Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-06 / 206. szám

A LEGNAGYOBB, A 43. sz. Állami Építőipari Vál­lalat óbudai lakótelep építkezésén szerelik az ország leg­nagyobb lakóházát, melyben 472 lakás lesz. Az építők a monumentális épületet az év végén adják át. Lipcsei arany A Lipcsei őszi Vásáron pénteken 15 ország iparának termékeit aranyéremmel tüntették ki. Hetven aranyérem ke­rült kiosztásra. A megjutal­mazott termékek között sze­repelnek szövetek az NDK- ból és Írországból, mongol és francia gyártmányú sző­nyegek, élelmiszerek és fo­gyasztási cikkek Romániá­ból, Hollandiából és Nagy- Britanniából. Az NDK, Cseh­szlovákia, Magyarország és Ausztria járműgyártó ipará­nak termékei ugyancsak aranyérmet kaptak. Nyolc kimagasló minőségű szovjet termék, közöttük különleges fotófilm, gázanalizátor, nerc­bunda stb. részesült arany­érem-jutalomban. Magyar borok és a román szilvapá­linka ugyancsak aranyérmet nyert 35 millió dollárért Lantos Dezső kereskedelmi tanácsos, a belgrádi ma­gyar kereskedelmi kirendelt­ség vezetője pénteken a ju­goszláv fővárosban sajtóér­tekezleten ismertette Ma­gyarország részvételét a jö­vő héten megnyíló hagyomá­nyos zágrábi nemzetközi vá­sáron. Elmondotta, hogy a Magyarország és Jugoszlávia közötti árucsere-forgalmi megállapodás 95 millió dol­lár értékű árucserére ad le­hetőséget. Az idei esztendő eddigi üzleti eredményei alapján biztosnak látszik, hogy az 1969-re előirány­zott 13—14 százalékos forga­lomnövekedés megvalósul, sőt lehetőség van arra is, hogy az árucsere értéke 20 százalékkal meghaladja a tavalyi végleges forgalom szintjét. Jövőre pedig reá­lisnak látszik, hogy a ma­gyar—jugoszláv árucsere­forgalom értéke túllépje a 100 millió dollárt. A belgrádi magyar keres­kedelmi kirendeltség veze­tője a jövő szempontjából különösen fontosnak mon­dotta a kereskedelmi for­galom növelésén túl a gaz­dasági együttműködés, a termelési kooperáció bővíté­sét. Ehhez kíván hozzájá­rulni a HUNGEXPO által szervezett idei zágrábi ma­gyar kiállítás is. A vásáron 25 magyar vállalat 4600 négyzetméter területen állít ki. Koszorúk a hős sírjára Szőnyi Márton, volt ejtőernyős partizánpa­rancsnok hősi halálá­nak 25. évfordulója al­kalmából a Magyar Partizán Szövetség hét­főn délelőtt a Kerepesi­­temetőben koszorúzási ünnepséget rendez a munkásmozgalmi pante­onban, az elhunyt ham­vait tartalmazó urnánál. Intézményes ellátás 10 millió embernek • Személyenként ötezer forint • Négyszázezer biztosított a megyében Az emberről való gondos­kodás egyik legszebb vív­mánya a társadalombizto­sítás kiterjesztése, szolgál­tatásainak sokrétűsége ha­zánkban. Immár hagyo­mány, hogy minden esz­tendőben megrendezik Sze­geden a társadalombiztosí­tási szakszervezeti napot, amikor számot vetnek az e területen elért eredmények­kel. Tegnap, pénteken az SZMT szegedi székházában került sor az idei szakszer­vezeti rendezvényre, ame­lyet a Közalkalmazottak Szakszervezetének Csongrád megyei bizottsága és az SZTK megyei igazgatósága tartott. A tanácskozáson részt vett dr. Ozvald Imre, az MSZMP Szeged városi bizottságának titkára, Han­tos Mihály és Halász Ár­pád, a Csongrád megyei, il­letve a Szeged m. j. városi tanács vb elnökhelyettese is. Eljöttek a rendezvényre Szeged jugoszláviai testvér­­városának, Szabadkának képviselői is, Nevrcsics Jo­­szip, a Társadalombiztosítási Intézet szabadkai igazgatója és dr. Fábián Imre, az in­tézet munkástanácsának el­nöke. A társadalombiztosítási szakszervezeti napon több előadás hangzott el. Bíró Lajosnak, a Közalkalmazot­tak Szakszervezete Csong­­rád megyei bizottsága tit­kárának megnyitója után dr. Bartos István TB-főigaz­­gató A társadalombiztosítás időszerű kérdései, annak szerepéről az új