Délmagyarország, 1984. november (74. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

Szerda, 1984. november 7. Tanúk beszélnek Kórház, híd, mise Október 11. Szerda. Ezen a napon már éjjel fél 1-kor Szeged Belvárosában szovjet csapatok voltak. Reggel 5 órakor a ház lakói beszóltak hozzám, bent vannak a szovjet csapatok, vezessem őket az utcára. Amikor az utcára léptünk, első találkozásunk azzal a szovjet katonával történt, aki az utca sarkán levő gázoszlop tetején, mint telefonista a telefonzsínórt helyezte el. Odaléptem hozzá, szerbül üdvözöltem, kezet fogtam vele, és megkínáltam cigarettával Kérdeztem tőle: egyforma az arcunk, a szemünk és a bajuszunk is egyforma, miért harcolunk egymás ellen? Ő azt válaszolta: nem tudja. Megölelt és szerelte tovább a telefont Az első szovjet városparancsnok Butenko alezredes volt. A parancsnokság a jelenlegi katonai kiegészítő parancsnokság helyén, a ,,8’’-as sz. ÉLIKER fűszeráruda felett rendezkedett be először..Szerdán, 11-én délután 3 órakor már megjelentek a szovjet katonai parancsnokság hirdetményei. Kijárási tilalmat rendeltek el. Este 5-ig volt szabad az utcákon járni. Azonkívül minden férfinek 12-én reggel 6 órakor a Köztisztasági Hivatal Pacsirta utcai székházában ásóval, lapáttal kellett jelentkezni romeltakarításra. Én is jelentkeztem ásóval. Hét órakor sorakozót rendeltek el. Több csoportba osztva, legalább 2—3000 embert indítottak el, de nem romot takarítani, hanem a múzeum felé, a Tiszapartra, hidat építeni. Itt épült az első ponton hadi híd. De amikor mi leértünk, a szovjet hidászok már építették a hidat. A híd helyének a kiválasztása igen szerencsés volt. Újszeged felől is volt egy kocsilejáró rámpa. Én a szegedi oldalon futóárkot ástam. Dél felé megjelentek a német bombázók és géppuskával lőtték a hídépítőket. Sebesülés nem történt, mert a gépek közeledtével a szovjet őrök az építőket a házakba terelték. Szombaton a szovjet katonai városparancsnok átköltözött a városházára, és már itt fogadta azt a tisztelgő küldöttséget, amelyet dr. Viola György tiszti főorvos szervezett Szeged város polgáraiból. E küldöttségnek én is tagja voltam. Dr. Pálffy György és Butenko városparancsnok igen szívélyesen fogadtak bennünket. A küldöttség célja az volt, hogy demonstráljuk a város azon kifejezését, hogy várjuk a felszabadító szovjet csapatokat, és velük együtt a békét kívánjuk. November 15-én kezdték Szegeden a szovjet katonai kórházak felállítását. Ez alkalommal az akkori leánygimnázium, a jelenlegi Tömörkény István gimnázium is katonai kórház lett. E kórház részére a Kelemen utcai üzletem teljes borkészletét a sebesült szovjet katonák részére önként felajánlottam. Október 20-án megkezdték a vasúti híd helyén az új vasúti híd építését, fából. A városban fellelhető összes fenyőszálfákat összegyűjtötték és szovjet hidászokkal, valamint magyar munkásokkal közösen felépítették, így a teherforgalom is megindulhatott a vasúton. Viszont alig hogy elkészült a híd, megjelentek a német bombázók, és bombáztak. Eredménytelenül. Csupán az újszegedi állomást tudták megrongálni, és néhány vagont találtak el. Ezt követően elkezdték a Nagykörútnál (ott, ahol most az új híd áll) hadi híd építését. E híd már erősebb, teherbíróbb pontonokra épült, és a nagy súlyú szovjet tankokat is elbírta. Ekkor a szovjet haderő már Budapest felszabadítására készült. November 7-én a szovjet katonai parancsnokság nagy ünnepi díszszemlét tartott. Szeged város vezetősége és a lakosság nagyszámú jelenlétével zajlott le a szemle. November végén a szovjet parancsnokság új helyre költözött, a Kölcsey utca és a Bajcsy-Zsilinszky utcai kétemeletes nagy sarokházba. Ide már új parancsnok is jött Butenko elment a harcoló csapatokkal, részt vett Budapest felszabadításában. Utóda Szegeden Kartvenov alezredes lett. Szintén