Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-01 / 178. szám
Szeräa, 1979. augusztus 13 Küldöttség az NSZK-ból Az OBT meghívására Ingrid Kurc elnökségi tag vezetésével Budapestre érkezett az NSZK-beli Békeunió küldöttsége. Véleménycserét folytat az OBT és az Európai Biztonság és Együttműködés Magyar Nemzeti Bizottsága képviselőivel a két ország békemozgalmainak helyzetéről, az európai biztonság és együttműködés, valamint a leszerelés időszerű kérdéseiről. Környezetvédelem, takarékosság A Volán 13. számú kaposvári vállalata felhívással fordult Somogy megye nagyobb gépkocsiparkkal rendelkező vállalataihoz, állami gazdaságaihoz: az eddiginél több fáradt olajat gyűjtsenek össze. A felhívásnak nemcsak az anyagtakarékosság, hanem a környezetvédelem is aktualitást ad. A hozzáértők ugyanis nemcsak azt tudják, hogy 1000 kiló fáradt olajból 700—750 kiló regenerált olaj nyerhető, hanem azt is, hogy jórészt az elfogyasztott fáradt olaj szennyezi vizeinket. A 13-as Volánnal 1973 óta évente több mint 240 ezer liter másodfinomítványt készítenek, de üzemük 400 ezer liter olaj visszanyerésére is alkalmas. Az ország minden tájáról ide járnak tapasztalatcserére, mert az olaj regenerálással foglalkozó 18 vállalat közül a kaposvári készíti a legtöbb és legjobb minőségű másodfinomítványt. (MTI) Kötelektől a cérnákig Vannak emberek, akiknek életútja sokban megegyezik olyan tárgyak jellemzőivel, melyekkel évtizedeken át foglalkoztak. Sándor Józsefné több mint harminc évvel ezelőtt kezdett el gyárban dolgozni. Akkor a Varga-féle kötélgyárba sikerült protekcióval fölvételt nyernie. Ereje, idegrendszere éppen olyan erősnek bizonyult, mint azok a kötelek, melyeket készítettek. Megtanulta ezenkívül azt is, hogyan kell álcázó hálókat a katonáknak, sporthálókat a röplabdásoknak és munkahálókat a halászoknak gyártani. Kötélerősségű idegrendszerre, erőre nagyon nagy szüksége volt már fiatal korában is. Hiszen nehezen éltek és gyerekfejjel dolgoznia kellett. Édesapja fiatalon meghalt, baleset érte a Lippai-féle fatelepen, ahol kovácsmesterként dolgozott Édesanyja az újszegedi szövődé kártolójában koptatta erejét évtizedeken át. Most Sándor Józsefné is az újszegedi szövőüzemben munkálkodik, a cérnázóban. Amint mondta, ereje, egészségi állapota sem erősebb ma már, mint a cérnáé. Gyakran betegeskedik, különösen a lábai fájnak. „Az itteni gépek között több mint huszonhét esztendeje menetelek, ugrálok, futkosok. Nem is csodálom, hogy tönkre mentek a lábaim." • Az újszegedi szövőgyár cérnázóüzeme az egyik legrégebbi épület. Erős, bánáti Bohnféle téglából építették, átvészelt két világháborút, s amikor az amerikai Liberatorok bombáikkal a vasúti hidat célozgatták, jutott belőle a gyárépületnek is. A benne levő gépeket a háború vége felé uszályokba rakták, de mivel elmenekítésükre már nem maradt idő, a folyó fenekére süllyesztették. A csatazaj elcsitulása után a munkások szedték ki az iszapból és helyezték igen gyorsan újra üzembe. Sándorné még azokon a gépeken kezdte a cérnázást. „Istenem, de régen volt, s hol vannak már a hajdani Bammel-féle gépek?’* Most akár korszerűnek is mondhatjuk a cérnázóüzemet. Berendezései, gépei nagy teljesítményűek, külsőre is tetszetősek, bár a rohanó időt tekintve ezek a gépek sem fiatalok már, hiszen jó tíz évvel ezelőtt gyártották őket. Sándor Józsefné az újszegedi szövőgyár egyik legjobb és legmagasabban kitüntetett brigádjának, a Május 1. nevet viselő kollektívának a vezetője néhány esztendeje, amióta az alapító és korábbi vezető. Szögi Rózsi nyugdíjba ment. A brigád nevet is Szögi Rózsi ajánlotta, mivel 1962-ben, május elseje előtti napokban alakultak meg A régiek közül többen is nyugdíjba vonultak, de a kapcsolatot, a jó barátságot megtartották. Kérdem Sándornétől az első napok történetét, az immár három évtizeddel ezelőtti napok eseményeit. Már a fölvétel körülményei is csaknem a történelemkönyvek lapjain lelhetők. Aligha értené meg egy mai fiatal leány, ha oly nehezen találna munkát, mint akkoriban Sándor Józsefné. A kötélgyárban fölöslegessé váltak többen