Délmagyarország, 1927. május (3. évfolyam, 100-124. szám)
1927-05-01 / 100. szám
a DP L MAGYARORSZÁG Xx „Ifjúsági Nagybizottságnak" nem kell — Páneurópa . . . i Budapest, április 30. Az »Ifjúsági Nagybizottság <, mint a magyar egyetemi és főiskolai ifjúság egyetemes ügyeinek irányitó szerve, tegnap dr. Szily Kálmán elnökletével, Teleki Pál gróf, dr. Mauritz Béla, dr. Grósz Emil professzorok, valamint a Turul, MEFHOSZ, Hungária, Katolikus Diákszövetség, Területi Szövetség és a Főiskolai Sportszövetség ifjúságai kiküldötteinek részvételével ülést, tartott, amelyen a következő határozatot hozták: Az »Ifjúsági Nagybizottságban képviselt szövetségek állást foglalnak a páneurópai mozgalommal szemben, amely a trianoni határokba belenyugodva gazdasági ábrándképek festtésével a pacifizmus jelszavával akarja magát az ifjúság köreibe befészkelni, amely törekvést a nagybizottság a nemzet jövőjére nézve kárhozatosnak tart. Miért is az »Ifjúsági Nagybizottság« felszólítja a nagybizottságban képviselt szövetségek vezetőit, utasítsák tagegyesületeiket, hogy azok tartsák vissza tagjaikat a mozgalomban való részvételtől. Egy leány — 250 dinár. Nagyszabású leánykereskedő társaságot lepleztek le Szabadkán. (Budapesti tudósítónk telefonjelentése.) Szabadkáról jelentik: A szabadkai rendőrség hónapok óta tartó megfigyelés után egy leánykereskedő bűnszövetkezetnek jutott a nyomára, amelynek vajdasági központja Szatmdka volt. A tiszamenti falvakból Szabadkára csalták a munkát kereső fiatal leányokat és közülük a szebbeket és fiatalabbakat Szabadka és a vajdasági városokban helyezték el mulatókban. A kevésbé megfelelő »anyag «-ot Dél- Szerbiába szállították. A bűnszövetkezet egyik tagját most letartóztatták egy Vincze Mária nevű asszony személyében, aki két zentai leányt, fogadott azzal, hogy Szabadkán cselédnek helyezi el őket, amikor azonban Szabadkára értek, egy mulatóhelyre szállította. A leányok látva, hogy hova kerültek, megszöktek és feljelentést tettek. Letartóztatták a mulatóhely tulajdonosát is, aki bevallotta, hogy Vinczéné állandóan szállította neki a leányokat 250 dinárért fejenkint. A rendőrség erélyesen folytatja a nyomozást. 1927 május 1. A 24 éves fiatalember, aki bírónak indult , és motorkerékpárosnak érkezett be. Dr. Zsótér Bertalan útja a jogi doktorátustól a Tourist Trophyig. (A Délmagyarország munkatársától) Egy régi, tősgyökeres szegedi család sarja, dr. Zsótér Bertalan még két évvel ezelőtt, jogászkodása idején apró kétütemű, régi típusú motorkerékpárral száguldott a szegedi uccákon. Csak úgy passzióból ült fel kellemetlenül zakatoló kis gépére. Kisebb kiruccanásokat tett ugyan a városon kívül is, de gépét csak annyira használta ki, amennyire a passzionátus szegedi motorkerékpárosoknál szokás. Sokszor hetek is elmúltak, hogy a kis gép benzint kapott volna. A rossz szegedi útviszonyok minden motorost elkeserítenek, de amellett dr. Zsótérnak más mellékfoglalkozása is volt. Jogászkodott az egyetemen. Nyáron pedig, mint úszóbajnok szerepelt. A múlt év végén ledoktorált. És ekkor került életének válaszútja elé. Mint jogász, nem tudott sehol sem elhelyezkedni. És az államtudományi doktor akkor gondolt egy nagyot és merészet, suiba dolta nehezen megszerzett doktori oklevelét és egy kis motorkerékpárjavító üzletet nyitott a Deák Ferenc-ucca tájékán. Az apró kis üzlet csak akkor lendült fel valamennyire, amikor az egyetlen magyar motorkerékpárt gyártó budapesti cég, a Méray-gyár dr. Zsótért bízta meg szegedi képviseletével. Ekkor eladta régi kis gépét és vásárolt magának egy hatalmas Méraggépet. Most már ezzel száguldozott a szegedi uccákon, nem kis rémületére a járókelőknek, akik a 70—80 kilométeres sebességgel rohanó gép előtt csak istent kísértő félelemmel mertek áthaladni. A pompás, nagysebességű gép birtokában dr. Zsótér Bertalan