Délmagyarország, 1975. szeptember (65. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-02 / 205. szám

Kedd, 1975. szeptember 2. Az utolsó járat Nem tudom mire gondolt Botjára támaszkodva álldogált az idős ember. Nézte a kisvonatot, a fekete kocsikat, hallgatta a mozdony kétségbeesett sikoltását. Azt hiszem a múltba is nézett. Konokul figyelt, nem szólt senkihez, lábai mintha földbe gyökereztek volna, mozdulatlanul állt, csak a szeme rezdült. Szempillái rángatóztak, s az arca könnyes lett. Sírt az öregember. Aztán, hogy kizötyögtek a kiszolgált kocsik Kunhalomról, kalapját megemelte, de nem integetett. Először itt láttam síró embert, aki temette a „madzagvasutat”. Az utolsó járathoz sokan eljöttek. Ott voltak a részvétlátogatók, nem hiányoztak a kíváncsiskodók, megjelentek a fotósok, a régiséggyűjtők, és a szenzációra várók. Napok óta olyan volt a forgalom, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a lépcsőkön is csüngtek. Az utolsó járat zsúfolásig megtelt, pedig még kisegítő kocsikat is kapcsoltak a szerelvényhez. A „temetésre” készültek, koszorúkat akasztottak a Diesel-mozdonyra, a vagonokra plakátoknak beillő papírlapok kerültek, s teleírták azokat. „Élt 48 évet.” „Ez az utolsó.” „Most miért bántanak?” „Tessék beszállni!’ A vonatra a múlt áthatolhatatlan ködfüggönye ereszkedett. Én így éreztem. Mert, akik tehették, emlékeztek, hangosan vagy szótlanul, szomorúan és nosztalgiával, keserűséggel és bűntudattal. Bűntudattal, mert ők hagyták el a vonatot, és nem fordítva. A hatvanhárom éves Csókási Sándor bácsi csak a fejét rázza. — Én nem lettem hűtlen, én mindig ezen utaztam. Sajnálom, nagyon sajnálom. Mérey Antalné szemtanúja volt az ünnepélyes avatásnak. 1927. február 1-én keményen csikorgott a hideg tél. Olyan idős volt akkor, mint most a kisunokája, aki ott pipiskedik az ablakban. — Emlékszem, ingyen mentünk. Nem kellett jegyet váltani. De szép is volt — ezt inkább magának mondja. Nem kérdezem, de megjegyzi. — Visszafelé már autóval jövünk. A lányomék várnak Zákányszéken. De szép is volt! Mondogatják ezt az idősebbek, és fiatalok bólintanak erre. Soha nem látott képek elevenednek meg előttem. Inkább csak elképzelem, hogyan harcoltak ezért a vasútért, ahogy kedélyesen mindig emlegették: a „madzagvasútért”, hogy meglegyen. Az alsótanyaiak már a múlt század végén verték az asztalt, írogatták a beadványokat Szeged királyi város törvényhatóságához. Tüzelték a szónokokat, ígérték a pénzt, a városiak pedig tudták, ha meglesz a vasút, több dinnyét, körtét, barackot vehetnek a piacon és olcsóbbért. Ezért aztán megbízta a város Stelczer Frigyes mérnök urat, jelölje be a térképre a sínpárokat, csinálja meg a terveket, számítsa ki mibe kerül. Már 1907-ben minden készen állt, hogy az alsótanyaiak, szegediek, domaszékiek, zákányszékiek akarata érvényesüljön. Csak a pénz hiányzott. Mire összegyűlt volna, jött a háború. Megint várni kellett 1924- ig. Ekkor végleg eldöntötte a város, hogy 2 millió 871 ezer aranypengőből megépíti a síneket. Elhatározásukkal nem sokáig vártak, 1926-ban megtették az első kapavágást, s egy évvel később már robogtak a gőzös acélparipák. Akkor robogtak, most döcögünk. Az utolsó napon ez a vonat különösen nehezen halad. Nem tudjuk, ki tette a dinnyéket a sín közé. Ezért is kellett fékezni a masinisztának. „Búcsúzunk 1975. augusztus 31-én.” „Viszontlátásra.” Bicskával faragták ki a nagybetűket a fekete dinnyehéjra. A hatalmas paprikákra nem írtak semmit. Néhány gyönyörű szőlőfürt társaságában zsinórra felfüggesztve feszültek két sürgönykaró között. Csak egy pillanatig jelentettek kedves akadályt. A zákányi iskola után is meg kellett állni, pedig nem volt állomás. Rózsacsokor repült felénk és a vagonok között hullott le. Kerekes Gyula vonatvezető leugrott, megkereste a virágot, s a mozdony elejére tűzte. Az asszony, aki a rózsát dobta, könnyezik. — Köszönöm a figyelmességet. Nagyon köszönöm — kiabálja, és kendőjével integet. Körösi Tibor mozdonyvezető magyarázza nekem: — A tehenei miatt de sokszor megálltunk. Különös utazás ez az utolsó. Cs.