is, de velük szemben igazán segítőkészek voltak a gyári vezetők, mert áthelyezéssel a jutaárugyárban kaptak munkát. Sándorné nem igen tudott ott megszokni, anyja is az újszegedi gyárban dolgozott, férje pedig a szegedi kenderben. Jó ismerősök vitték a hírt, menjen és jelentkezzen az újszegedi üzemben, mert bizalmasan kiszivárgott a hír, két-három lányt fölvesznek a cérnázóba. Mindenre pontosan emlékezik, 1952. április elején, egy pénteki napon jelentkezett a portán és mondta, mi járatban van. Hétfőn már munkába is állt. „Előbb cérnázónő voltam, fehér árut készítettünk. Tizenkilenc évig csináltam három műszakban, s mivel a lábaim megbetegedtek, a keresztcsévélőnél dolgoztam tovább. Ma is azt végzem. Totyogunk hétméteres távolságon, de egy pillanatra sincs megállás. Folyamatosan kezelni kell a keresztorsó fejeket, ha azt akarjuk, hogy meglegyen a norma, mozogni kell. Egyszer kiszámította Révész Laci, az üzemvezető, hogy minden műszakban kilépjük a 25—30 kilométert. A cséve súlya pedig jó másfél kilogramm, azt is állandóan szedegetni kell, s így nem csak az ember lába, hanem a keze is elfárad.” A társakat a világért ki nem hagyná a beszélgetésből. A neveket is mind fölsorolja, azokét is, akik nyugdíjba mentek. Mutatja a brigád krónikáját őrző köteteket, amelyek lapjain fölelevenedik tíz-tizenöt munkásasszony élete, s igen hiteles története társadalmi-gazdasági-politikai életünknek is. Sok minden már ma is csupán történelemnek számít, némelymozzanata megható, némely mosolyogtató, de mindenképpen a leghitelesebb, amelyet egyáltalán valaha is írtak a gyárak dolgozóiról. Értékük már ma is fölbecsülhetetlen. Sándor Józsefné és munkatársai tizenhétszer kaptak kitüntetést, a brigádok elismerésének valamilyen fokozatát, ebből a sorból mindössze egyetlen, a legmagasabb kitüntetés hiányzik, a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja cím. Naplóikban neves politikusok, írók, közéleti vezetők bejegyzéseit őrzik. Örömmel mutatják azt az odalt, amelyre Kádár János írt üdvözlő szavakat. Lehet, hogy az akkori követelések, fölajánlások néhány tétele ma formálisnak tűnik, nekem mégis az a tapasztalatom, hogy sok emberben maradandó nyomot hagyott, s ha jelenleg ők maguk is mosolyognak néhányan, de a színházat és a könyvet sokan éppen a „kényszer” hatása nyomán szerették meg, s ma többet olvasnak, mint amennyit hajdanában fölajánlottak a brigádkitüntetés elnyerése érdekében. Sándorné és társai megfogadták Szabó Magda írónő naplóbeli üzenetét: „A könyv jó barát, sem helyhez, sem időhöz nem kötődik. Fogadják el a segítségét.” * Átböngésztem a brigád szocialista szerződését, amelyet az idei esztendőre szövegeztek. A három ismert jelszó jegyében csoportosították feladataikat, vállalásaikat. Megfontoltan, erejüket ismerve állapították meg a felső határokat, a terven felül ajánlott mennyiséget, minőséget. A fiatalabbak szakmailag is továbbtanulnak, vetélkedőkre is készülnek, szívesen látogatják a brigádklub rendezvényeit Dicséretes társadalmi munkájuk, véradásuk és közreműködésük a gyári közéletben. „Csak az egészség volna jobb, mert emberek vagyunk ugyan, de annyiban hasonlítunk a gépekre, hogy idővel kopnak az alkatrészek, mi is rászorulunk olykor egy kis generálozásra, de új gép már soha nem lesz belőlünk.” Igaza van Sándor Józsefnénak. Ha valamikor olyan erősek is voltunk, mint a kötelek, öregedő és fáradó testünk ereje lassacskán a cérnáéval versenyezhet. Legfeljebb az vigasztalhatja a munkában megfáradt embereket, hogy vannak igen erős cérnák is, amelyeket nehéz elszakítani. Gazdagh István Újonc határőrök köszöntése Szólítottak néhány száz fiatalt megint. Árpádhalomtól Csongrádig, Makótól Szegedig sok családból elköszöntek tegnap reggel, és indultak eltölteni a katonaidőt a határőrségben. Ünnepélyesen fogadták valamennyit. Szegeden, a MÁV művelődési otthonban gyűltek egybe a sorkatonák, a szülők, hozzátartozók jelenlétében. Útravalót is kaptak, meghitt hangulatú fogadóünnepségen köszöntötték őket az elöljárók. Ott volt az ünnepség elnökségében a párt- és az állami szervek, az