jól irányította Szeged város ügyeit Eljött a karácsony ünnepe. A templomokban mindenütt miséket tartottak. Magam is részt vettem a fogadalmi templom nagymiséjén. Ez alkalommal tiszteletteljes magatartású, térdeplő szovjet katonák is voltak a templomban. Ez igen nagy hatással volt az emberekre. Megalakult az első demokratikus rendőrség is. A rendőrség első parancsnoka a régi harcos kommunista, Komócsin Illés lett. A parancsnokság a „Zsótéri’-házban volt. Végre eljött 1945. május 9-e, a háború vége, a béke nagy ünnepe. Szegeden minden előzetes szervezés nélkül óriási tömeg a Kölcsey utcai szovjet parancsnokság elé járult, és hosszasan, őszinte lelkesedéssel éltettük a hős szovjet katonákat. Beküldte: SÁNDOR BÉLA, (Szeged, Szent Mihály u. 9.) Ez homályos amatőrkép 1945 május elsejéről, a Sándor-sörözőből (jobbról második: Sándor Béla) MAGEHEIZDM Ma már regénybe illő az az idő és esemény, amikor Komócsin Zoltán és az én Pista bátyám a zsidóság elleni brutális fasiszta terrorra úgy válaszoltak, hogy feltűzték az emberi méltóságot meggyalázó sárga csillagot, és tüntetőleg többször is végigvonultak a korzón olyan időben, amikor dühöngött a fasiszták vandalizmusa. Arra is emlékszem, hogy ezek közül az elvtársak közül többet óvtak, védelmeztek, féltő gonddal rejtegetve őket. Meggyőződtem erről akkor is, amikor édesanyám elküldött, hogy nézzem meg, mi van a Pista fiával, mert már egy hete nem látta. El in indultam felszabadulásunk előestéjén Dékány Misi barátommal. Már hallani lehetett a Tisza túlsó oldaláról a szovjet hadsereg kopácsolását, előkészületüket az átkelésre. Romantikus este volt ez. A várost egy-két aknarobbanáson kívül csend uralta. A fasiszta hordák menekültek, félve a megsemmisítés veszélyétől. Az égbolt bíborvörös színben tündökölt. Minden olyan kísértetiesnek látszott Csak egyetlen kis kutyával találkoztunk, amely elkísért bennünket egész a Valéria térig. A csoport egy zegzugos pincében felkészülve várta a fejleményeket, s ha kellett, a betolakodó garázda elemeket, fasiszta szökevényeket fegyverrel őszi epizódok távolította el a környékből. Közülük azonban nyolc elvtársat mégis sikerült elfogniuk a túlbuzgó magyar hadsereg tisztjeinek, de arra már nem volt bátorságuk, hogy a Rókusi-tónál sorba állított elvtársunkat agyon is lőjék. Ha jól emlékszem, a kiskundorozsmai községháza pincéjében találtak rájuk a szovjet katonák. Alig pislant fel a szabadság csillaga, a Komócsin lakásban összezsúfolódva megkezdték az első szemináriumokat, és kiadták a jelszót. ..Megkezdeni minden városrészben a Kommunista Ifjúsági Szövetség szervezését.” És én is elindultam a bátyussal Somogyitelep , ifjúságának megnyerésére. A felszabadult nép nevében lefoglaltuk a volt vásárhelyi Sinkó főispán luxus villáját. 1944 december havában azért folyt az ifjúsági vezetők között a „harc”, hogy ki mehet el önkéntesnek a németek elleni harcra. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: még a sorozóirodában is fel kellett lépni erélyesen több ifivezetővel szemben hogy itthon kell maradniuk, mert rájuk itthon nagyobb szükség van. És ekkor én is fegyvert fogtam, szinte gyerekfejjel, de mire Hajmáskéren az újonckiképzésünk befejeződött, a háborúnak vége lett. Szovjet elvtársaink gyorsabbak voltak, mint azt mi is gondoltuk. Szavakkal nem kifejezhető csodálatos érzés volt az, amikor Hajmáskéren mindennap menetkészen vártuk a frontra irányítandó parancsot, és egy, a front felől visszafelé vonuló szovjet szerelvény egyszerű katonáinak ajkáról hallottuk az akkor számunkra még ismeretlen szót: „Vojna kaput! Vojna kaput!” Szeged város üzemeinek munkásai, járva a falvakat, fáradhatatlan kitartással dolgoztak, minden pihenőnapjukat feláldozva az akkor úgynevezett falusi aprómunkák végzésében. Nagyon sok mezőgazdasági szerszámot, gépet javítottak úgy