Délmagyarország, 1971. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-01 / 102. szám

SZOMBAT, 19TL MÁJUS 1 Tudósod és a városfejlesztés A szegedi akadémiai székház klubjában érdekes elő­adássorozat kelti fel a város tudósainak érdeklődését. A városi tanács vezetői, szakemberei vitával egybekötött tá­jékoztatókon hívják fel a figyelmet a Szeged jelenével és jövőjével kapcsolatos tervekre. Legutóbb Takács Máté fő­építész tartott előadást Szeged távlati fejlesztési tervéről, arról, hogy miként alakul majd 180, 210 és végül 250—300 ezer lakosú metropolissá a város. Az előadást követő vitá­ban felszólalt dr. Wagner Richard tanszékvezető egyetemi tanár, dr. Szádeczky-Kardoss Samu tanszékvezető egyetemi tanár, dr. Alföldy Lajos egyetemi tanár, a biológiai köz­pont igazgatója, dr. Szők­efalvi-Nagy Béla tanszékvezető egyetemi tanár, a SZAB elnöke és dr. Obál Ferenc tan­székvezető egyetemi tanár. A távlati fejlesztési ter­veket — az új lakónegyedek kialakítását, a Belváros re­konstrukcióját, a közlekedés korszerűsítését, az ipartele­­pítés ellenpontozását stb. — minden jelenlevő tetszetős­nek és nagyvonalúnak tar­totta, a vita akörül alakult ki, hogy mennyire gyöke­reznek a valóságban. 1980- ig Szegeden 29 ezer 200 la­kást kell felépíteni — nem is szólva más fontos építke­zésekről —, s ha utána csökken is az építkezés megfeszített üteme — ahogy dr. Szőkefalvi-Nagy Béla felvetette —, mindenképpen nagyobb építőipari kapaci­tásra lenne szükség, illet­ve annak megfelelő kon­centrációjára. A megoldás­ban nagy szerepe lehet az új mélyépítő vállalatnak, amely modern, új gépeivel sok terhet vesz le az épí­tőipar válláról. Az új terv ipartelepítési koncepciója arra épül, hogy az együvé tömörített üze­mek, gyárak ne okozzanak közlekedési problémáikat, mintegy ellenpontozza az eddigi iparkörzetet azzal, hogy a várostól délnyugat­ra helyezi el a vegyikomibi­­nátat, délen — a szegedi oldalon — raktárövezetet és élelmiszeripari bázist kíván létrehozni, Újszegeden pedig könnyűipari telepítést. Dr. Wagner Richárd — elis­merve ennek előnyeit — ar­ra hívta fel a figyelmet, hogy a telepítéseiknél bizo­nyos esztétikai szempontból nem mellőzhető az éghajlat­tani tényezők — például a szél — figyelembe vétele. Utalt arra, hogy egyes ipari üzemek kellemetlen módon szennyezik a levegőt: erről akár „szagdolgozatot” is lehetne néha írni Szegeden. Sok szó esett a közleke­désről is. Ezzel kapcsolat­ban dr. Alföldy Lajos an­nak érdekében emelt szót, hogy az E—5-ös út mielőbb csökkentse a belső útháló­zatra háruló terheket, s azt az érdekes megoldást is el­képzelhetőnek tartotta a tarjáni villamosvonal átépí­tésénél, hogy a villamos kerülje meg a városrészt, és a Szilléri sugárúton halad­jon visszafelé. Mások el­fogadva, hogy a legmozgal­masabb jármű a busz, azt is felvetették, hogy az is szennyezi a levegőt. Régi problémája a városnak, hogy — éppen a sugaras felépí­tés következményeként — nem tudják megoldani az észak—déli közlekedést. Dr. Obál Ferenc professzor ezért arra hívta fel a figyelmet, hogy — különösen a Tisza vízszintjének szabályozása után — a rakparti út al­kalmas lenne nagyobb for­galom lebonyolítására. Ez — mint Takács Máté vála­szából kiderült — egybe­esik a Tisza-part rendezésé­vel foglalkozó tanulmány­terv (s hamarost: kiviteli terv) elképzeléseivel. A rak­parti út a Római körúttól a Vaspálya utcáig tart majd, s a szabadtéri játékok ide­jén fontos szerepet játszik a forgalom elterelésében is, ugyanis lesz ki­ a bejárata a Roosevelt térre is. Szeged téli sportéletét dr. Szádeczky-Kardoss Samu vette védelmébe, szerinte a városnak nemcsak alkalmi jégpályák kellenének, mert így tanúi lehetünk a sport­élet további sorvadásának. Éppen ezért megelégedéssel nyugtázta, hogy — ha nem is túl hamar — de két műjégpálya is létesül: mindkettő egy-egy fontos létesítmény télen felszaba­duló energia kapacitásából működik majd. Most készül­nek ugyanis a kiviteli ter­vek az újszegedi sportcsar­nokhoz — amely eredetileg fedett uszodának indult —, az ennek légkondicionálásá­hoz szükséges készülékek energiájával télen az átel­­lenben levő sarkon műjég­pályát lehet fenntartani. Ehhez hasonlatos terv az is, hogy a vágóhíd rekonstruk­ciója után a Shell-kút kör­nyékén létesítenek jégpá­lyát. A vitában szóba került az úgynevezett „telepek­” ügye is, amelyek­ fejleszté­sét dr. Wagner Richárd sürgette, hiszen a körtölté­sen kívül ezek bizonyos szempontból — árvíz, belvíz — hátrányos helyzetben vannak. A főépítész felvi­lágosító szavaiból kitűnt, hogy a körtöltésen kívüli telepek­ lakásállománya rendkívül jó, tehát jogosan áldozott a város közműve­sítésükre. Nagy gond azon­ban továbbra is a szenny­vízelvezetés : csak átemelők­kel lehet megoldani. A harmadik körút, a sor­házak, a vasúti híd — megannyi hozzászólás témá­ja tette példássá még a vitát: Szeged tudósai féltő szeretettel figyelik a város sorsát, szakmai tudásukkal csakúgy mint ötleteikkel, készek hozzájárulni a szép tervek megvalósításához. Veress Miklós Marx és Engels emlékmű Budapest közterületi dí­szeinek sorában új, monu­mentális képzőművészeti al­kotást avattak pénteken: Marx és Engels közös em­lékművét, a Jászai Mari té­ren. A nemzetközi munkás­­mozgalom két kimagasló alakjának közös szobormű­vét a munkásosztály nem­zetközi ünnepéhez, május el­sejéhez kapcsolódó esemény­­sorozat keretében adták át a fővárosnak. Az avató ün­nepségen megjelent Kádár János, az MSZMP KB első titkára is. Az emlékművet Segesdi György szobrász­­művész és Schall József épí­tőművész alkotta. Ünnepünk történelmi hagyományá­nak forradalmisága ebben nem me­rül ki! Fontos vonása volt és maradt az a képesség, hogy kifejezze a fejlő­dő, a változó társadalmi valóság adott állapotát, egyben jövőjének szükségleteit is! Nyolc évtized alatt sokat változott a világ szociális arculata. Több mint fél évszázados már az első győztes munkáshatalom. A Szovjetunió párt­ja, munkásosztálya és népei hallat­lan áldozatokat hoztak a társadalmi haladásért, azért, hogy a munkás­ság forradalmi májusának eszméi megtestesüljenek, anyagi, technikai, politikai, erkölcsi, katonai erővé váljanak. Egyetlen internacionalista sem felejtheti el, hogy a Szovjetunió nélkül nem létezhetne szocialista világrendszer. A népek egész sorának történelmi tapasztalata igazolja, hogy a mai kor munkásnemzetközis­égéinek elszakíthatatlan része az egység, ös­­­szeforrottság, a Szovjetunióval, párt­jával, munkásosztályával, népeivel. Ezért küldjük mi is forró elvtársi, testvéri üdvözletünket a világforra­dalmi folyamat centrumába, és írjuk májusi lobogónkra: „Éljen a kom­munizmust építő Szovjetunió, a szo­cializmus és a béke legfőbb táma­sza!” Ir rakisosztály ledk­ezhetünk meg, hogy a proletár internacionalizmus eszméje az utób­bi negyedszázadban növelte a felsza­badult munka társadalmát építő or­szágok, így a mi felelősségünket is. Történelmi szükségszerűséggel jelent­kezik a szocialista forradalom általá­nos törvényszerűségének és a konk­rét nemzeti sajátosságoknak össze­hangolása. Saját tapasztalatunkból és szomszédainkéból is tudjuk, le­hetnek olyan helyzetek­, amikor a szocializmusellenes erők aktivizálód­nak és belső válságállapot keletkezik. Az európai szocialista országok egy részében előállt az elmúlt években ilyen helyzet. Az SZKP XXIV. kong­resszusa megadta a folyamatok mar­xista—leninista értékelését: „A szoci­alizmus mai világa sikereivel és táv­lataival, minden problémájával egye­temben még fiatal, növekvő társadal­mi organizmus, amelyben még nem minden öltött végleges formát, amelyben még sok minden az elmúlt történelmi korszakok nyomait viseli. A szocializmus világa egészében moz­gásban van, állandóan tökéletesedik.” Ennek az értékítéletnek nagyon is személyes, sorsunkat érintő igazsága van. Az MSZMP politikai vezetésével a mi népünk is leszűrte ugyanezeket a tanulságokat és elkezdtük a ma­gyarországi szocializmus szakadatlan tökéletesítését. Ezt fejezi ki pár­tunknak a X. kongresszuson megerő­sített politikája, a mostani ország­­gyűlési és tanácsi választásokon egész népünk által jóváhagyott Hazafias Népfront programja is! Minden, a nép sorsának javítását szolgáló intézkedés a szocialista vi­szonyok tökéletesítése, egyben inter­nacionalista kötelességünk is. Mindenképpen így kell felfognunk a falu és város közeledését szolgáló szocialista agrárviszonyokat, a gazda­sági életet szabályozó reformot, élet­­s-gondi­ poziitívánkat, a növekvő társadalmi demokratizmust. Így fog­juk fel azt is, hogy az állam, a tár­sadalom képes már a korábbinál jó­val nagyobb figyelemben részesíteni a munkásasszonyokat, családot ne­velő, gondozó, egyben termelőmunkát is végző édesanyákat, a pálya és éle­tet kezdő fiatalokat. MáilIC 1 a termelőmunka, az al_ l­luJUO I­­kotás ünnepe, mert minden érték a munkából fakad, mert egyedül a munka hozhatja csak létre az emberi élet fenntartásához szükséges­ javakat. A munka kapcsol­ja össze az együtt élő nemzedéket. A munka a szocialista viszonyok kibontakoztatásának, fejlesztésének alapja, az egyes ember értékmérője, a megtermelt javak elosztásának igazságos mércéje. A társadalom bo­nyolult életének minden változása végső soron a munkából indul ki. Az embereik anyagi életfeltételeik újra­termelése során, a napi munkájukkal újratermelik a társadalmi viszonyo­kat is, amelyben élnek. A szocializmus tökéletesítése során sokat meríthetünk ebből. Ezt teszik tömegesen azok a munkások, parasz­tok és értelmiségiek, akik tudatosan kutatják, alkalmazzák a munka leg­hatékonyabb formáját, növelik tech­nikai-társadalmi szervezettségét, gaz­dasági hatékonyságát. Ezért köszöntjük a munka ünne­pén az új társadalmi rend tudatos építőit, a szocialista brigádokat, ki­váló dolgozókat, újítókat, a szocialis­ta munkaverseny kollektív és egyéni formáinak győzteseit, azt a szociális bázist, melyre lehet és kell támasz­kodni az új társadalom épületének építése, életeinek formálása során. 