gazdasági mechanizmusban címmel tartott tájékoztatót, majd dr. Nagy Máté, az SZTK megyei igazgatója számolt be a társadalombiztosítás megyei helyzetéről. Kitűnt az előadásból, hogy Szegeden és Csongrád me­gyében a saját jogú bizto­sítottak száma meghaladta a 260 ezer főt, s a jogosult családtagokkal együtt több mint 400 ezer ember veheti igénybe a társadalombizto­sítás szolgáltatásait. Érde­kes adat: hazánkban kere­ken 10 millió lakosra terjed ki a társadalombiztosítás, vagyis a­ népesség 97 szá­zalékára. Megyénkben is állandóan emelkedik a társadalombiz­tosításra fordított költség összege. Az elmúlt fél év­ben 18,5 millióval többet használtak fel, mint a múlt évben és a kiadások össze­ge meghaladta a 178 millió forintot. A költségek növe­kedése egyrészt a biztosí­tottak számának emelkedé­sével függ össze, de egyre bővül a szolgáltatások szín­vonala is. Például csupán gyermekgondozási segélyt a megyében 4920 kisgyer­mekes anya vesz igénybe. Az SZTK megyei igazga­tója elmondta, hogy ebben az évben tovább decentrali­zálták a társadalombiztosí­tási szervek munkáját: a megyében négy helyen hoz­tak létre 9 kifizetőhelyet és 20 tsz-ben szervezték meg a munkaviszony-nyilvántar­tási lapok vezetését. Ugyan­akkor a társadalombiztosítá­si apparátusban dolgozó emberek helyzetét is rész­letesen elemezték. Sajnos nem valami rózsás az SZTK alkalmazottak elhelyezése, fizetése és általában a mun­kakörülmények hagy sok kívánnivalót. Az irodák zsú­foltak Szegeden és Szente­sen, egy-egy dolgozóra alig jut 8 négyzetméter alapte­rület. A részletes és alapos elemzés után az igazgató több dolgozónak kitüntetést és jutalmat adott át. A Társadalombiztosítás ki­váló dolgozója című ki­tüntető jelvényt kapta Ká­­nitz József, Lantos József és Mészáros Mihály, ötven­két személy pénzjutalmat, 45 tárgyjutalmat kapott. Idegenekkel egy fedél alatt Nem ritka az ezer forintos lakbér sem Az ezer forintos albérleti szoba manapság már Szege­den is gyakori, s még jó, ha ezt a pénzt két-három lakótól szedi be a főbérlő vagy háztulajdonos, s nem egyetlen családtól. Az al­bérleti díjak emelkedésének ugyan az ötvenes évek vé­gén megpróbáltak gátat vet­ni, s az állami tulajdonban és a tanácsi rendelkezésű házakban lakó főbérlők szá­mára irányárakat szabtak meg, de ez a kísérlet sajnos nem vezetett eredményre. Az országban hozzávetőlegesen 200 ezer albérlet van, a ke­reslet óriási, akinek módja van arra, hogy kiadja laká­sának egy részét, az diktál­hatja is az árakat. Ha nem tetszik, fel is út, le is út! Nem lehet elven­ni a kedvüket Ameddig Szegeden is 8 ezer lakásigénylőt tart szá­mon a lakáshivatal, szük­ség van az albérleti szo­bákra. Valahol­­ lakni kell. Amíg a lakás „hiánycikk”, nemigen képzelhető el olyan rendelet, amely az albérlő­ket olcsón juttatja fedélhez, s a főbérlőknek mégsem ve­szi el a kedvét attól, hogy kiadják szobáikat. Erre ugyanis kötelezni senkit sem lehet. Szerencsére olyan rosszul már nem állunk, hogy mint a háború utáni években, a lakókat akara­tuk, jobb belátásuk ellené­­­re arra kényszerítsük, hogy al- vagy társbérlőként ide­gen emberekkel osszák meg lakásukat. Az albérleti szerződés két oldalán — akár szóban, akár írásban kötötték — két fél áll, a gyakran valóban ki­szolgáltatott albérlő, és a gyakran valóban semmi mást, csak nyerészkedést, könnyű pénzszerzést szem előtt tartó háziúr, házias­­­szony. Gyakran, de nem min­dig. Egyrészt jól tudjuk, hogy sokan, különösen ha gyerekük van, „minden pénzt” megadnak azért, hogy otthonhoz jussanak, másrészt, az egyedülálló idős emberek, akiknek ki­csi a nyugdíjuk, s család­juk nem támogatja őket, rá­kényszerülnek arra, hogy összehúzzák maguk, s kiad­ják szobájukat. Olyan jöve­delempótlás ez, ami