meg, hogy felszabadult parasztságunk a földeket megművelhesse. Nekünk kellett őriznünk a város templomait, nehogy az ellenség provokatív cselekményeit a pártra kenjék Egyik reggelen a jezsuiták templomának ajtajára például ezt írták ki: „Istenhiány miatt zárva.” Ilyen és ehhez hasonló események tömegei fordultak elő abban a nehéz években. (Beküldte: LACZKÓ JANOS Kaposvár, Jubai út 9.) Az első hangverseny Számos dokumentum és emlékezés bizonyítja, viszonylag milyen gyorsan konszolidálódott a helyzet Szegeden a felszabadulás utáni hetekben. A Szegedi Népakarat című újság megjelenése, az iskolákban a tanítás folytatása stb. szervesen egészítette ki a termelés megindítását, a kereskedelem tevékenységének újjászületését. November közepén került sor az első mozielőadásokra. A szovjet filmművészet két, mai mércével is az átlagon felüli remekét láthatták a nézők, mindkettő az itt is ismerős, már néhány éve folyó háborút mutatta be, de — a másik oldalról az orosz emberek szenvedéseit és hősi helytállását („Szivárvány”, „A kerületi párttitkár”). Ugyanezen a napon a színházban szovjet katonaegyüttes adott — első ízben — hangversenyt a lakosság számára. Érdekes összevetni két, erről szóló beszámolót. Az egyik jól ismert, a Délmagyarország másnapi számában jelent meg: „Dzsessz-együttesnek hirdette magát ez a zenekar és filmzenét, népzenét, néhány operett-részletet és orosz műdalokat játszott. Tudjuk, milyen nívót jelentett nálunk egy dzsessz-együttes műsora, s most ezt a rossz emléket is alkalmunk volt elfelejteni. Hangversenyt hallhattunk itt végig, művészi muzsikát, amelynek könnyűsége inkább könnyedség volt, a zenével való Széles és közvetlen kapcsolat megnyilvánulása. Ennek a népnek nincs szüksége * szórakoztató zenére*, a muzsikát nem a gondolatok elterelésére használja hanem elevenen éli és feloldást nyújt számára a művészi kifejezés. (...) Számtalan gondolat támadt bennünk az első élmények nyomán és ezek közül egyet máris följegyzünk: őszintének, szavahihetőnek és nagynak találjuk azt a népet, amely ilyen természetes közvetlenséggel tudja megtölteni a művészi formákat, és ami elyben meg tudja nemesíteni a közönséges műfajokat is”. A másik szemtanú vallomása több mint három f évtized múltán látott napvilágot. A hangverseny egyik résztvevője, a 235. ezred művészeti együttesének egykori szólistája. Jelena Tarakanova memoárja a moszkvai Novii mir c. folyóirat 1980. évi 3. számából való. A szerző jelenleg Moszkvában él és építésvezetőként dolgozik. „1944 novemberében Szegeden, a városi színházban hangversenyt adtunk a magyar lakosság részére. Ekkorra már sikerült a város normális életét beindítani: polgármestert neveztek ki, s a városi igazgatás kezdte kiépíteni a kapcsolatait a lakossággal. Amikor bevonulunk a városba, csaknem üresnek tűnt. Az emberek elrejtőztek házaikban és várták: mi lesz most? Hiszen arról győzködték őket évtizedekig, hogy a kommunisták hosszú szakállal, s felgyűrt ingukban iárnak és sült gyermekhúst esznek vacsorára. Szét kellett oszlatni a rólunk kialakított szörnyű hiedelmeket. E célt szolgálta — sok más rendezvényünk mellett — a hangverseny is. Megszokott műsorunkat adtuk elő. Néma csönd fogadta. Az első szám után néhányan tapsoltak. Mi nem is vártunk többet, s folytattuk a dalokat és táncokat, mintha mi sem történt volna. Az első rész végén én Misával egy csárdást adtam elő. Mindössze két nappal azelőtt tanultuk egy helybéli színész házaspártól. Ők segítettek magyar ruhákat is szerezni. Nekünk nem volt szokatlan, hogy esze két próba után már föl kell lépni: szilárul nekilendültünk a csárdásnak és végigroptuk, nekünk úgy tűnt, egészen jól. Amikor azonban arra került sor, hogy meghajoltunk. olyan ricsaj fütyülés, dobogás kezdődött, hogy sietve eltűntünk a kulisszák mögött, mert biztosak voltunk abban, csúnyán megbuktunk A fütyülés és dobogás azonban nem akart alábbhagyni, és a színpadi munkások kezdték nekünk megmagyarázni, hogy ez »karasó!