-ék 24 éve élnek Szegeden, eddig csak hallottak a vonatról, most felszálltak, ők is kihasználják a végső lehetőséget. Helmi Géza pesti pékmester sem akar úgy visszamenni a fővárosba, hogy ne lássa, milyen a búcsúút. A szegedi Pálmai Géza kislánya kacag, boldog. Az apu megígérte, hogy elhozza. Az apu betartotta szavát. Puskásék szomorúak, szótlanok, jól ismert villanypózutat-a tájat nézik, a táblákat, fákat, fákat Zákányalsóranak. — Az életünkből eltűnik, valami, ami hozzánk nőtt. Gyerekkorunk óta halljuk a dübörgést, mozdonyfüttyöt — mondja halkan a férfi, s le nem veszi szemét a szaladó fákról. Négy fiatalember a láda sörtől vidám. Az üvegek üresek, a maradék borral még tudunk koccintani. Egész nap vonatoztak, társaságukban húsz üveg kőbányaival és négy üveg zöldszilvánnval. Domaszéken leszállnak, egyet intenek. Nem számoltam, hányan integettek. Sok százan lehettek. Családok tanyájuk előtt várták az utolsó járatot. Néhol még ünneplőbe is öltöztek. Azt hiszem, a pusztamérgesi állomásfőnöknek, Rózsi Jánosnak nincs szüksége fényképre. Még él, nem tudja elfelejteni a kisvasutat. Hányszor hívták, menjen el máshová, tanácselnök is lehetett volna, sokkal több pénzért, de kitartott itt negyvenkét évig. Volt ő pályamunkás, mozdonyvezető, s mindaz, ami lehetett ezen a pályán. — Szépen tét el a negyvenkét év. Sok embert megismertem, sok ember megszerettem. Az életem volt a kisvasút — nyomja meg az utolsó mondatot kesernyésen. Nagyot füttyentett, utolsót füttyentett Szegedátrakón a mozdony. Véget ért a „temetés”. Szépen sikerült. Méltóságteljes, ünnepélyes és szomorú volt. Még egyszer eljátszottam magamban a szavakkal: Madzag. Vasút. Madzagvasút. A madzag elszakadt. Halász Miklós A MADZAG ELSZAKADT UTAZÓ EMLÉKEK SZÉP VOLT Alkotó ifjúság Székesfehérváron, az Ifjúsági Házban hétfőn megnyílt az alumíniumipar „alkotó ifjúság” pályázatának kiállítása, amelyen az iparág húsz vállalata fiataljainak 110 legjobb pályaművét mutatják be. A bauxitbányászattól az alumíniumfeldolgozásig, valamennyi szakterületet felöleli a látkiállítás. 3 Eltékozolt energiák Azt már tapasztalni: anyaggal, eszközzel úgy-ahogy célszerűbben próbálunk sáfárkodni, de a szellemi munka értéke, becsülete csekély, azaz jó néhány helyen hagyják pazarlódni, fölösen emésztődni a kiművelt emberfők termelte energiát. Mondhatjuk kevésbé képletesen, a példa erejével: a létesítmény rossz elképzelésből kiindulva készült — ennek ellenére két zsűrin is átjutott —, tervét irattárba dobták, újat kell csinálni helyette. Elveszett több ezer munkaóra ezzel, de persze „csak” a társadalomnak, mert hisz’ a hebehurgyák, a mulasztásban közreműködők csorbítatlanul megkapták javadalmazásukat. Azután ül a tervező-, gyártmányszerkesztő asztalnál a mérnök, majd átballag a rajzasztalhoz. Amit leskiccelt, azt szabályos műszaki rajzba ülteti át, s azért ő — mekkora órabérért! —, mert nincs elegendő műszaki rajzoló. Napokon át a műhelyben tipródik a gyártásfejlesztési osztály munkatársa — történetesen két, gépészmérnöki és közgazdasági diplomával —, s az új berendezések elhelyezését irányítja. Megtehetné egy technikus is, de nincsen. Illetve, jókora a táboruk a gyárban, ám mással vannak elfoglalva, olyasmivel, amit tapasztalt szakmunkások is elláthatnának. Ez utóbbiak azonban anyagmozgatással foglalatoskodnak, ami viszont a segédmunkások dolga lenne... A népgazdaságban — a szocialista