Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-01 / 178. szám

Szeräa, 1979. augusztus 13 Küldöttség az NSZK-ból Az OBT meghívására Ing­rid Kurc elnökségi tag veze­tésével Budapestre érkezett az NSZK-beli Békeunió kül­döttsége. Véleménycserét folytat az OBT és az Európai Biztonság és Együttműködés Magyar Nemzeti Bizottsága képviselőivel a két ország békemozgalmainak helyzeté­ről, az európai biztonság és együttműködés, valamint a leszerelés időszerű kérdései­ről. Környezetvédelem, takarékosság A Volán 13. számú kapos­vári vállalata felhívással for­dult Somogy megye nagyobb gépkocsiparkkal rendelkező vállalataihoz, állami gazda­­ságaihoz: az eddiginél több fáradt olajat gyűjtsenek ös­­­sze. A felhívásnak nemcsak az anyagtakarékosság, hanem a környezetvédelem is aktua­litást ad. A hozzáértők ugyanis nemcsak azt tudják, hogy 1000 kiló fáradt olaj­­ból 700—750 kiló regenerált olaj nyerhető, hanem azt is, hogy jórészt az elfogyasztott fáradt olaj szennyezi vizein­ket. A 13-as Volánnal 1973 óta évente több mint 240 ezer liter másodfinomítványt ké­szítenek, de üzemük 400 ezer liter olaj visszanyerésére is alkalmas. Az ország minden tájáról ide járnak tapaszta­latcserére, mert az olaj rege­nerálással foglalkozó 18 vál­lalat közül a kaposvári ké­szíti a legtöbb és legjobb minőségű másodfinomítványt. (MTI) Kötelektől a cérnákig Vannak emberek, akiknek életútja sokban megegyezik olyan tárgyak jellemzőivel, melyekkel évtizedeken át foglalkoztak. Sándor Józsefné több mint harminc évvel ez­előtt kezdett el gyárban dol­gozni. Akkor a Varga-féle kötélgyárba sikerült protek­cióval fölvételt nyernie. Ere­je, idegrendszere éppen olyan erősnek bizonyult, mint azok a kötelek, melyeket készí­tettek. Megtanulta ezenkívül azt is, hogyan kell álcázó há­lókat a katonáknak, sport­hálókat a röplabdásoknak és munkahálókat a halászoknak gyártani. Kötélerősségű idegrend­szerre, erőre nagyon nagy szüksége volt már fiatal ko­rában is. Hiszen nehezen él­tek és gyerekfejjel dolgoznia kellett. Édesapja fiatalon meghalt, baleset érte a Lip­­pai-féle fatelepen, ahol ko­vácsmesterként dolgozott Édesanyja az új­szegedi szö­vődé kártolójában koptatta erejét évtizedeken át. Most Sándor Józsefné is az újsze­gedi szövőüzemben munkál­kodik, a cérnázóban. Amint mondta, ereje, egészségi álla­­pota sem erősebb ma már, mint a cérnáé. Gyakran be­tegeskedik, különösen a lábai fájnak. „Az itteni gépek kö­zött több mint huszonhét esz­tendeje menetelek, ugrálok, futkosok. Nem is csodálom, hogy tönkre mentek a lá­baim." • Az újszegedi szövőgyár cér­­názóüzeme az egyik legrégeb­bi épület. Erős, bánáti Bohn­­féle téglából építették, átvé­szelt két világháborút, s ami­kor az amerikai Liberatorok bombáikkal a vasúti hidat célozgatták, jutott belőle a gyárépületnek is. A benne levő gépeket a háború vége felé uszályokba rakták, de mivel elmenekítésükre már nem maradt idő, a folyó fe­nekére süllyesztették. A csa­tazaj elcsitulása után a mun­kások szedték ki az iszapból és­ helyezték igen gyorsan új­ra üzembe. Sándorné még azokon a gépeken kezdte a cérnázást. „Istenem, de régen volt, s hol vannak már a hajdani Bammel-féle gé­pek?’