Délmagyarország, 1972. december (62. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-19 / 298. szám
KEDD, m1. DECEMBER 19. Megkezdődött a szakmunkások továbbképzése Az idei év a szakmunkástovábbképzés megkezdésének esztendejeként szerepelt a Munkaügyi Minisztérium terveiben. Mi valósult meg a tervekből? — erről tájékoztattak. A minisztériumban elmondották, hogy nem egészen egy év alatt kidolgozták a szükséges jogszabályokat; más fontos dokumentumok — központi tematikák, tantervek stb. — készültek; életre hívták az országos továbbképző kutatóintézetet és a munkaügyi miniszter tanácsadó testületét, a továbbképzési bizottságot is. Kijelölték azokat a népgazdasági szempontból legjelentősebb szakmákat, amelyekben elsőként indították meg a munkások új rendszerű ismeretfelújító és korszerűsítő továbbképzését. Az elsők között a rekonstrukciók során munkába állt új gépek szerelésével, karbantartásával, a korszerű berendezések gyártásával, illetve az ipari jellegű szolgáltatásokkal foglalkozó, de már régebben vizsgázott szakmunkásokat vonják be a képzésbe. Ennek megfelelően 14 szakmában, 55 vállalatnál láttak hozzá a tanfolyamok megszervezéséhez. Eddig 16 helyen kezdődtek meg a továbbképző tanfolyamok, részint helyben, részint szakmunkásképző, illetve szakközépiskolák tantermeiben. Budapesten és vidéken most mintegy félezer lakatos, villanyszerelő, mechanikai és irányítástechnikai műszerész, víz-, gázvezeték- és készülékszerelő, építőgép-, illetve villamosgép-szerelő, autószerelő és gyógyszergyártó, valamint több más érintett szakma munkása tanul, frissíti fel ismereteit, ismerkedjék közelebbről is a legkorszerűbb eljárásokkal. Bevonták a továbbképzésbe a különféle munkáskollektívák — munkacsapatok, brigádok — vezetőit, és több helyütt a segédművezetőket is. Általában 150 órás — a munka ütemétől függően 5—6 hónapos — tanfolyamok kezdődtek, egyebek között a Magyar Villamosművek Trösztnél, a Csőszerelőipari Vállalatnál, a Pamutnyomóipari Vállalatnál, a Borsodi Vegyikombinátban, a Péti Nitrogénműveknél és a Chinoin Gyógyszerárugyárban. Tervezik, hogy jövőre további szakmákra, vállalatokra terjesztik ki az új rendszerű tanfolyamokat. Indítanak ismeretbővítő és úgynevezett specializáló tanfolyamokat is. Amíg a felújítókorszerűsítő továbbképzés a mai követelményeknek megfelelő szakmai tudásszintet hivatott biztosítani, addig az ismeretbővítő továbbképzés célja sokféle lehet. Ezeken elsajátíthatják például a munkások a jelenlegi szakmájukkal határos, illetve rokonszakma meghatározott tevékenységi körének tudnivalóit, vagy újonnan keletkező szakmák ismereteit. Tulajdonképpen e csoportba tartoznak mindazok a képzési formák, amelyeket eddig „céltanfolyamoknak” neveztek. A specializáló továbbképzés keretében a különleges munkakörök ellátására készítik fel a hallgatókat. Szó van arról is, hogy a későbbiekben a betanított, illetve a segédmunkásokat is bevonják a képzésbe. (MTI) Halak, madarak Tóth Sándor kiállítása a Képtárban Ki ne gyönyörködött volna már egy-egy — folyóparton lába elé került — kavicsnak az évezredek alatt végletekig letisztult, különös formájában, érdekes erezetében, különleges színárnyalataiban — találgatva, hasonlít-e valamire? Halra-e vagy madárra éppen? Az érzékeny, fogékony embereket érdektelenül hagyja-e egy márványtömb beszédes-varázsos színjátéka, erezetének mozgalmas hálója, kristályszemcséinek csillogása, fényének meleg bársonyossága vagy éppen hidegen metsző villanása? Ezekből a szépségekből kapunk nagy tarisznyára valót Tóth Sándor szobrászművész vasárnap megnyílt kiállításán. A