3 A folyó és a táj A mai öregek és az utá­nuk következő nemzedékbe­liek jól emlékszenek arra, amikor a Tisza Szegednél is benépesült hajókkal, uszá­lyokkal, vízen úsztatott, tu­tajként összekapcsolt szál­fákkal. Kora tavasztól szin­te a jégtáblák szállingózá­­sáig sosem nyugodott meg a víz tükre. A rakpartnál ki- vagy befelé pakoltak az uszályokon, a vontatók pe­dig sürögtek, újabb szállít­mányokat kaptak kötélvég­re. Sokféle zászló, sokféle nép találkozóhelye volt ak­koriban Szeged, amelynek a Tiszához közel utcáiban hangulatos kiskocsmák vár­ták az idegen és magyar nyelvű hajósokat, hogy le­öblítsék a torkukra tapadt szén- és gabonaport, kiszel­lőztessék magukból a do­hány és a keleti fűszerek émelyítő illatát. A Tiszá­nak ezt a régi arcvo­nását elkoptatta már az idő. Csak az emlékezet, a város­­történet írott lapjai és meg­sárgult fényképek adják tudtára a mának és az utó­kornak, hogy valamikor élt, nagyon élt ez a folyó, amely­re annak idején Petőfi Sán­dor is rákiáltott: „Mint az őrült, ki letépte láncát...” Ezt a rettegéssel párosult valóságot hetekig tartó meg­feszített küzdelemben éltük át mi is 1970 tavaszán. A tajtékzó áradat és a nyomá­ban felgyülemlett talajvíz lecsillapítása csak az Alsó- Tisza-vidéken 315 millió fo­rintunkba került, s talán megint száz évek múltán fe­szül úgy egymásnak az em­ber és a víz, mint akkor. Most megint ott tartunk, csapadéktól bőséges tél után, hogy „nincs” a Tiszában víz és elégséges áztató esők sem voltak áprilisban. A föl­dek szárazak, a gázlók pe­dig nemsokára kilátszanak a Tiszából, mint rekkenő nya­rakban. Hacsak az aranyat érő májusi eső és a zöldár, a hegyek árnyékos oldalá­ról lecsöpögő halé teknőt da­gasztó levonulása nem segít. A Tisza normális, hajózás­ra alkalmas vízállásának le­­soványodását a múlt század végi folyószabályozással okolják a laikusok. A hal­állomány ritkulását is ezzel magyarázzák és a hullámte­rek lecsapolásával. A vizek elfolyását valóban gyorsítja az egyenes út, a kanyargók levágása, csakhogy a szabá­lyozás előtt még annyira al­kalmatlan volt a Tisza hajó­zása, mint manapság. E cikk elején rajzolt kép tehát csak részben igaz a Tisza múlt­járól. Abban az időben is az időszakosság volt a jel­lemzője a zavartalan hajó­zásnak. Igaz, teherforgalom manapság alig számottevő a Tiszán, a Szolnok—Szeged közötti személyforgalom pe­dig 1964-ben megszűnt, mert már senki sem akar lassan utazni. A vízügyi igazgató­ság Tokajból évente mintegy 20 tonna követ szállíttat le ide víziúton, a homokbányá­szat pedig a Maros torkola­tától fölfelé kotorják a m­ed­­ret homokért. A máso­dik vi­lághá­ború után a technikai fejlődés ab­szolút gazdasági feltétele tengelyre rakatta az addig víziúti szállításokat is — a gyorsaság érdekében az idő­szakosság kikapcsolása mi­att. Kis országnak, amilyen mi vagyunk, erejét megha­ladó a korszerű hajózóút ki­építése, csak az olcsóbb szál­lítás érdekében, önmagában nem is ez, hanem az öntö­zéses gazdálkodás, eddig vízhez mesterséges úton nem jutott területek hasznossá té­tele és energiabázisok kiépí­tése az elsődleges azokkal a tervekkel, amelyek napja­inkban valósultak meg és valósulnak meg ezután. Sok milliárdos költséggel épül a tiszaf­oki duzzasztó- és erő­mű nagyobb teljesítményű párja