Délmagyarország, 1977. szeptember (67. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-01 / 205. szám

2 A szomáli miniszterelnök látogatása Moszkvában • Moszkva (MTI) Augusztus 29. és 31. között a Szovjetunióban tartózkodott Mohammed Sziad Barre, a Szomáli Forradalmi Szocia­lista Párt KB főtitkára, a Szomáli Demokratikus Köz­társaság államfője, a minisz­tertanács elnöke. Mohammed Sziad Barre megbeszélést folytatott Alek­­szej Kosziginnel, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagjával, a Szovjetunió Mi­nisztertanácsának elnökével, Mihail Szuszlovval, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagjával, az SZKP KB titká­rával és Andrej Gromikóval, az SZKP KB Politikai Bi­zottságának tagjával, a Szov­jetunió külügym­i­ni­szterével. A megbeszéléseken a felek véleménycserét folytattak a kölcsönös érdeklődésre szá­mot tartó kérdésekről. IUSZKIT BÉLA FOGADTA A LEMI* KB TITKÁRÁT Bisz­ku Béla, a­­ MSZMP Politikai Hi­­tt ittasainak tag­ja, a Központi Bizottság tit­­kára a KH székházában fo­gadta a hazánkban tartózko­dó Stanislaw Kaniát, a Len­gyel Egyesült Munkáspárt Politikai Bizottságának tag­ját, a Központi Bizottság titkárát. A szívélyes, elvtár­si légkörű megbeszélésen a két párt képviselői tájékoz­tatták egymást a szocialista építőmunka eredményeiről, és véleményt cseréltek a két testvérpárt kapcsolatainak alakulásáról, a nemzetközi kommunista és munkásmoz­galom időszerű kérdéseiről. D. SZTAVREV l­átogatusa gyenes andrásnál Gyenes András, az MSZMP Központi Bizottságának tit­kára szerdán fogadta Dra­­goljub Sztavrevet, a Jugo­szláv Kommunisták Szövet­sége Központi Bizottsága el­nöksége Végrehajtó Bizott­ságának tagját, aki pihenés­re érkezett hazánkba. Az elvtársi légkörben lezajlott találkozón kölcsönös tájékoz­tatásra került sor a szocia­lista építőmunka eredmé­nyeiről. Vélemén­ycserét folytattak pártjaink és or­szágaink együttműködésének fejlődéséről és a nemzetközi élet időszerű kérdéseiről. A SZOCIALISTA internacionálé — CHILÉRŐL A Szocialista Internacio­­nálé hétfőtől—szerdáig tartó háromnapos ülést rendezett Rotterdamban. A téma a chilei kérdés volt. Az ülés­szak megállapította, hogy az Egyesült Államok nagy fe­lelősséggel tartozik a chilei helyzet alakulásáért. Az új kormányzat hivatalba lépése reményeket keltett. Az a tény azonban, hogy Carter meghívta Pinochet táborno­kot, hogy vegyen részt a panamai egyezmény aláírá­sánál, ami a chilei fasiszta rezsim egyfajta törvényesí­­tését jelenti, visszalépést je­lent az Egyesü­lt Államoknak az emberi jogok kérdésében tanúsított magatartásában és nagy felháborodást kel­tett a konferencia résztvevői között. KIPRIANU CIPRUS ÚJ ELNÖKE Szpirosz Kiprianu lett a Ciprusi Köztársaság új el­nöke az augusztus elején szívroham következtében el­hunyt Makariosz érsek utó­daként- Antifasiszta nagygyűlés Soha többé! 