ifjúsági szövetség, a népfront és a fegyveres testületek képviselője. Elöljáróban dr. Kovács Lajos alezredes, a megyei kiegészítő parancsnok szólt, majd a Hazafias Népfront szegedi bizottsága nevében Szabó Antal beszélt. Ezután Béni István, kiváló határőrkatona, sorszakaszvezető átadta a fegyvert az újoncokat képviselő Goda Tibornak. Két ifjú gitáros zenélt, dalolt még harcos búcsúztatóként, Sztrain István és Savanya István, majd a kalocsai helyőrség fúvószenekarának hangjaira gépkocsira ültek a fiúk, s elvonultak a határőrkerület parancsnoka, Dudás István ezredes előtt, aki köszöntötte őket. A bevonulók megkezdték katonaéletüket. Szabályozás és szabályozottsá m űködő rendszerek vesznek körül bennünket. Olyan szerkezetek, rendszerek, amelyeket mi, emberek hoztunk létre, ám amelyeknek működését minden részletre kiterjedően már képtelen irányítani, vezérelni az ember. Az ember többnyire csupán a célt, a célokat szabja meg, megválasztva a hozzá vezető utakat, a változó sebességeket, vagyis az út dinamikáját, s a rendszer teljesíti az emberi akaratot úgy, hogy közben önnön működését szabályozza. Technikai rendszerek! — mondhatnánk legyintve. — Iskolai tananyag. És különben is. Mire példa ez? Sok mindenre, többek között a társadalomra is. Igen, a társadalomra is, amely bár mérhetetlenül bonyolultabban, ám végül is hasonló rendező elvek, szabályozottságok keretei között működik, mint például egy gépkocsi. Hogy miről is van szó közelebbről? Arról, hogy a társadalomban is működnek olyan „külső” szabályozó erők, mint a gépkocsiban a kormány, a fék, vagy a gázpedál. Ezek a „külső” szabályozók politikai, kormányzati, s a különböző önkormányzati stb. döntések alapján megszabják a társadalom fejlődésének fő irányait, a hozzá vezető lehetséges utak közül kiválasztják a legmegfelelőbb utat, s vezérlik a társadalom belső és külső dinamikáját, vagyis többek között azt, hogy milyen szférák kapjanak elsőbbséget a fejlődés egyes szakaszaiban, melyek kevésbé. Ám e „külső” szabályozó mellett abszolút többségben vannak a társadalom életében azok a „belső” szabályozó mechanizmusok, amelyek végül is működőképessé teszik az emberi, gazdasági, politikai, kulturális stb. mechanizmusok egészét, vagyis magát a társadalmat. S e „belső” szabályozók többsgükben önműködőek, vagyis hosszabbrövidebb időn át minden különösebb beavatkozás nélkül képesek szabályozni a társadalmi részfolyamatokat. Hogy miért kell minderről ilyen sokat beszélni? Azért, mert enélkül sokszor éppen a lényegét nem érthetjük meg annak a változássorozatnak, amely körülöttünk immár tíz-húsz éve megkezdődött, amely napjainkban szinte tetőzni látszik. Kíséreljünk meg kicsit együtt gondolkodni! A fölszabadulás után romokban hevert az ország, s gyakorlatilag nem volt működőképes gazdasága. A gazdasági újjáépítés keretei között pedig kibontakozott a politikai, szocialista forradalom, amely fölszámolta azokat a régi politikai, kulturális, emberi és osztálykereteket, amelyek a tőkés Magyarországon voltaképpen biztosították a társadalom önszabályozását, egy osztályérdekek szerinti, s milliók kizsákmányolására épülő „külső” program keretei között. Tehát az ország régi gazdasági és politikai mechanizmusai lényegében egy időben pusztultak el, s a felszabadulás utáni első tizen egynéhány év arra ment el, hogy működőképes gazdaságot, s működőképes új politikai viszonyokat teremtsünk Erre az időszakra — valóban működőképes rendszerek híján — az volt az alapvetően jellemző, hogy „külső” szabályozással, politikai és kormányzati stb. döntésekkel irányítottuk társadalmi folyamatainkat. Ám ahogyan sikerült létrehoznunk a működő- és fejlődőképes szocialista gazdaságot s ezzel párhuzamosan megteremtettük a működő- és fejlődőképes szocialista társadalmi viszonyokat, úgy vált egyre nagyobb tehertétellé, s olykor a fejlődés lassítójává az, hogy alapvetően még mindig ragaszkodtunk e mechanizmusok teljes „külső” szabályozásához. Vagyis e mechanizmusok jó részében nem építettük ki, vagy nem engedtük időben érvényesülni azokat a „belső”, önszabályozó