szektorban — a felsőfokú végzettségűek száma meghaladja a 300 ezret! Az egyetemi diploma megszerzéséig az állam 800 ezer forintot költ a jövendő szakemberre! Egy évtized alatt megkétszereződött a felsőfokú műszaki ismereteket elsajátítottak csoportja, de — amint azt egy reprezentatív vizsgálat megállapította : minden száz főből 16 olyan munkakörben dolgozik, amelynek alig van, vagy semmi köze nincs eredeti képzettségéhez. S akkor még nem szóltunk a középfokú végzettségűevi 400 ezres seregéről, amelyben megint sok csapatnyi ember azt csinálja, ami mellett nyugodtan félreteheti az eredeti szaktudását. Mindenekelőtt a termelővállalatok, szövetkezetek és intézmények feladata, hogy a meglevő szaktudással gazdálkodjanak! A megfelelő embert a megfelelő helyre régi igazsága ez, ám sokszor cáfol a gyakorlat. Nagy lyukú rostán hullik át annyi érték szülője, az emberi tudás és képesség. Leintik, sőt, szinte lebeszélik az újat akarót az adottal elégedetlent. Éles, alkotó elméket fognak születie rutinfeladatok igájába, adminisztrációval tölti ideje jó részét a kutató, az oktató, a gyártásszervező. S nemcsak azért, mert közfelfogásunk a kelleténél sokkal kisebb jelentőséget tulajdonít a szellemi munka hatékony kamatoztatásának, hanem azért is, mert maga a vállalati, intézményi szervezet sem kényszeríti ki ezt. Nem, mivel szervezetlen, fölös párhuzamosságokkal kuszált, mert nem alkalmazza — nem is ismeri! — azokat a vezetési technikákat, melyek világosan kijelölik a feladatokat és a feltételeket, a viszonylatokat és a felelősségeket. Lehet, sok munkahelyen úgy érzik a szellemi foglalkozásúak, hogy túlterheltek, rengeteget dolgoznak. Ám valódi, vagy álterhek ezek, hasznos vagy haszontalan a munka, amit csinálnak? Tőlük nem kérdik, hát nem kérdezik ők sem maguktól, legyintve, idegcsillapítókat szedve „robotolnak”, s csak nagy néha támad fel bennük a vágyakozás: értelmeset, szépet, tudásuknak, képességüknek megfelelő hasznosat alkotni! Nincs nagyobb vétek, mint megnyesni a szárnyakat, ami magasba emelne. Nincs fárasztóbb, lélekölőbb az értelmetlen munkánál, s a legtöbbet az pazarolja el közös javainkból, értékeinkből, aki nem tesz meg mindent, hogy a szellemi munka valóban az legyen, amit megjelölése közöl. M. O. A Magyar Szolidaritási Bizottság nyilatkozata Harminc esztendeje ün- forradalom vívmányai, a nénepli a haladó világ szép- pi tömegek legkövetkezetetember 2-án a nemzetközisebb és legtöbb áldozatot antifasiszta napot, s ebből az alkalomból tartott kibővített ülést hétfőn a Magyar Szolidaritási Bizottság. Sebestyén Nándorné, az Országos Béketanács főtitkára, a szolidaritási bizottság alelnöke mondott menyitó szavakat, majd Harmati Sándor, a bizottság elnöke számolt be a szervezet majd egyesztendős tevékenységéről, majd — javaslatára — a bizottság Portugáliával kapcsolatos szolidaritási nyilatkozatot fogadott el . A magyar közvélemény megdöbbenéssel és felháborodással értesült arról, hogy a portugál reakciós, fasiszta erők az utóbbi hetekben fokozták ellenforradalmi támadásaikat a demokratikus fasiszta erőket hozó ereje, a Portugál Kommunista Párt s más demokratikus pártok és szervezetek ellen — hangsúlyozza a nyilatkozat. A bizottság nyilatkozata kitér a spanyolországi eseményekre is, s aláhúzza: a belső társadalmi változásoktól, a világ haladó erőinek sikereitől, a portugál demokratikus fejlődéstől megriadt, korhadó fasiszta rendszer fokozta a haladó erők üldözését, s attól sem riadt vissza, hogy halálos ítéleteket hozzon. Csatlakozva a baszk hazafiak megmentéséért küzdő szolidaritási mozgalomhoz, közvéleményünk támogatásáról biztosítja a spanyol demokratikus anti Amíg az engedély megérkezik Építkezések, okok és késések Vitatkoznak, veszekednek, sőt