0 Szombathely (MTI) A Hazafias Népfront, a Magyar Partizán Szövetség, az Országos Béketanács és az MSZMP szombathelyi vá­rosi bizottsága a nemzetközi antifasiszta nap alkalmából nagygyűlést rendezett szer­dán Szombathelyen, a Pa­mutipari Vállalat nagytermé­ben. A nagy­yülésen, melyen a megyeszékhely többi ü­ze­­mének, vállalatának és in­tézményének dolgozói is kép­viseltették magukat, dr. Jó­kai Loránd, a Magyar Jogász Szövetség főtitkára mondott beszédet. A fasizmus borzal­mainak felidézése, a felette aratott győzelem méltatása után részletesen beszélt azok­ról az erőfeszítésekről, ame­lyeket a Szovjetunió vezeté­sével folytatunk nap mint nap a béke megőrzése, a szörnyű tömegpusztító fegy­verek betiltása érdekében. Kiemelte, hogy napjainkban is aktivizálódnak a reakciós erők. Ezért össze kell fog­­niok a világ békeszerető em­bereinek, hogy Helsinki szel­leme érvényesüljön a nem­zetközi életben, hogy soha többé ne fenyegesse az em­beriséget a fasizmus és tar­­­­tós legyen a világbéke. Dr. Jókai Loránd beszéde után a nagygyűlés résztvevői, Horváth Ferencné fonónő előterjesztése alapján­ nyi­latkozatot fogadtak el. Eb­ben han­­g­súlyozták, hogy „a fasizmus ma is jelenlevő reá­lis veszélye ellen valamennyi becsületes, józan gondolko­dású embernek a leghatáro­zottabban harcolnia kell, hogy ne ismétlődhessenek meg az Oraudourok és Lidi­­cék, hogy ne legyenek többé tigrisketrecek, ne működhes­senek tovább Latin-Ameriká­­ban és másutt halálbrigádok, maroknyi terrorcsoportok ne tarthassanak rettegésben or­szágokat, nemzeteket, hogy soha többé ne tehessenek kü­lönbséget ember és ember között önkényes, természet­­ellenes szempontok alapján. A fasizmus bűneit soha nem lehet megbocsátani, nem le­het kegyelem a Hesseknek, a Kapplereknek, Mengeléknek és másoknak.” A nyilatkozatot a nagy­gyűlés­­ résztvevői eljuttatják az Országos Béketanácsnak. Arafat befejezte moszkvai megbeszéléseit • Bejrút (MTI) Jasszer Arafat, a PFSZ­­ Végrehajtó Bizottságának el­nöke háromnapos moszkvai látogatását befejezve szerdán visszaérkezett Bejrútba . Arafat, s az általa vezetett küldöttség Moszkvában szov­jet hivatalos személyt segítő­­kel, köztük Andrej Gromiko külügyminiszterrel folytatott megbeszéléseket.­­ Tíz halálos és huszonnégy­­ sebesült, áldozatot követelt az­­ a tüzérségi támadás, amelyet libanoni jobboldali erők in­téztek szerdán az ország déli részén a hazafias­ nemzeti erők és palesztin egységek ellenőrzése alatt álló telepü­lések ellen. A tömegpusztító fegyverek betiltásáról Szovjet—amerikai tárgyalások a Genf (TASZSZ) A korábbi megállapodás alapján Genfben augusztus 2—29. között tárgyalásokat folytatott a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok küldöttsége az új tömegpusz­­tító fegyverfajták és az ilyen fegy­ver­endszerek eltilt­ásá­ról és ebben az összefüggés­ben a radiológiai fegyver el­tiltásának kérdéséről. A tárgyszerű és konstruktív légkörben megtartott tárgya­lásokon a felek kicserélték­ nézeteiket és kifejtették ál­láspontjukat. az említett probléma megoldásának al­ternatív megközelítési mód­jairól. Részletesen megvitat­ják a radiológiai fegyver el­tiltásáról megkötendő egyez­mény kérdését. A felek megállapodtak ab­ban, hogy folytatják a tár­gyalásokat. A szocialista országok életéből Az „átlag” lengyel Vannak lengyelek, akiket egy-egy re­mekműről, tudományos eredményről vagy gyönyörű dallamaikról világszerte ismer­nek. Elég talán Kopernikusz, Kosciuszko, Mickiewicz, Chopin, Sklodowska-Curie, Reymont vagy Sienkiewicz nevét említeni. S vannak általánosító megjegyzések, ame­lyek többé-kevésbé ráillenek minden len­gyelre. Az egykori cári Varsó rendőrfőnö­ke