* Most akár korszerűnek is mondhatjuk a cérnázóüze­­met. Berendezései, gépei nagy teljesítményűek, külsőre is tetszetősek, bár a rohanó időt tekintve ezek a gépek sem­ fiatalok már, hiszen jó tíz évvel ezelőtt gyártották őket. Sándor Józsefné az újsze­gedi szövőgyár egyik legjobb és legmagasabban kitüntetett brigádjának, a Május 1. ne­­vet viselő kollektívának a vezetője néhány esztendeje, amióta az alapító és korábbi vezető. Szögi Rózsi nyugdíj­ba ment. A brigád nevet is Szögi Rózsi ajánlotta, mivel 1962-ben, május elseje előtti napokban alakultak meg A régiek közül többen is nyug­díjba vonultak, de a kapcso­latot, a jó barátságot meg­tartották. Kérdem Sándornétől az első napok történetét, az immár három évtizeddel ezelőtti napok eseményeit. Már a fölvétel körülményei is csaknem a történelem­­könyvek lapjain lelhetők. Aligha értené meg egy mai fiatal leány, ha oly nehezen találna munkát, mint akkori­ban Sándor Józsefné. A kö­télgyárban fölöslegessé vál­tak többen is, de velük szem­ben igazán segítőkészek vol­tak a gyári vezetők, mert át­helyezéssel a jutaárugyárban kaptak munkát. Sándorné nem igen tudott ott meg­szokni, anyja is az újszegedi gyárban dolgozott, férje pe­dig a szegedi kenderben. Jó ismerősök vitték a hírt, menjen és jelentkezzen az újszegedi üzemben, mert bi­zalmasan kiszivárgott a hír, két-három lányt fölvesznek a cérnázóba. Mindenre pontosan emlé­kezik, 1952. április elején, egy pénteki napon jelentke­zett a portán és mondta, mi járatban van. Hétfőn már munkába is állt. „Előbb cér­­názónő voltam, fehér árut készítettünk. Tizenkilenc évig csináltam három műszakban, s mivel a lábaim megbete­gedtek, a keresztcsévélőnél dolgoztam tovább. Ma is azt végzem. Totyogunk hétméte­res távolságon, de egy pilla­natra sincs megállás. Folya­matosan kezelni kell a ke­resztorsó fejeket, ha azt akar­juk, hogy meglegyen a nor­ma, mozogni kell. Egyszer kiszámította Révész Laci, az üzemvezető, hogy minden műszakban kilépjük a 25—30 kilométert. A cséve súlya pe­dig jó másfél kilogramm, azt is állandóan szedegetni kell, s így nem csak az ember lá­ba, hanem a keze is elfá­rad.” A társakat a világért ki nem hagyná a beszélgetésből. A neveket is mind fölsorolja, azokét is, akik nyugdíjba mentek. Mutatja a brigád krónikáját őrző köteteket, amelyek lapjain fölelevene­dik tíz-tizenöt munkásasszony élete, s igen hiteles történe­te társadalmi-gazdasági-poli­­tikai életünknek is. Sok min­den már ma is csupán törté­nelemnek számít, némely­­mozzanata megható, némely mosolyogtató, de minden­képpen a leghitelesebb, ame­lyet egyáltalán valaha is ír­­­­tak a gyárak dolgozóiról. Ér­tékük már ma is fölbecsül­­hetetlen. Sándor Józsefné és munkatársai tizenhétszer kaptak kitüntetést, a brigá­dok elismerésének valami­lyen fokozatát, ebből a sor­ból mindössze egyetlen, a legmagasabb kitüntetés hiányzik, a Magyar Népköz­­társaság Kiváló Brigádja cím. Naplóikban neves politiku­sok, írók, közéleti vezetők bejegyzéseit őrzik. Örömmel mutatják azt az odalt, amely­re Kádár János írt üdvözlő szavakat. Lehet, hogy az akkori kö­vetelések, fölajánlások né­hány tétele ma formálisnak tűnik, nekem mégis az a ta­pasztalatom, hogy sok em­berben maradandó nyomot hagyott, s ha jelenleg ők ma­guk is mosolyognak néhá­nyan, de a színházat és a könyvet sokan éppen a „kényszer” hatása nyomán szerették meg, s ma többet olvasnak, mint amennyit haj­danában fölajánlottak a bri­gádkitüntetés elnyerése érde­kében. Sándorné és társai megfogadták