pereskednek is. Az indulatok ilyen kavargása nem hiányzik a magánépítkezők táborából. Miről is lenne szó? Gyakran lehet hallani, hogy az építési engedély megérkezéséig elég hosszú idő telik el. Egyesek négyöt hónapos, mások egyéves késést is emlegetnek. Igaz, vagy sem? E kérdéssel kerestük fel a szegedi járási hivatal, illetve a városi tanács I. kerületi hivatalának illetékes szakembereit. Elöljáróban meg kell jegyezni, a felelet nem lehet az egyértelmű igen, vagy az egyértelmű nem. Sokkal összetettebb a kérdés, az ügyintézés gyorsasága nem egyszerűen a tanácsi dolgozók szorgalmán, lelkiismeretén múlik. A szakemberek egyformán vélekednek arról, hogy az engedélyek kiadásáig néha (nem is ritkán) hosszú idő telik el. Ezt az időt attól a pillanattól számíthatjuk, amikor az építtető belép az első hivatalba, szándékát közli, s addig a percig tart, amíg hozzá nem lát az alap kiásásához. Az illetékesek az eljárás jelenlegi helyzetét kissé nehézkesnek találják. Mivel az építkezés nem képzelhető el terv nélkül, ezért kezdjük talán a kérdés megválaszolását a tervdokumentáció beszerzésénél. Abban mindenki egyetért, hogy az építési hatósági munka meggyorsulna, ha nem kellene a tervek szakszerűségét alaposan megvizsgálni. Ezt persze úgy lehetne áthidalni, ha az építkezők sok terv közül válogathatnának. Olyan tervekre gondolunk itt, ami az országos szabványelőírásnak, a település, övezet jellegének, a városképnek és az építkezők igényének megfelel. Természetesen csak a tervek sokféleségével lehet az igényeknek eleget tenni! Szegeden már működik az építési tájékoztató központ, de itt még nem mindenki találja meg saját elképzelésével egyező típusokat, ezért kénytelenek magántervezőkhöz fordulni. Az is biztos, hogy felgyorsulna az ügyintézés, ha a telektulajdon-bizonyítás hamarabb befejeződne. Ennek részint akadálya maga az építtető, aki tájékozatlan, s nem tudja milyen igazolásokat kell beszereznie a tulajdonjog-bizonyításhoz. A papírmunkánál azt is illik megjegyezni, hogy a telekkönyvi szemle négyszeri, ötszöri iktatása fölöslegesnek tűnik. Feltétlenül szót kell ejteni arról: az építtetők nem ismerik a szükséges tudnivalókat. Szegeden ehhez nagy segítséget nyújt, nyújtana az ügyfélszolgálati iroda — ha ebben a témában felkeresnék. De nem is kell az irodába elmenni, hiszen a nyomtatványokon megkapják a legfontosabb felvilágosítást. Igaz ez még nem mindig elég, hiszen többfelé kell tájékozódniuk. Különösen azokban a községekben gond az informálódás, ahol az első fokú építésügyi hatóság hiányzik. A tájékozatlanság pedig sokféleképp fékezi az ügyintézést. Például nem megfelelően állítják ki a telekkönyvi szemlét, nem annyit fizetnek az illetékre, amennyit kellene ... Mivel a hivatal a rosszul kitöltött igazolásokat visszaküldi, így néhány hetet megint késik az ügyiratok feldolgozása, iktatása. Gyakran érezhető a szomszéd rosszindulata, ami fölösleges vitához vagy pereskedéshez vezet. Ezt azért kell megjegyezni, mivel a szomszédok is kapnak értesítést, hogy mellettük házat építenek. Így fürkésző tekintettel szemlélik, vajon a jövendő ház árnyékot vet kertjükre, vagy sem, átszáll majd a füst, vagy sem. A szkeptikusabbak bírósághoz fordulnak, és magántermészetű pereik miatt igen nagy költségekbe verik magukat. Eközben az idő múlik, és a fölösleges huzavona miatt késik az üres portán az első kapavágás. Az sem ritka, amikor a ház építési engedélye mellett nem kérik egyidőben a kerítés, garázs, melléképületek építési engedélyét, így az időhúzás tovább folytatódik. Az idő pedig közmondásunk szerint pénz, és ezt a magánépítkezők is érzik. Mindez gyakran azt eredményezi, hogy az építésügyi hatóságok a harmincnapos ügyintézési határidőt nem tudják betartani, túllépnek azon.