Móra Ferenc múzeum Horváth Mihály utcai Képtárában rendezett tárlatot Papp Lajos, SZOT-díjas költő nyitotta meg. A fentebb említett, különlegességnek számító szépségekre utalnak Tóth Sándor kiállításának leporellójába írott szavai: „A természet csodálatos és kimeríthetetlen szín- és formakincsére, a sokszínű márványokból faragott egyszerű hal és madár formákon keresztül szeretném felhívni a figyelmet. Örülnék, ha e primér plasztikai tettek nemcsak vizuális, hanem tapintási élményt is nyújtanának”. Ezen szobrok lényege nem az alkotó akaratának, gondolati-érzelmi lényének-világának elsődleges kivetítésében van, hanem magában az anyagban, jelen esetben a márvány öntörvényű és sajátos anyagában. Az anyag és az alkotóművész közös és kíméletlen harcának eredménye egy-egy mű, mely diadalmasan hirdeti, ki a győztes, a márvány-e vagy faragója? Halak, madarak — ezt a címet viseli Tóth Sándor harmincegy darabból álló, egy kivételével márványból faragott sorozata. Halak és madarak leegyszerűsített formái a sorozat darabjai. Rózsaszín, vörös, fehér, szürke és fekete márványtömbökből faragta őket Tóth Sándor. Szobrainak felülete hol bársonyos, hol tükörsima, hol törések érdes foltjait láthatjuk, hol a vésőnyomok-karcok rajzolatait. Tóth Sándor ezen a tárlaton merőben új, és eddig makacs következetességgel képviselt ars poétikájával ellentétes művészi alapállás produktumait mutatja be. A műveken erősen érződik Borsos Miklós és Mészáros Dezső kísértő közelsége. Borsos szegedi tárlatának márvány halai, madarai és arcmásai túl elevenen élnek még emlékezetünkben ahhoz, hogy elsődlegességük és hitelességük erőteljes hatása nélkül tudjuk szemlélni Tóth Sándor „primér plasztikai tetteit.” Nem biztos, hogy ez a merésznek s kiszámítottnak tetsző stílusváltás vezet a helyes és megújító művészi szférába. A tárlaton Tóth Sándor bemutat huszonkét tanulmányrajzot is. A héköznapok kötelező ujjgyakorlataiból egy csokorra valót Ezek a meztelen emberi testről és mozdulatokról készült stúdiumok, vázlatok biztos technikai felkészültséggel, magas szintű anatómiai ismeretek birtokában készültek. Tandi Lajos „Ellobogtatott élet” Kovács Sándor Iván tanulmánya Váci Mihályról Idestova két és fél éve, 1970. április 17-én érkezett a lesújtó hír, hogy Hanoiban meghalt Váci Mihály Kossuth-díjas költő, országgyűlési képviselő, az Új írás szerkesztője. Élt, azazhogy helyesebben égett-lobogott 46 évet. Számára alig másfél évtized jutott arra, hogy cselekvő-alakító részese legyen a felszabadulás utáni magyar irodalomnak. Erről az állandó lázban elmúlt másfél évtizedből ad hiteles rajzot Kovács Sándor Iván kismonográfiája, mely az első összefoglaló pályakép Váczi Mihály költészetéről az 1955-ös Új Hang-ban megjelent tizenhárom verstől az utolsó költeményekig, I A Kortársaink sorozat, melynek első darabjai között jelent meg Kovács Sándor Iván Váci-tanulmánya, azt a célt tűzte maga elé, hogy tudományos alaposságú elemzések sorozatában feltárja a kortárs magyar írók pályájának íveit Kovács Sándor Iván monográfiáját még a költő életében kezdte írni, s néhány hónappal halála után, 1970. június 22-én fejezte be Szegeden. A kötet legnagyobb erénye, Hogy Váci Mihály öntörvényű, állandóan izzó költészetét az élő eleven magyar irodalmi élet aktív részeként elemzi. A tanulmány építkezését az egymást követő Váci-kötetek határozták meg. Építőkövei, pillérei mindig költői produktumok, kötőanyaga pedig Kovács Sándor Iván szigorú kritikusi alapállása. Sohasem önmagában vizsgálja Váci egy-egy versét, hanem mindig kitekint a magyar irodalom más