elhatározta, hogy teljesíti, régi, titkos vágyát és részt vesz egyik budapesti nagy motorkerékpárversenyen. Erre mindjárt kiváló alkalom is kínálkozott, amennyiben az „Automobil és Motorsport” húsvétra írta ki az első magyar, angol mintára megrendezett 2 napos megbízhatósági versenyét. A kétnapos nagy versenyen, amelyen 92 induló állt a starthoz, már ott láttuk dr. Zsótért is. Pesten mosolyogva nézték az egyetlen vidéki indulását. Az önbizalommal telített vidéki motorkerékpáros azonban alaposan rácáfolt a vállveregető lenézésekre. A kétnapos verseny első napján, a Balaton körüli 380 kilométeres szakaszon hiba nélkül haladt át. Az első nap végén a befutás után a gépeket lelakatolták és elzárták. A versenyzőnek nem volt szabad hozzányúlni gépéhez. Másnap ezzel az agyonstrapált kenetlen gépekkel kellett megtenni a verseny hátralévő 80 kilométerét. Kapaszkodó hegyi uton haladt a gép. Mesterséges akadályokon, vizes árkokon kellett valamennyi versenyzőnek átkapaszkodni. Dr. Zsótér azonban nem ijedt meg az akadályoktól. Testileg teljesen összetörve, de diadalmaskodva ért a célhoz, olyan versenyzőket hagyva maga után, mint ifjú Horthy István, Schuster Emil, Puch János, stb., akiknek neve Európaszerte ismert a motorvilágban. Az outsider vidéki versenyző minden defekt és motorhiba nélkül úszta meg az első magyar megbízhatósági versenyt. A budapesti motorkerékpár-sporttársadalom felfigyelt az ismeretlen vidéki motorkerékpáros váratlan betörésére. Dr. Zsótér Bertalan első lett kategóriájában és győztes tagja a hármas team versenydíjnak is, amelyet szinte egyedül nyert meg a Méray-gyárnak. A versenyen arany és ezüst érmet nyert és két darab milliókat érő, remekbe készült tiszteletdíjat. Az elmúlt vasárnap már a Terézvárosi Torna Klub 280 kilométeres megbízhatósági versenyén indult. A versenytávot pontosan hét óra alatt kellett megfutni. Óránkint tehát pontosan 40 kilométert kellett haladni, hogy a versenyző 7 óra alatt érjen a célhoz. A verseny közben az indulók azonban 80—100 kilométeres sebességekkel is haladtak, mert számítani kellett arra, hogy a gépet útközben defekt és más baj is érheti, aminek kijavítása hosszabb időt vehet igénybe. Dr. Zsótér hét óra és 30 másodperc alatt abszolválta a távot és ezen pompás teljesítményével holtversenyben harmadik lett kategóriájában. Ismét megnyerték azonban a »team díját, a verseny legszebb díját Az ismeretlen vidéki versenyző újabb győzelmével már a »standard” versenyzők díszes sorába került. A legutóbbi napokban pedig megérte a magyar versenyzők legtitkosabb vágyát: meghívást kapott a magyar Tourist Tronhyra, amelyen már speciális versenygépen indul. A napokban érkezett haza. Arcán és testén a legutóbbi verseny sérülései. Lakásán már egy újabb kitüntetés várta. Az Osztrák Autó Szövetség táviratilag hívta meg az osztrák Tourist Trophyra. A vidéki motorkerékpárosból, aki bírónak, ügyvédnek készült, máról-holnapra hivatásos motorkerékpáros lett. Már alig gondol diplomájára. Naponta felül hatalmas gépére és szorgalmasan készül a legklasszikusabb motorversenyekre, amely a dicsőségen kívül anyagi előnyökhöz is juttatja az alig 24 éves szegedi fiatalembert. Aki tegnap még bírónak készült. (o.s.) íf'«” Halász János 1í'-ig • 1 • villamossági vállalatát 31S Kossuth L. sugárút 27. az a. helyezte át. T&noncot fizetéssel felveszek. Steingassner a poszton. írta: Móra Ferenc. Látod-e, gazdám, hogy szeretnek? — mondom neki, ahogy az árnyékát ide érzem az olasz hutigán kecskelábú asztala mellé. Vörös vinkó az asztalon, mellette a kutyaijesztő, halszag, dohánybűz, egy félszemű, de dupla orrú signore tamburázik a sarokban, két öreg halász elszundikál a tambura szón. — úgy van itt minden, mint a Tisza-parton. Még a leander virága is itt van a ház előtt, csakhogy nem dézsában, hanem a földdé őrölt sziklában és nem az