nem­csak törvényes, de emberi­leg is teljesen érthető. Mielőtt a mama tönkremegy idézek egy levélből: „Az a munkás, aki megkeresi a ha­vi 1500 forintot (ennél sok­kal többet is keresnek), ki tudja fizetni az uzsorabér­nek nevezett albérleti díjat. Még mindig jobb helyzet­ben van, mint a főbérlő, aki kapja a havi 250—300 forintot.” Nyilvánvaló, hogy ez a nyugdíjas néni, áld ezeket a mondatokat leír­ta, talán még álmában sem gondol arra, hogy nem 250— 300, hanem kétszer-három­­szor ennyit is el szokás kér­ni egy-egy albérletért. Az ő 800 forintos nyugdíjához ké­pest ennyi is szép pénz, ele­gendő arra, hogy kiegészítse a megélhetéshez okvetlenül szükséges anyagi bázist. Bár, ha meggondoljuk, talán nem is kevés olyan család akad a városban, ahol a jövede­lem nem haladja meg sze­mélyenként az ezer forin­tot. A néni mérge, amikor al­bérleti uzsorát hall emleget­ni, mégis érthető. De az egészséges megoldást ő ma­ga adja meg: „Eddig albér­lőt tartottam, de már an­­­nyira kimerített idegileg, hogy a fiam nem enged to­vább ezzel foglalkozni, ő fog havonta 250 forinttal se­gíteni.” Nem lehetett volna hama­rabb, még mielőtt a mama idegileg kimerül. Amit a lakbér­pótlék sem ért el Nem lehet az ember mind­addig nyugodt, amíg tudja, hogy százak és százak ten­gődnek albérletben Szege­den. Diákgyerekek, munkás­­fiatalok, fiatal házasok, sőt olyanok is, akik már évek­kel ezelőtt összeházasodtak, de még mindig nem került rájuk sor lakásosztáskor. Erik a szükségessége egy olyan lakástörvénynek, mely figyelembe veszi a lakók és lakásra várók anyagi körül­ményeit, szociális helyzetét, s elindítja végre azt az egészséges körforgást is, hogy a kis családok, idős házaspárok, egyedülálló em­berek adják cserébe nagy lakásaikat a nagy­családo­sok kis lakásaiért. Egy ilyen megoldással — amit a lak­bérpótlék-rendelet sem ért el — mindenki nyerne. Az albérlők kontra főbér­lők több évtizedes perét vé­gül is majd a most már mind nagyobb számban épü­lő új lakások döntik el. Ha lakásmizériáról beszélünk, rendszerint Pestre gondo­lunk, holott Szegeden ki­mutathatóan­ rosszabb jelen­leg a helyzet. Ezért olyan elevenbe vágó a kérdés, ezért igyekeznek a város fe­lelős vezetői mindent meg­tenni annak érdekében, hogy a sötét és vizes pincelaká­sokból, a roskadozó, életve­szélyes vityillókból és a sa­nyarú körülményeket nyúj­tó albérletekből minél ha­marabb megfelelő lakáshoz jussanak a város lakói. Fehér Kálmán Tanácselnökök értekezlete Dr. Papp Lajos miniszter­­helyettes elnökletével pénte­ken értekezletet tartottak a Parlamentben a fővárosi, a megyei, valamint a megyei jogú városi tanácsok vb-el­­nökei. Dr. Papp Lajos a ta­nácsi személyzeti munka ta­pasztalatairól és a soron le­vő feladatokról tartott elő­adást. Ezt követően Egri Gyula a testnevelés és sport­­mozgalom időszerű kérdései­ről tájékoztatta az értekezlet résztvevőit. Kitért arra: az állami és társadalmi szer­vek összehangolt együttmű­ködésével a jövőben még in­kább arra kell törekedni, hogy a sport élvonalát is egészséges fejlődés jellemez­ze. Ennek egyik fontos fel­tétele a sportirányítás szín­vonalának javítása, valamint a társadalmi összefogás erő­sítése. Az MTI elnöke arra kérte a tanácselnököket, hogy közép- és hosszú­távú terveikben a jelenlegi­nél nagyobb lehetőséget biz­tosítsanak a sportlétesítmé­nyek fejlesztésére. Gyerekuralom? Reggel huncut trükkökkel keltenek, beléd csimpasz­­kodnak, mesét követelnek és hancúrozást. Gyerekuralom — mondják fejcsóválva az öregebbek. Azt is mondják, hogy nem lesz jó vége ennek, ha a gyerek mindent meg­kap. S valóban: szégyen az egyszerűbb ruha, nem új­donság a kisbicikli, a lábbal hajtható autó, elkel még az a műanyag traktor is, amelyet potom