tájaira is. Hol egy-egy motívum gyökeres-ágai után kutat (kezek motívum), hol egy versihlető szobor (Giordano Bruno szobra a római Campo de’ J’iorirr) egész magyar családfáját feltárja. Részletesebben és mélyebben elemzi a szerző a prálya legfontosabb költeményeit (Kelet felől, Szegények hatalma, Édes hazám stb.), és személyes élmények, emlékek füzérével teszi színessé, emberközelivé tanulmányát. A kötet bevallottan adósunk marad a költő posztumusz kötetének, A sokaság fiának elemzésével. Kovács Sándor Iván ilyen világosan fogalmazza meg Váci költészetének lényegét: „Váci érti és teszi a dolgát. Közélet, haza, nagyvilág gondjaiból csinál költészetet.” t. n II gátsír A Tiszántúlon a 6/1-es számot viseli a gátőrház, amelynek gazdája, Venkei Miklós gátőr. Ószentiván és Tiszasziget határát tekintve egész birodalom tartozik hozzá. A Tisza balparti védtöltéséből pontosan 5 kilométer az övé, ennyit kell bejárnia rendszeresen. Emellett fut a hullámtéri erdőség, amelyre szintén a gátőr szeme ügyel, s vegyük mindehhez még hozzá az ószentiváni, tiszaszigeti főcsatornákat. Hosszuk pontosan 31 kilométer. A főcsatornákon viszont ott vannak a különböző műtárgyak, hidak, átereszek, amelyeknek a zavartalan működése télen-nyáron ugyancsak a gátőr hatáskörébe tartozik. “ Amíg a vi IUSZONKÉTek nem EVE mutatják ___________________ fenyegető erejüket, hatalmas rohanásukat, akár a Tiszáról lévén szó, vagy a belvizekről, addig a gátőr vígan él. Legalábbis ez a látszat, azoknak a látószöge ez, akik csak azt látják, hogy a gátőr szép házban lakik, a ház előtt virágos kert, udvar az aprójószágoknak, istálló a tehénnek, és a malackáknak, hízóknak. A lakás, a villany, a jószágtartás ingyen van, s hozzá még egy kis földecske is, amely ugyan nem a sajátja, de megterem mindent, ami a háztartáshoz szükséges. Ez tényleg így igaz, sőt, még úgyabbul, mert Venkei Miklósnak saját gépkocsija is van, egy Skoda, amellyel munkáját megkönnyítve furikázza be „birodalmát”. A szolgáltatásokért persze fizet. Nem ingyen lakik a házban. Hogy azelőtt gyalog, aztán motorkerékpárral taposta, zötykölte a sarat, a rossz utakat, arra már maga sem emlékszik szívesen. Tulajdonképpen senki előtt sincs titkolnivalója. Tiszaszigeten született, a faluban ismer mindenkit és őt is ismerik. Tudják róla, hogy cselédként, napszámosként lépett annak idején hasonló sorsú társai sorába. A vízügy szolgálatában kifejtett munkálkodása 1947. július elsejével kezdődött, akkor állt be napszámosnak a Felsőtorontáli Ármentesítő Víztársulathoz. — Erről itt van az akkori elszámolási könyv — vett elő a fiókjából egy keményfedelű füzetet, s elsárgult lapjait nyálazta fel előttem, bizonyítván, hogy negyedszázada is elmúlt annak, hogy a vizekkel bajlódik, szembeszáll velük. „Húszas őrvonal” — olvasom az öreg füzet borítóján a szöveget. Venkei Miklós akkor álmodni sem mert arról, hogy egyszer még megpályázhatja a gátőrséget, hiszen ahhoz sok mindent kell tudni, túl azon, hogy az arra való rátermettséget, emberséget is mérik. Hogy mindennek megfelelt, azt bizonyítja, hogy több mint két évtizede, pontosan 22 éve áll ezen a poszton, pedig annak idején nem voltak ajánlói. Ma már lehetnének, például a régi sorstársak, akikkel együtt napszámoskodott nagygazdáknál, a Tiszántúlon elterülő papi birtokon. A neveket hallgassuk el, bár egyáltalán nem titok, hiszen egyik kenyeres pajtása ma országgyűlési képviselő és egy jóhírű, jól gazdálkodó téesz elnöke. Egy másik cimborája, akivel az úgynevezett papok tanyájánföldjén gürcölt napkeltétől napnyugtáig, az most tanácselnöke a községnek, és nemcsak most, hanem több mint húsz esztendő óta. Egy harmadik társa pedig rendőrőrnagy. Velük együtt Venkei Miklós is azon ötvenesekhez, az „öt iksz” előttiekhez, vagy utániakhoz tartozik, akik lentről, nagyon mélyről jöttek, a nép akaratából és a népet képviselve, hogy minden erejüket egy új arculatú ország kimunkálásához adják. Hogy szocializmust akarnak, azt már akkor is tudták. 