Szabó Magda írónő naplóbeli üzenetét: „A könyv jó barát, sem hely­hez, sem időhöz nem kötő­dik. Fogadják el a segítsé­gét.” * Átböngésztem a brigád szo­cialista szerződését, amelyet az idei esztendőre szövegez­­tek. A három ismert jelszó jegyében csoportosították feladataikat, vállalásaikat. Megfontoltan, erejüket is­merve állapították meg a felső határokat, a terven fe­lül ajánlott mennyiséget, mi­nőséget. A fiatalabbak szak­mailag is továbbtanulnak, vetélkedőkre is készülnek, szívesen látogatják a brigád­klub rendezvényeit Dicsére­tes társadalmi munkájuk, véradásuk és közreműködé­sük a gyári közéletben. „Csak az egészség volna jobb,­ mert emberek vagyunk ugyan, de annyiban hasonlí­tunk a gépekre, hogy idővel kopnak az alkatrészek, mi is rászorulunk olykor egy kis generálozásra, de új gép már soha nem lesz belőlünk.” Igaza van Sándor József­­nénak. Ha valamikor olyan erősek is voltunk, mint a kö­telek, öregedő és fáradó tes­tünk ereje lassacskán a cér­náéval versenyezhet. Legfel­jebb az vigasztalhatja a munkában megfáradt embe­reket, hogy vannak igen erős cérnák is, amelyeket nehéz elszakítani. Gazdagh István Újonc határőrök köszöntése Szólítottak néhány száz fia­talt megint. Árpádhalomtól Csongrádig, Makótól Sze­gedig sok családból elkö­szöntek tegnap reggel, és in­dultak eltölteni a katona­időt a határőrségben. Ünne­pélyesen fogadták vala­mennyit. Szegeden, a MÁV művelődési otthonban gyűl­tek egybe a sorkatonák, a szülők, hozzátartozók jelen­létében.­­ Útravalót is kaptak, meg­hitt hangulatú fogadóünnep­ségen köszöntötték őket az elöljárók. Ott volt az ünnep­ség elnökségében a­ párt- és az állami szervek, az ifjúsá­gi szövetség, a népfront és a fegyveres testületek képvi­selője. Elöljáróban dr. Ko­vács Lajos alezredes, a me­gyei kiegészítő parancsnok szólt, majd a Hazafias Nép­front szegedi bizottsága ne­vében Szabó Antal beszélt. Ezután Béni István­, kiváló határőrkatona, sorszakaszve­­zető átadta a fegyvert az újoncokat képviselő Goda Tibornak. Két ifjú gitáros zenélt, da­lolt még harcos búcsúztató­ként, Sztrain István és Sava­nya István, majd a kalocsai helyőrség fúvószenekarának hangjaira gépkocsira ültek a fiúk, s elvonultak a határőr­kerület parancsnoka, Dudás István ezredes előtt, aki kö­szöntötte őket. A bevonulók megkezdték katonaéletüket. Szabályozás és szabályozottsá m­ űködő rendszerek vesz­­nek körül bennünket. Olyan szerkezetek, rendszerek, amelyeket mi, emberek hoztunk létre, ám amelyeknek működését min­den részletre kiterjedően már képtelen irányítani, vezérel­ni az ember. Az ember több­nyire csupán a célt, a célo­kat szabja meg, megválaszt­va a hozzá vezető utakat, a változó sebességeket, vagyis az út dinamikáját, s a rend­szer teljesíti az emberi aka­ratot úgy, hogy közben ön­nön működését szabályozza. Technikai rendszerek! — mondhatnánk legyintve. — Iskolai tananyag. És külön­ben is. Mire példa ez? Sok mindenre, többek kö­zött a társadalomra is. Igen, a társadalomra is, amely bár mérhetetlenül bonyolultab­ban, ám végül is hasonló rendező elvek, szabályozott­ságok keretei között műkö­dik, mint például egy gép­kocsi. Hogy miről is van szó közelebbről? Arról, hogy a társadalomban is működnek olyan „külső” szabályozó erők, mint a gépkocsiban a kormány, a fék, vagy a gáz­pedál. Ezek a „külső” szabá­lyozók politikai, kormányzati, s