellege is tel­jességgel rendben van, illene még a mostani nemzeti és keresztény tájvédelemnek olyan kiváló és buzgó harcosa, mint Wolff Károly sem tehetne kifogást, nem, itt egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy a fák ne jöjjenek az égig és Rippl Rónai József ,meg Vaszary János zsenije ne árnyékolja be a kis senkik színtelen, fénytelen és ízetlen művészetét. A múltkor a Kisfaludy-Társaság „költőt“ választott és hosszas keres­gélés és alapos mindent meggondo­lás és megfontolás után abban álla­podott meg, hogy Lőrinczy György és legifjabb, vagy, nem tudom én, legeslegifjabb Szász Béla között fog dönteni, akkor, amikor az ég kü­ö­­nös kegyelméből és az egész ma­gyarság nagyszerű szerencséjére olyan igaz és egész poéták állaná­nak e tekintetben rendelkezésére, mint Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, hogy másokról, egy egész seregről megint csak ne szóljunk, akikkel szemben ismét csak nem lehet semmiféle fajvédelmi szempontból vétót kiáltani. Itt újból az a gyászos kontraszelekció műkö­dik, amely csodálatos eleven érzék­kel védelmezi, ápolja, sőt dédelgeti és ajnározza a szellemi szegénysé­get, az a kontraszelekció, amelyet méltán a magyar kultúra turáni át­kának lehetne elnevezni. Még egy nagy, hatalmas és győzelmes ország­ban is káros és veszedelmes volna ez, a mi kis, meggyöngített és meg­csonkított hazánkban pedig egyene­sen a harakirivel egyenlő, amelyet a hivatalos ország a hivatásosaival szemben elkövet. És mialatt az élőket iay lassan­­kint vagy elüldözik vagy elnémítják (bár, hála a magyarok Istenének, még mindig akadnak elegen erősek és jövendőtől vemhesek, akik tovább is rendületlenül kitartanak és dalol­nak, mint új velszi bárdok, akiken nem fog az új szellemi zsarnokok tüze), most már lassan a halottakra, vagyis a halhatatlanokra is rá akar­ják húzni a maguk szűk és kicsi­nyes kényszerzubbonyát, mint azt a Petőfi centennárium némely elő­készületei megmutatják. Móra Fe­renc a Magyar Jövendőben egy ra­gyogóan ötletes írásában megjöven­dölte, hogy a Petőfi év a hamisítás esztendeje lett és a hivatalosak, úgy látszik, igyekeznek is beváltani ezt a jóslatot. Tabut csinálnak Petőfiből, akihez nyúlni nem szabad, csak az ő ket­­tyűs kezükkel és azt gondolják, hogyha csak egy éjszakára kivilágít­ják a Sipőczék és Wolffék Buda­pestjét, akkor már elég világosságot terjesztenek Petőfi körül. Milyen gyermekes és komolytalan dolgok­kal akarják szolgálni és terjeszteni a Petőfi kul­uszt, mi mindenre lesz pénzük, bankettre, cécóra, utca- és ház­­­keresztelőre, díszelőadásra és népünnepélyre, még szép, hogy az ökörsütéstől, a lepényevés-verseny­től, a zsákbanfutástól és mozsár­­durrogtatástól ez egyszer eltekinte­nek és még jó, hogy a Duna jegén nem választják meg a magyar köl­tők királyának a nem is szabad ki­rályválasztó, de egyenesen és mind­halálig híven republikánus Petőfit Mit ér például az a sok tízezer ko­ronás pályázat, amelynek föltételei szerint „népszínmű kívántatik, amely­ben­ Petőfi Sándor szerepel“, hát lehet az ilyesmit csak úgy megrendelni ? Egyetlen méltó módja a Petőfi kul­tusz terjesztésének : jó és olcsó ki­adásban újra megjelentetni összes műveit, hogy a legutolsó kunyhóban és a legelső palotában egyaránt is­mét olvashassák, megismerhessék és szívükre ölelhessék a költőt, aki ma is forradalmat és jövendőt jelent a magyar irodalomban, a magyar élet­ben és még sokáig, nagyon sokáig azt fog jelenteni! Mert, a jelek azt mutatják, mennél többet beszélnek róla újabban, annál kevésbé ismerik

Next