ablaknyíláson néz be, hanem a tető szerelőjén. De a gazda, az ostiere, az már aztán egészen az igazi. Reszketős fejű, kelletlen nézésű kövér ember, egy csöppet se titkolja, hogy jobb szeretné már a vendéget a pokol fenekén látni, magamagát meg az ágyban, ónozó Poldi ez no, tisztára, ámbár Giacomo Findurának hívják. Páduai olasz és azt mondja, hogy ott minden harmadik embert Findurának hívnak. Nagyot néz, mikor azt hallja tőlem, hogy Magyarországon is vannak Findurak. Becsületes jó magyar emberek. — Nem lehet az. A Findura, az olasz szó. Paduano. Megmondja, mi az, a kezeivel is magyarázza, de még így se győzöm olasz tudománnyal. Ahogy mutatja, giliszta is lehet, meg pipaszurkáló is. (De alighanem makaróni, mert az tartja a rokonságot mindkettővel). Tutto mó, oleránc, mindegy — viszem tovább a polémiát. — A Findura lehet olasz szó, de azért magának, caro padrone, mégis magyar képe van. Dühösen rázza a fejét. Se apja, se anyja, se semmi avitá-ja neki nem járt Ungheriában. — Nono, — mondom, — de a magyar bakák jártak ám Pádovában. De hát akármit tartanak egymásról a genealógia, meg a Findurák, annyi bizonyos, hogy sokkal könnyebb Tömörkény István méla árnyával ebben a csárdában találkozni, mint a Hotel Palace márványos halljában. — Látod-e gazdám, hogy szerelnek ? — Mutatom neki az újságot. — Síremlék, szobor, arckép, emléktábla, lesz már minden, — csak éppen Te nem leszel többet... Egy kicsit szégyenkezve hajtom le a fejemet, hogy én nem lehetek ott, mikor a gazdám márvánnyal, koszorúval, énekszóval dicsőségre keltegetik. De hát úgy van már az, mikor elnyavalyásodik az ember. — Nem úgy van, — mosolyog rám az árnyék nagy barna szeme, — egészen másképp van. Hát elfelejtetted már Ferkó ? Úri ember nem él tovább ötven évnél, hanem negyven krajcár napidijjal megbíz egy hordárt, hogy éljen tovább helyette. — Látod, Pista, ugye hogy mégis csak van dicsőség, halhatatlanság ? — Térnék vissza a napirendre s átülök az asztal másik oldalára, háttal a holdnak, hogy jobban lássak a sötétbe. Az árnyék azonban nem enged kifogni magán. Nem vállalja a halhatatlanságot. — Fene teremti, de csikorgós cipőd van, — mondja játékos kedvvel. — Tudod mit ? Tedd éjszakára olajos papírra, akkor nem csikorog. Úgy kell érteni, hogy akkor nem csikorog, ha az olajos papíron van. Gyerekesen boldoggá tudta tenni az ilyen tréfa. — De a jó reggelét neki, nem a tréfa ideje van most, igazgató úr, — veszem elő a félhivatalos hangot. — Tessék csak megnézni az iktató könyvet. 1917. ápril. 24. Látod, mit iktatam én akkor be? Az igazgató urnak nem tetszett bejönni a hivatalba, hanem ki tetszett rándulni az örök világosság hegyei közé. — Az, — bólint rá az árny. — Az pedig messzi stáció. — Látod, mégis milyen hamar visszajöttél! Milyen sokan elmentek akkor és senki se jött vissza abból az évjáratból, csak Te. Még a lovas generálisok se. De corporal Steingassner, ehol, onnan is visszajött, akár a Baba Jagodináról. Az árnyat sikerült elkomoritanom, de csak addig, mig a leander-virág egyet lebben a szélben. Aztán vállat von és legyint. — Minden elmúlik, Ferkó. A Baba Jagodina is elmúlt. De azért a dalmát karsztok felé fordítja fejét, a Baba Jagodina is olyan kopasz mészkőszikla volt, mint ezek. De messze befelé tőlük, ott bent, Spanyolviaszkországban, Mosztár körül, ahol Tömörkény István, alias infanterist Stefan Steingassner egy esztendeig hordta az angyalbőrt és az angyalbőrhöz tartozó borjúban a kincstári wassisztdaszok közt a halhatatlanság marsallbotját, amely tartósabbnak bizonyult még Philippowits kegyelmes úrénál is. (Ezt kissé halkabban írom le, mert ez a negyvenhatos baka élete végéig igen nagy tisztelettel viseltetett a felsőbb hatóságok iránt és azt hiszem, most is mindig zavarban van, ha a csillagkavicsos hadak útján sétálgatva találkozik kapitány úr Péter Pepával és a&