«, hogy lám, megtetszettünk a közönségnek és álcázásra biztatnak bennünket. Meg is ismételtük, és azután még néhány számot ugyanilyen melegen fogadtak.” Beküldte: FENYVESI ISTVÁN A szovjet csapatok Szeged alatt a Tisza mentén sorakoztak fel, hogy a folyón átkelve, elvágják több irányban a visszavonulási utakat a magyar és a német katonaság előtt. A közeledő front miatt az iskolát rendezték be kórháznak. Éjjel-nappal hordták a sebesülteket gépkocsival, vagy éppen lovas kocsival. A helybeli Vöröskereszt tagjait is bevonták az ápolási munkákba. A látogatót siralmas látvány fogadta. A tantermekben körül a fal mellett szalma volt elhintve, erre lepedő volt terítve, és úgy feküdtek sorban egymás mellett a szerencsétlen emberek. Az első akna a mai Felszabadulás utca torkolatánál csapódott be, amely nyomban egy halálos és egy súlyos sebesült áldozatot követelt. Az előbbi egy tábori csendőr, a másik pedig Tóth Sándor 6 éves gyermek volt (apja Tóth István cipész). A gyermeket elszállították még aznap este a kórházzal és azóta nyoma veszett. Ezzel nagyjából meg is indult a harc a falu felszabadításáért. A Sándorfalva felszabadulása község területén tartózkodó német katonaság a belövés után elsőnek hagyta el a falu területét. Mire az éj beállt, a falu és a Tisza között már csak magyar katonaság tartózkodott. A délelőtti órákban érkeztek meg a Makó—Vásárhelyről elhajlott 18—55 éves korú férfiak. Hajtották őket az oroszok elől. A katonaság egy része, nyilvánvalóan a megfélemlítés végett, az oroszok rémtetteiről beszélt, de a higgadtabb része — és ezek voltak többségben — nyugalomra intett. Azt tanácsolták, hogy mindenki maradjon a helyén, hiszen az orosz csapatok előnyomulását úgysem lehet feltartóztatni, de bárhova menne is, úgyis utolérik. Egyszóval, akinek nincs mitől félni, maradjon nyugodtan a helyén. Ezen a napon délben érkezett nyílt katonai parancs a községházára, személy szerint Molnár Dezső főjegyzőhöz, a leventéket és a katonaköteles férfiakat 18— 55 éves korig mind összeszedni és elhajtani az oroszok elől. Az első belövések nyomán támadt zűrzavar azonban megzavarta a vezetőket is, megegyeztek tehát abban, hogy a parancsról nem értesült senki. Ők elmentek, a parancs pedig (hála a sorsnak) ottmaradt a főjegyzői iroda asztalán. Október 12-én már egyes utcákat állandó fegyvertűz alatt tartottak az oroszok. A mozgolódás csaknem teljesen megszűnt a lakosság részéről. Október 13-án délután 3 órakor a Mátyás utca délnyugati része már a kezükön volt. Este 9 órakor indult a döntő ütközet a falu felszabadításáért. Mindkét részről erős tüzérségi és aknazápor volt megfigyelhető. A harcnak nagyobb része a gépállomás környékén zajlott le, a falu külső területén. A menekülők, látva a túlerőt kivonultak a faluból és csak kevés utóvédet hagytak hátra a falu körül. Éjjel 11 órakor a Rákóczi utcába betörtek a szovjet csapatok és félórás közelharc és szuronyroham után felszabadult Sándorfalva. Reggel az utcákon feltűntek az ismeretlen katonák. Az ajtók is lassan nyílani kezdtek, és szorongó szívvel dugták ki fejüket az emberek. Elcsodálkozva tekintettek körül, hiszen itt minden ház megmaradt épen, alig néhány kapott találatot. Az utcák lassan benépesültek és megtörtént az első találkozás a szovjet katonákkal. Az egyik megszólalt magyarul: „Jó reggelt, papa”. Az ajtóban kisgyerekek jelentek meg. Egyiket felvette, megcsókolta és azt magyarázta magyar, német és orosz szavakat keverve, hogy neki is van odahaza két kis szőke lánya. Feleségét és szüleit megölték a németek, két testvérét Sztálingrádnál temette el, egy leány testvérét pedig elhurcolták Németországba. Beküldte: KISS MÁTYÁS (Sándorfalva, Talbuhin u. 8.)