1945-ben Tiszaszigeten Venkei Miklós volt az első határőr őrsparancsnok, s akkor és ott is becsülettel helytállt. Rég volt, szép volt, igaz volt — pillantott vissza emlékeibe, s ezzel akkori fiatalságát is felidézte. — Mert hol van az már?! — kérdezte szinte önmagától. — De nem bántam meg semmit, ma is újrakezdenék mindent, amivel és a magam munkájával előbbre érthetem közös ügyünket, népünk boldogulását A gátőr szájából hallva nem tűnnek hangzatos dekorációnak ezek a szavak, hanem egyszerűnek, nagyon őszintének. Arról sem beszél sokat, természetesnek tartja, hogy fia, Venkei László ugyancsak a vízügy szolgálatába lépett, csak egy kicsit magasabb fokon kezdett, mint annak idején 6. Autóvillamossági szerelő az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság tápéi gépüzemében. Arról pedig végképp nem szeret sokat beszélni a gátőr, hogy milyen veszedelmes árvizek elleni védekezésben adta hozzá a maga erejét, rátermettségét, a többiekéhez. Nem tőle tudom, de ott volt mindazoknál a dunai árvizeknél, amelyeket a mi életünkben eddig számon tartunk, s amelyekről olvashattunk annak idején az újságokból. Legfrissebb élménye az idén a drávai védekezéshez kapcsolódik. Egyszerű szavakkal fogalmazva, erre így tekint vissza: — A Dráva vízállása magas volt, a pécsi bányákból pedig jött, ömlött bele a fekete víz, s a folyó mindegyre dagadt. Meg kellett tőle védeni a gabonakereszteket meg a még talpon álló gabonát. Sikerült. SOSE LEHET TUDNI * S mit csinál a gátőr, amikor a vizek csendesen folydogálnak, nem háborognak és nem fenyegetnek? — Itt van a hullámtéri erdő, amit ilyenkor veszünk gondozásba — mutat lefelé a töltésen a hosszú erdőcsíkra. — Fűrészeljük, nyesegetjük az erdőt, éppen azzal számolva, hogy az onnan betermelt rőzsét kévébe kötözzük, majd boglyába rakjuk, mert sose lehet tudni, hogy a Tisza mikor bokrosodik meg. Akkor pedig kell a sok rőzsé. Kellett a két esztendővel ezelőtti árvédekezéshez is. De azt már hagyjuk, annak múltja, történelme van. Lód! Ferenc A GÁTON Kórusminősítő Hódmezővásárhelyen Vasárnap Hódmezővásárhelyen rendezték meg a Csongrád megyei kórusok idei minősítő hangversenyét. A koncerten fellépett a Szegedi Bartók Béla Művelődési Központ Rozgonyi Éva vezette kamarakórusa, s a legszbb teljesítményt nyújtva arany diplomát kapott. A Délmagyarországi Áramszolgáltató Vállalat Erkel Ferenc kórusa — dr. Mihálka György dirigálásával — szintén szép sikerrel szerepelt, ezüstkoszorút nyert, diplomával: a zákányszéki Mikszáth Kálmán Művelődési Ház Monoki Lajos vezette parasztkórusa bronzkoszorús elismerést szerzett bronzdiplomával. Ugyancsak itt léptek közönség elé a Páva-körök: a forráskúti, a mórahalmi és a röszkei. Nagy közönségsikert aratva országos kiemelt minősítést kaptak. \ Piac Tarjántban A Szegedi Tervező Vállalat készíti a Tarjánban felépülő, 500 négyzetméter alapterületű zöldség-gyümölcs pavilon programjavaslatát, amelynek kivitelezését és majd működtetését, is a szentesi AGROHÉV vállalta. A kereskedelmi osztály a DÉLÉP-vállalattal tárgyal, hogy a habarcsüzem homoktároló részének kisebbítésével kapjanak helyet a pavilonhoz, és már 1973. elején megkezdődhessen a piac kialakítása.