a különböző önkormányzati stb. döntések alapján meg­szabják a társadalom fejlő­désének fő irányait, a hozzá vezető lehetséges utak közül kiválasztják a legmegfele­lőbb utat, s vezérlik a tár­sadalom belső és külső dina­mikáját, vagyis többek kö­zött azt, hogy milyen szférák kapjanak elsőbbséget a fej­lődés egyes szakaszaiban, melyek kevésbé. Ám e „kül­ső” szabályozó mellett ab­szolút többségben vannak a társadalom életében azok a „belső” szabályozó mechaniz­musok, amelyek végül is mű­ködőképessé teszik az embe­ri, gazdasági, politikai, kultu­rális stb. mechanizmusok egészét, vagyis magát a tár­sadalmat. S e „belső” sza­bályozók többsgükben ön­­működőek, vagyis hosszabb­­rövidebb időn át minden kü­lönösebb beavatkozás nélkül képesek szabályozni a társa­dalmi részfolyamatokat. Hogy miért kell minderről ilyen sokat beszélni? Azért, mert enélkül sokszor éppen a lényegét nem érthetjük meg annak­ a változássorozatnak, amely körülöttünk immár tíz-húsz éve megkezdődött, amely napjainkban szinte te­tőzni látszik. Kíséreljünk meg kicsit együtt gondolkodni! A föl­szabadulás után romokban hevert az ország, s gyakor­latilag nem volt működőké­pes gazdasága. A gazdasági újjáépítés keretei között pe­dig kibontakozott a politikai, szocialista forradalom, amely fölszámolta azokat a régi po­litikai, kulturális, emberi és osztálykereteket, amelyek a tőkés Magyarországon volta­képpen biztosították a társa­dalom önszabályozását, egy osztályérdekek szerinti, s mil­liók kizsákmányolására épü­lő „külső” program keretei között. Tehát az ország régi gazdasági és politikai mecha­nizmusai lényegében egy idő­ben pusztultak el, s a fel­­szabadulás utáni első tizen­ egynéhány év arra ment el, hogy működőképes gazdasá­got, s működőképes új poli­tikai viszonyokat teremtsünk Erre az időszakra — valóban működőképes rendszerek hí­ján — az volt az alapvetően jellemző, hogy „külső” sza­bályozással, politikai és kor­mányzati stb. döntésekkel irányítottuk társadalmi fo­lyamatainkat. Ám ahogyan sikerült létrehoznunk a mű­ködő- és fejlődőképes szocia­lista gazdaságot s ezzel pár­huzamosan megteremtettük a működő- és fejlődőképes szo­cialista társadalmi viszonyo­kat, úgy vált egyre nagyobb tehertétellé, s olykor a fej­lődés lassítójává az, hogy alapvetően még mindig ra­gaszkodtunk e mechanizmu­sok teljes „külső” szabályozá­sához. Vagyis e mechanizmu­sok jó részében nem építet­tük ki, vagy nem engedtük időben­ érvényesülni azokat a „belső”, önszabályozó rend­szereket, amelyek nélkülöz­hetetlenek a gyorsuló műkö­désű, bonyolult rendszerek irányításában. P­éldákért nem kell messzire mennünk, hi­szen valamennyien so­kat tudnánk idézni. Ha mást nem, hát a merev tervutasí­tásos rendszer emlékét, ami­kor a vállalatoknak és veze­tőiknek sem érdekük, sem­­ lehetőségük nem volt az ön­álló döntésre és cselekvésre, az egészséges fejlődésre, mi­vel az irányítás teljes egészé­ben a „külső” szabályozástól függött. Valahogyan úgy, mintha a vezérmű helyett a gépkocsivezetőnek kellene irányítania a hengerek sze­lepeinek nyitását és zárá­sát ... Természetesen ez a példa is sántít, mivel jóval bonyo­lultabb összefüggésekről volt szó. Ám éppen a bonyolul­tabb összefüggések igényel­ték kikerülhetetlenül a „bel­ső” szabályozó mechanizmu­sok átfogóbb kiépítését, ami részben meg is történt 