ezeregyszázért vesz­tegetnek. Úgy tűnik, olyan magasrendű gyerekkultusz van kialakulóban nálunk is, amely a hozzánk képest mérhe­tetlenül gazdag országokban dívott csak eddig. Mégsem olyanok mind a gyerekek, amilyennek szeretnénk látni őket. Túl sötét lenne így a kép, vegyük kissé világosabbra, ahogy a tévéhez is odalépünk, ha nem látunk elég tisz­tán. Azonnal szembe­tűnnek a ragyogások, a mosolygások is, a szociális gondoskodás fényfoltjai. Vannak szép böl­csődéink, óvodáink, iskoláink, három évre szól a gyer­mekgondozási segély — az ember tovább sorolná, de az olvasó mindezt jól ismeri. Ha makacsabb vagyok, akár szavamba is vág, kényelmetlen dolgokat mond. A napokban sóhajtotta el az egyik elkeseredett szülő, akinek a kisfia a Petőfi Sándor sugárúti bölcsődében töl­tötte napjait azelőtt, hogy a közismerten elhúzódó tata­rozás ismét tovább halasztódik egy hónappal. Októberig. Arról a környékről tehát a túlterheket vállaló bölcsődék­be kell beíratni a gyereket, azokba, amelyeknek egyéb­ként is elég lenne a saját környezetükből felvételre je­lentkezőket fogadni. Most pedig az óvodások kerülnek ilyen helyzetbe, ha számításon kívül kell hagyni majd a Toldi utcai napközit. Az tehát az igazság, hogy abszolút számokban kifejezve talán növekvőnek látszik — ha nem is a gyerekek számának növekvésével párhuzamosan — a bölcsödei és óvodai férőhelyek száma, valójában azonban valamelyiket mindig számításon kívül kellene hagyni át­alakítás, tatarozás vagy éppen életveszélyessége miatt. Pereg a színes diafilm: első nap az óvodában. Sze­retik nézni a csöppségek: ennyi játékot valójában aligha látnak. A bölcsődékben felröppenő sóhajok egyike min­dig az, hogy bárcsak segítené őket valamelyik gyár, mert saját erejükből nem képesek nagyobb játékokat (hinta, csúszda stb.) venni. Persze, az óvodások már kimehet­nek a közeli játszótérre is, nekik könnyebb. Az iskolá­sokról nem is szólva. Csupán az a kár, hogy a színes film a játszótéren is megszakad. Fehéren-feketén, még az el­nyűtt, hasadó deszkájú hintákból sincs elég, forgalma­sabb délutánokon sorba állnak a gyerekek meg a szü­lők. Nagyon nagy szükség volna arra, hogy legalább a Bartók téri játszótér terve megvalósuljon, hátha többre is kedvet kapunk tőle. Mindehhez pénz kell. Sok pénz. Néha még az sem, csak jó­indulat: egy-egy kivitelező „kegye”. Az, hogy vállalja ezeket az aprócska munkákat amelyeknek igaz­ság szerint mindig az elsők között kellene lenniük. Logi­kus lenne ez így: mindenki, akinek van vagy lesz csa­ládja, beláthatja, hogy amit a gyerekeknek épít, azt így vagy úgy, de magának építi. Nemcsak a közvetlen nevelésben szükséges a felelős­ségtudat: mindannyian nevelői vagyunk egy jövőbeni nemzedéknek, amely felvált bennünket munkahelyünkön, rajtuk múlik, hogy amiről beszélünk, s amit nagyra nyílt gyerekszemükkel befogadnak — e kettő között nagy-e a különbség. Az elmélet és gyakorlat közti falon nagyokat kop­­panhat ugyanis a fej. Például akkor, amikor valamely iskolában izgalmas pedagógiai kísérletet hajtanak végre, egésznapos iskolát csinálnak. Ebéd után — ez az elmélet — jót tenne a pihenés, ezért a gyerekek belülnek a pad­ba, lehajtják a fejüket, és megpróbálnak szunyókálni. A gyakorlat az, hogy hiába próbálnak. S mennyi mindenre ráillik ez a hasonlat! Nincs nálunk gyerekuralom, és sajnos, csak felületes az a gyerekkultusz, amiről sok szó esik manapság. Ahhoz, hogy az egészséges kultusz kialakuljon, nemcsak olyan intézkedésekre van szükség, mint a nagyobb gyerekek ét­keztetésének a javítása, hanem arra is, hogy a játékok­ban mérhető szeretet helyét elfoglalja az igazi: minden felnőtt felelőssége minden gyerek iránt. Veress Miklós SZOMBAT, 1969. SZEPTEMBER 6. DÉLMAGYARORSZÁG

Next