például kijelentette: „A lengyel nem­zet veszélyesen ötletes és mindenre ké­pes.” Bizonyára, sok igazság van ebben a megállapításban is, bár nem lehet min­denre kiterjedő tényekkel igazolni. De vajon milyen a XX. századi, úgyne­vezett átlagos lengyel? A számítógépes sta­tisztika korában erre már bőséges a tény­adat. A legfiatalabb Európában: mindös­­­sze 30 éves, azt is figyelembe véve,­­hogy az utolsó 40 évben a lengyel férfiak átlag­életkora 10,6, a nőké pedig 22,4 évvel meghosszabbodott. Minden második len­gyel városi lakos. Az is tény, hogy az átlagos lengyel soha ilyen magas képzettséggel nem rendelke­zett. Minden nyolcadiknak középiskolai, minden negyvenediknek főiskolai végzett­sége van. A lengyel rendkívül mozgékony: azt tartják, hogy az utazást illetően első Európában. És vajon hogyan élnek ma általában a lengyelek? Az egy főre jutó átlagos havi kereset 4000 zloty körül van. A kereseté­nek legnagyobb részét az „átlagos lengyel” élelmiszerekre költi. Évente 70 kilo­gramm húst fogyaszt, elég sok alkoholt és kávét. Az évi cukorfogyasztása körülbelül 45, a gabonafogyasztása 120 kiló. A háztar­tások csaknem 90 százaléka mosógéppel, 50 százaléka hűtőszekrénnyel, 80 tévéké­­szülékkel és 6 százaléka pedig személygép­kocsival rendelkezik, fái­ de­ egy átlagos fejlődést számítva is, minden reményre feljogosítja a lengyel ál­lampolgárt. Csütörtök, 1977. szeptember 1.' „Felülkerekedni a fejeimen” Valeri­j Rozsgyesztvenszki­j, aki 1978. október 14-én Vja­­cseszlav Zudovval közösen a Szojuz—23 fedélzetén az űr­ben járt, s tudományos kí­sérleteket végeztek a Szal­jut—5 űrállomáson, az elmúlt n­apokban Leningrádban tar­tózkodott, a II. szovjet—ma­gyar ifjúsági barátságf­eszti­­vál díszvendégeként járt a Néva-parti városban. Bárhol tűnt fel, mindenUU körbe­vették a szovjet és a magyar fiatalok, alig győzött vála­szolni a záporozó kérdésekre. A fesztivál alatt találkozott a szovjet és a magyar sajtó képviselőivel is. — Kérjük, beszéljen az életút­járól. — Tősgyökeres leningrádi vagyok. 1939-ben születtem a Néva-parti városban. Apám a Balti Flotta tisztjeként a Nagy Honvédő Háború ide­jén részt vett a város védel­mében. A Dzerzsinszkij Ha­ditengerészeti Főiskolán 1961- ben fejeztem be tanulmányai­­­­mat, majd a Balti Flotta­­ mélytengeri búvárainak cso­portparancsnoka lettem. — Hogyan lesz mélytengeri búvárból űrhajós? — Sokat áldoztam ezért. Soha nem felejtem el, nem sokkal Gagarin visszatérése után olvastam egy riportso­rozatot arról, milyen legyen az űrhajós, s kik a legalkal­masabbak erre a különleges feladatra. Az­ írás végkövet­keztetése az volt, hogy csakis a berepülő pilóták között ér­demes válogatni. Nekem ak­koriban már „jó szakmám” volt, búvárként dolgoztam, s bár régóta érdeklődtem az űrhajózás iránt, letettem ar­ról, hogy valaha is eljutha­tok a világűrbe. Tizenkét év­vel ezelőtt azonban váratlan dolog történt: a kiválasztó bizottság elé kerültem, és alkalmasnak találtak. A do­log érdekessége, hogy ugyan­itt ismerkedtem meg V. D. Zudoval, aki a Szojuz—23 parancsnoka volt, s akivel együtt repültünk tavaly ok­tóberben. — Milyen feladatot hajtott végre a Szojuz—23 legény­sége? — A Szojuz­—23 fedélzetén tudományos-technikai kísér­leteket végeztünk. Ezek kö­­z­ül hadd