1968— 72. között. Az eredménynek pedig valamennyien tanúi le­hettünk a rohamosan gazda­godó árukínálatban, a javuló életszínvonalban, a növekvő munkakedvben is. S nemcsak tanúi, hanem egyúttal aktív részesei és haszonélvezői is. Ma voltaképpen annak va­gyunk tanúi, hogy a mostan­ság születő politikai és gaz­dasági döntések éppen azt szolgálják, bővüljön tovább a társadalom egészének, a gazdaságnak „belső” szabá­lyozottsága, mivel azok híján a „külső” szabályozás kel­leténél nagyobb kényszere szükségszerűen rontja egyre bonyolultabbá váló gazdasá­gi-társadalmi mechanizmu­saink hatásfokát, nehézkessé vagy éppen lehetetlenné téve magát a fejlődést is. Nyilván már sejtik, hová akarok kilyukadni. Igen, most a fogyasztói árak „normali­zálása”, januártól pedig a termelői árak rendezése, s a gazdasági szabályozók, adók várható ésszerűsítése szerves része ennek a folyamatnak. Olyan szükséges rossz, ame­lyen túl kellett esnünk. Nem egyszerűen csak azért, hogy az árak kifejezzék az árak körülbelüli tényleges értékét. Bár ezért is, mert létkérdés­sé vált számunkra, hogy egészségesebb és takaréko­sabb fogyasztási szerkezet alakuljon ki nálunk. Ám nem pusztán ez a lényeg. Az a fontos, hogy az árak rende­zése az első lépés volt affelé, hogy gazdasági életünkben tovább folytassuk a „belső”, automatizált szabályozási mechanizmusok beépítését, amelyben a jó vállalat vég­re igazában képes lesz fej­lődni, amelyben a jobb, na­gyobb értéket létrehozó mun­kát majd jobban meg lehet fizetni, s amely így valóban érdekeltté teheti majd vala­mennyiünket — nem a több, hanem a jobb munkában, s amely belső automatizmu­sok kialakítása jobb szerve­zeti kereteket teremt majd az egész gazdaság gyorsabb fejlődéséhez, versenyképessé­géhez. Ez volt az első, s számunk­ra a legkellemetlenebb lépés e folyamatban. Ám ez a lé­pés teszi lehetővé a követ­kező lépéseket, amelyeknek viszont már mindannyian haszonélvezői leszünk. Mind­annyian, akik dolgozni, s jobban és szebben élni aka­runk ebben az országban. S­­zerves, működő rend­szer a társadalom. Amíg egyszerűbb, ke­vésbé összetett, még jól le­het irányítani „külső” sza­bályozással. Ám, ahogyan bonyolultabbá válik, egyre kevésbé lehet valóban átte­kinteni összetett kapcsola­­­­tait, s egyre kevésbé lehet tudni, hogy egy-egy önmagá­­­ban jó és szükséges döntés milyen torzulásokra, káros következményekre vezet más területeken. Ha viszont si­­kerül kiépítenünk a belső szabályozások tökéletesebb rendszerét, a szükséges „au­tomatizmusokat”, akkor a „külső” szabályozás immár sokkalta hatékonyabban ké­pes ellátni saját feladatát vagyis a cél, az útvonal a dinamika, összefüggéseinek meghatározását, kiválasztá­sát. Ám ez mindennek csu­pán az egyik oldala. A má­sik: fokozatosan mi, vala­mennyien az eddiginél sok­kalta több lehetőséget ka­punk arra, hogy használjuk tudásunkat, hogy még in­kább megismerhessük az ér­telmes és valódi értékeket teremtő, s az értéke szerint honorált munka örömeit Azokat az örömöket, ame­lyektől egy „belső” automa­tizmusokkal, szabályozókkal nem kellő mennyiségben és minőségben rendelkező, s emiatt sokszor „lassú járatra” kényszerülő mechanizmus sokszor megfosztott bennün­ket, érdekeltségi rendsze­rünkben „lassú járatra” kész­tetve sokszor minket is. S ez is eredmény lesz. Nem is kevés... Szávay István

Next