Kiskörén. Azt követi majd a Csongrádinál terve­zett visszaduzzasztás. A szomszédos Jugoszláviában Becsejnél — régi néven Tö­rökbecse — hozzákezdtek a Tiszán egy duzzasztó erőmű építéséhez, amely Szegedig érezteti majd hatását. A közös elgondolás tehát olyan nemzetközi vízi úttá fejlesz­ti majd a Tiszát, amelyen zavartalanul közlekedhetnek a mélyebb merülésű hajók és vontatók is. S innen csak egy lépés a következő tend megvalósítása: a hajókat hordó Duna—Tisza-csatorna megépítése. Miért? Elsősor­ban, hogy a Tisza vizet kap­jon a Dun­­ácól, másrészt be­kapcsolódni a szállítás nem­zetközi vérkeringésébe ví­zen is. A visszaduzzasztott Körösről mehetnek majd a hajók a Tiszára, onnan rö­vid úton a Dunára, ame­lyen kijuthatnak német vi­zeken az Északi-tengerig. A Dunára vonatkozó vízi úti program ugyanis befeje­zést nyer a Vaskapu román —jugoszláv kiépítésével. Osztrák és német területen is készek a munkával. Bu­dapest fölött Nagymarosnál kell csak egy viszonylag szűk szakaszon csehszlovák —magyar összefogással — a már előrehaladott tervek alapján — a Duna vízmély­ségét javítani egy duzzasz­­­tó-erőművel. Térképen huzi­gálva a vonalakat, mindez nagyon egyszerű. A valóság­ban a technika gigászi ere­jével fordul az ember a ter­mészet arculatának megvál­toztatására. Mindebben csak másodlagos és járulékos eredmény lesz a korszerű vízi út. A fő ok: a vizeket, visszafogni, átalakítani ener­giává, illetve öntözésre hasz­nálni. A Tiszából az öntö­zéses időszakban másodper­cenként 13—14 köbméter vi­zet vesznek ki Szegedtől Csongrádig. A fölöttünk le­vő megyék gazdaságai szin­tén szippantgatják a vizet, addig az összehangolt pon­tig, amikor szükség esetén a víz kivételére korlátozást rendelhetnek el első, máso­dik és harmadik fokozatban, mert máskülönben közvet­len veszély fenyegetné a Tisza élővilágát. Hát itt tartunk; TISZTA MARAD-E A FOLYÓ? kevés a a víz, de­­vissza kell hát bőségében tartani. S még mindig hát­ra van Bács megyében a hatalmas kiterjedésű ho­mokhátság­, aszályos év­szakban szárazságban síny­lődő területnek és Csong­­rád megyének az ugyanilyen hátrány a nyugati része. A Tisza jelenlegi vízhozamá­val ezeket a területeket többlépcsős kiképzéssel na­gyon drágán lehetne csak öntözni. A Duna—Tisza-csa­­torna megépítésével — amelyre tanulmányok bősé­ge született már — viszont véglegesen kikapcsolhatjuk majd a természet szeszélyét. S végül a gazdasági ér­dek mellett jól megfér az embernek a természet felé fordulása, üdülőtelepek ki­építése a Tisza mellett. Csak maradjon meg a víz tiszta­sága is! — hallatszik az ag­godalom hangja, hiszen meg­figyelők szerint a Sajó, a Bodrog időnként ipari ere­detű szennyezettséggel öm­lik a Tiszába. A vizek tisz­taságán őrködni nálunk tör­vény. A duzzasztással nyert vizek élővilágára viszont még inkább kell vigyázni, hiszen az öntisztulás lelas­sul az elfolyás kikapcsolásá­val, másrészt szennyezett vízzel nem öntözhetjük azt a növényzetet, amely embe­ri táplálékul szolgál. A fo­lyók mai hasznosítása — köztük a Tiszáé is — lám, mennyire sokrétű terv, tevé­kenység­e­ eredm­­ény össze­hangolását követeli ma és holnap. A históriából is­merjük; Szeged a Tiszának köszönheti létét, a folyó vi­szont jövőjét a várostól is várja. Lődi Isd­ens VÍZ HELYETT TENGELYEN A VÍZ MÚLTJÁRÓL

Next