említsek meg egyet, ami a környezetvédelemmel kapcsolatos. A Száljat—5 űr­állomáson azt vizsgáltuk, hogy kozmikus szemcsék se­gítségével miként befolyásol­ható az időjárás. Kazahsztán környékén szálltunk le, ahol legalább ezer tó található. Végig kapcsolatot tartottunk a leszállító állomással. Az egyik tó kásás jegén értünk földet éjszaka, mínusz 20 fo­kos hidegben, viharos időben. Tizenegy óra múlva találtak meg bennünket, s örömmel jelenthettük, hogy sikeresen végrehajtottuk a ránk bízott feladatokat. — Érzett-e félelmet, az űr­ben? S egyáltalán: lényeges szerepe van-e az űrhajósok pszichikai felkészítésének? — Engedjék meg, hogy a kérdésre egy példával vála­szoljak. Ha egy ejtőernyős előtt több ezer méter magas­ban kinyílik a repülőgép aj­taja, s ugráshoz készülődik, maga előtt látva a hatalmas mélységet, minden bizonnyal félelmet érez. Azok közé tar­tozom, akik nem hiszik el, hogy valaki veszélyes hely­zetbe kerülve tagadja a fé­lelmet. A kérdés csupán az: le tudja-e győzni az ember ezt az érzést, vagy pedig pá­nikba esik? Mi repülés köz­ben, munkánkat végezve nem gondolhatunk ilyesmire, csak­is arra, hogy maradéktalanul teljesítsük a feladatot. — Napjainkban az űrhajó­sok kiválasztásánál milyen szempontok kerülnek elő­térbe? — Az űrhajóst olyan spor­tolóhoz hasonlítanám, akinek a legkülönbözőbb hatások közepette is gyorsan, pilla­natok alatt döntenie kell. Rá­adásul mindig helyesen: a té­vedés elképzelhetetlen. Éppen ezért nem egy-egy részterüle­ten kiemelkedőt nyújtó embe­rek lehetnek alkalmasak erre a munkára, hanem olyan szé­les körű, sok mindenhez ér­tő egyének, akiknek vasideg­zetük van. — Hallhatnánk-e néhány szót a szocialista országok tervezett közös űrrepüléséről? — Talán nem mondok újat azzal, ha kijelentem: rendkí­vül szigorú követelmények­nek kell megfelelnie annak, akit űrrepülésre alkalmasnak találnak. A szocialista orszá­gok közös űrrepülésének elő­készületei pedig már jó ütem­ben haladnak, megkezdődött a kiválasztás. Tudomásom szerint Csillagvárosban fo­lyik Csehszlovákia, Lengyel­­ország és az NDK erre alkal­mas személyeinek felkészíté­se, s az idén sor kerül a ki­választásra Bulgáriában, Ro­mániában, Magyarországon, Mongóliában és Kubában is. Falus Gábor Berczeli A. Károly Vándorének 80. (Regény) Ezek a tébolyító gondolatok kavarogtak a fe­jemben, mikor egyszer csak éles asszonyi sikoly riasztott fel gyötrelmes elmélkedésemből. — Babból Babbo! Sei mortó! Mórtól Mortel — És hangos zokogás kísérte a halál felismerését, mert a norma valóban meghalt, s iszonyú volt számomra az is, hogy én ezt már tudtam, érez­tem, jóval előbb, mint a vedova, aki mellette virrasztón, de akit, úgy látszik, éppen akkor nyomott el az álom. Aztán sürgés-forgás, roha­nás, azt hiszem, Enrico is hamar ott termett és mindenki, aki a rokonsághoz tartozott, csak én la­pítottam sötéten, lelkiismeretem nyomasztó sú­lya alatt, s úgy viselkedtem, mint aki alszik, s nem tud semmiről. Soha ezt az­ éjszakát, s az utána következő na­pokat nem felejtem el, mert reggel, mikor a fény betört a szobámba, órákig táblából­tam ta­nácstalanul, nem tudtam, milyen ábrázattal lép­jek a védeva elé, hogy részvétemet kifejezzem. Úgy akartam viselkedni, mint aki semmit sem sejt­, s csak az ő közlésére