rendszereket, amelyek nélkülözhetetlenek a gyorsuló működésű, bonyolult rendszerek irányításában. Példákért nem kell messzire mennünk, hiszen valamennyien sokat tudnánk idézni. Ha mást nem, hát a merev tervutasításos rendszer emlékét, amikor a vállalatoknak és vezetőiknek sem érdekük, sem lehetőségük nem volt az önálló döntésre és cselekvésre, az egészséges fejlődésre, mivel az irányítás teljes egészében a „külső” szabályozástól függött. Valahogyan úgy, mintha a vezérmű helyett a gépkocsivezetőnek kellene irányítania a hengerek szelepeinek nyitását és zárását ... Természetesen ez a példa is sántít, mivel jóval bonyolultabb összefüggésekről volt szó. Ám éppen a bonyolultabb összefüggések igényelték kikerülhetetlenül a „belső” szabályozó mechanizmusok átfogóbb kiépítését, ami részben meg is történt 1968— 72. között. Az eredménynek pedig valamennyien tanúi lehettünk a rohamosan gazdagodó árukínálatban, a javuló életszínvonalban, a növekvő munkakedvben is. S nemcsak tanúi, hanem egyúttal aktív részesei és haszonélvezői is. Ma voltaképpen annak vagyunk tanúi, hogy a mostanság születő politikai és gazdasági döntések éppen azt szolgálják, bővüljön tovább a társadalom egészének, a gazdaságnak „belső” szabályozottsága, mivel azok híján a „külső” szabályozás kelleténél nagyobb kényszere szükségszerűen rontja egyre bonyolultabbá váló gazdasági-társadalmi mechanizmusaink hatásfokát, nehézkessé vagy éppen lehetetlenné téve magát a fejlődést is. Nyilván már sejtik, hová akarok kilyukadni. Igen, most a fogyasztói árak „normalizálása”, januártól pedig a termelői árak rendezése, s a gazdasági szabályozók, adók várható ésszerűsítése szerves része ennek a folyamatnak. Olyan szükséges rossz, amelyen túl kellett esnünk. Nem egyszerűen csak azért, hogy az árak kifejezzék az árak körülbelüli tényleges értékét. Bár ezért is, mert létkérdéssé vált számunkra, hogy egészségesebb és takarékosabb fogyasztási szerkezet alakuljon ki nálunk. Ám nem pusztán ez a lényeg. Az a fontos, hogy az árak rendezése az első lépés volt affelé, hogy gazdasági életünkben tovább folytassuk a „belső”, automatizált szabályozási mechanizmusok beépítését, amelyben a jó vállalat végre igazában képes lesz fejlődni, amelyben a jobb, nagyobb értéket létrehozó munkát majd jobban meg lehet fizetni, s amely így valóban érdekeltté teheti majd valamennyiünket — nem a több, hanem a jobb munkában, s amely belső automatizmusok kialakítása jobb szervezeti kereteket teremt majd az egész gazdaság gyorsabb fejlődéséhez, versenyképességéhez. Ez volt az első, s számunkra a legkellemetlenebb lépés e folyamatban. Ám ez a lépés teszi lehetővé a következő lépéseket, amelyeknek viszont már mindannyian haszonélvezői leszünk. Mindannyian, akik dolgozni, s jobban és szebben élni akarunk ebben az országban. Szerves, működő rendszer a társadalom. Amíg egyszerűbb, kevésbé összetett, még jól lehet irányítani „külső” szabályozással. Ám, ahogyan bonyolultabbá válik, egyre kevésbé lehet valóban áttekinteni összetett kapcsolatait, s egyre kevésbé lehet tudni, hogy egy-egy önmagában jó és szükséges döntés milyen torzulásokra, káros következményekre vezet más területeken. Ha viszont sikerül kiépítenünk a belső szabályozások tökéletesebb rendszerét, a szükséges „automatizmusokat”, akkor a „külső” szabályozás immár sokkalta hatékonyabban képes ellátni saját feladatát vagyis a cél, az útvonal a dinamika, összefüggéseinek meghatározását, kiválasztását. Ám ez mindennek csupán az egyik oldala. A másik: fokozatosan mi, valamennyien az eddiginél sokkalta több lehetőséget kapunk arra, hogy használjuk tudásunkat, hogy még inkább megismerhessük az értelmes és valódi értékeket teremtő, s az értéke szerint honorált munka örömeit Azokat az örömöket, amelyektől egy „belső” automatizmusokkal, szabályozókkal nem kellő mennyiségben és minőségben rendelkező, s emiatt sokszor „lassú járatra” kényszerülő mechanizmus sokszor megfosztott bennünket, érdekeltségi rendszerünkben „lassú járatra” késztetve sokszor minket is. S ez is eredmény lesz. Nem is kevés... Szávay István