rendül meg, és bizto­sítja őt együttérzéséről. Órákig tartó belső tusa után végre kiléptem csodálkozó arccal, hogy mi történik a lakásban, miért ez a nagy zaj. riadalom. Szerencsére, En­­ricóba botlottam bele először, aki egy kissé meg­nyugtatott, mikor el­mesél­te a nagy családi ka­tasztrófát. Képmutató módon, mindent elmon­dattam vele töviről hegyire, amit persze ő is csak a vedovától hallott, s minden szavát elké­pedve, fájlalva fogadtam. Közben örökösen arra figyeltem, hogy nem említi­­m meg a mákot, s mikor láttam, hogy teljesen gyanútlan, s a halált úgy fog­ja fel, mint a magas kor természetes kö­vetkezményét, kissé megnyugodtam, de mikor a vedova lépett be kisírt szemmel, megtörtségében is szép, barna arcával, a szívem rögtön a tor­komba ugrott, s idétlenül makogva előtte vala­mit, kiosontam a házból. Nem gondoltam én akkor Hiénára és senkire, semmire, csak a szegény nomnóra, aki feltehe­tőleg az én áldozatom. Magamba omolva lohol­tam végig a tengerparton, nem néztem semerre sem, csak a vízre, az­ áldott, nagy, nyugodt kék végtelenségre, amikor két hátizsákos, rövid nad­­rágos, vándorbotokkal fölszerelt fiatalemberrel akadtam össze az országúton. Rögtön láttam raj­tuk, hogy idegenek, de első nézésre azért nehéz volt eldönteni, hogy milyen nemzetiségűek le­hetnek. Ők is erősen szemügyre vettek, ők is megérezték rajtam az idegent, s talán csek azért, hogy erről meggyőződjenek, megszólítottak né­metül. — Beszél németül? — kérdezte az egyik, aki­nek kis bajuszkája, hegyes kec­skeszakálla volt, s a másiknál valamivel idősebbnek látszott. — Beszélek valamicskét — mondtam, s hogy elébe vágjak a következő kérdésnek, rögtön el­árultam, hogy magyar vagyok. A két német, mert most már nyilvánvaló volt, hogy azok voltak, igyekeztek barátságosan moso­lyogni e kijelentésre, bár, amint később kiderült, ez számukra sem mondott sokat, s noha a világ­háborúiban eleget hallhattak a magyar katonák­ról, ezen túl alig terjedt ismeretük. Magyaror­szágról nem tudtak sokkal többet, mint az ola­szok, akik ha kiejtették azt a szót, hogy „hon­véd”, úgy érezték, hogy már ki is merítették a magyar történelmet. Szóval, a két német sem tudott sokkal többet rólunk, de azért lelkesen rázták a kezemet, mint volt szövetségesek, s egy­­ben-másban sorstársak is. — ön Salernóban él? — kérdezte a másik, aki magasa­­bb volt az előzőnél, jobbk­épű is, majd­nem szép fiú, mert pirospozsgás képén még göd­­röcskék is mutatkoztak, ha nevetett, s boltozatos, nyílt homlokát göndör, barna fürtök koronázták. Szeme kékesszürke volt, orra hullámos és kes­keny, és egész termete izmokat, erőt és szívóssá­got sugárzott. Mindkettőjük hátán irgalmatlan hátizsák lógott le, majdnem a derekukig, de csak a kecskeszakállú görnyedt meg alatta, a fiata­labb délcegen, szinte észrevétlenül cipelte terhét. — Még néhány napig itt maradok, aztán sze­retnék lemenni Szicíliába — feleltem, s vissza­fordultam velük a város felé. Örültem, hogy ve­lük mehetek, mert így nem valószínű, hogy bár­ki is megszólít olasz barátaim közül. Nem volt kedvem találkozni e kedves fiúkkal, féltem, hogy kitérnek a nonno halálára, s önkéntelenül is el­árulom magam. Visszafelé bandukoltunk hát, de néhány szó után bemutatkoztunk egymásnak. (Folytatjuk^

Next