Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-29 / 50. szám
Hétfő,1988. február 29. Körről körre Tavaly október óta több mint húsz szakkör működik a Szegedi Balázs Béla itörőházban. Érdeklődésüknek megfelelően választhattak az általános iskolások, hogy milyen szakma fortélyaival ismerkednek meg a tanév folyamán. Szakmai vezetőik szerint jó néhányan szorgalommal, tehetséggel, no és persze, kitartással, évek múltán kiváló szakácsok, keramikusok, csillagászok, vagy rádiósok lehetnek... Nagy László felvételei Otellojagók és Desdemonák Csaknem egy hónappal a premier után mutatkozott be az Otelló másik szereposztása. A címszerepet kivéve minden „poszton” ketten állnak (egyedül Szakály Péter nem lépett színre még Montanóként). Ebben a „leosztásban” is egyenletes teljesítményeknek örvendhetünk, ami az előadások biztosítása szempontjából kétségtelenül jó jel. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy talán nem ártana keresni egy másik Otellót is; ez a szerep olyan emberfeletti megerőltetést jelent, ami indokolna egy váltótársat.) Juhász József (eddig) igazán remekül bírta. Az átélés komolysága, és egy tagadhatatlanul nagyszabású személyiség teszik ezt az alakítást mélyen tragikussá. A 25-i estén föltűnt a bemutatóhoz képest spontánabb, s ezért erőteljesebb játéka, hangilag még most sem százszázalékosan valósítja meg lehetőségeit (érzésem szerint fog ö énekelni még ennél is jobb Otellót), de zenei szövegmondása, egyegy frázis (zenei mondat) elhelyezése a szituációban „példás", döbbenetesen találó. E nagy egymásratalálásnak oka az, hogy a művész elementálisan drámai tehetség, a szituációk vérre/vérig menő kiélezettsége legsajátabb világa. A másik (azaz :■) szereposztás többi főszereplőjéből éDD (csak?) ez hiányzik. Vajda Juli, a színház „mindenese" Desdemonát sem énekli kevésbé muzikálisan (olykor meghatóan), mint más szerepeit. Hangja talán kissé vibrálós ehhez a zenei világhoz, ám ez végső soron ízlés dolga. Győzi a III. felvonást is, ám a szerep drámai szövetéből minduntalan kicsillog egy szubrett naiv, kétségbeesett tekintete. (Sok Desdemonát láttam-hallottam már: nagyszerűt, közepeset, gyengét; csak jót nem hallottam még soha, s az igazat megvallva, fogalmam sincs, az milyen volna). Gutbán János Jagójával is hasonló a helyzet. Az énekes eredendően lírai alkat (lásd Igorját), mi sem áll távolabb tőle, mint Jago hideg szenvedélye. Helyesen elképzelt vázlatot ad a figuráról, s néhány vonása színesen kidolgozott, örvendetesen kihasználja a szerep számtalan lehetőségei közül a számára elérhetőket. Az a sok hangszín, dinamika, azok az éneklési gesztusok, amelyeket megvalósít, művészi eszköztárát gazdagítják. E gazdagodás eredményei nyilván jelentkezni fognak elkövetkezendő alakításaiban. Azt hiszem, elsősorban nem arról van szó, hogy Gurbán Jánosnak Jago kosztümje (egyelőre) egy számmal nagyobb; tehetségének iránya nem esik egybe a szerep jellegével. A kisebb szereplők jól látják el azt a kevés feladatot, amire Verdi „kárhoztatta” őket. Vajk György daliás megjelenésű Cassiójából hiányoljuk a szépen végigvitt dallamíveket. Vajk a kantilénát valamiféle „drámai énekléssel" próbálja helyettesíteni, de gyanítom, hogy ez nála nem annyira elhatározott művészi eszköz, mint inkább a technika fogyatékossága. Az orgánum értékes, érdemes volna kidolgozni. Erdélyi Erzsébet gyönyörű és finoman végigvezetett Emília. A kerti jelenetben egy leheletnyivel szebb és jelenlévőbb, mint ideális volna, így kissé megbillen a dramaturgiai egyensúly. Nagy Jánosról (Rodrigo) és Rácz Imréről (Montano) ezekben a szerepekben annyit állapíthatunk meg: korrektek. Cser Miklós vezénylése némileg csalódást okozott. Szépen formálja a dallamokat, megadja az egyes jelenetek alapkarakterét; a nagyformák egybefogása kevésbé sikerült neki. De legfőbb erőssége, a súlyos drámai hatások, a nagy érzelmi szélsőségek közvetítésének képessége ezen az estén nemigen érvényesült. Nemcsak intenzitásban, de időnként hangerőben is kevésnek találtuk a zenekart. Cser Miklós sokkal izgalmasabb Otellóra képes, úgy vélem, interpretációjának távlatát nem az egyenletes, szolid színvonal, hanem két nagyszerűen megaragadott pillanat jelenti: Otelló monológja és főképp a Concertato végének nagyszerű ketartandója. Ebből a szinte elviselhetetlen lassításból kényszerűen teremtődik meg Otelló dühkitörése, majd ájulása. Verdi az Otelló írásának idején túl van 70 éven és 30 operán, nagyjából tisztában van az operakomponálás művészetével és mesterségével. Főleg utolsó művei, az Aida, az Otelló és a Falstaff kerekek, zártak. Az operaházak ennek ellenére még ezen művek esetén is húzásokkal élnek. Várnai Péter kitűnő Verdi-könyvében (Verdi operái) „felháborítónak” nevezi a Madrigál és a Concertato „megcsonkítását”, és álláspontját formai elemzéssel meggyőzően bizonyítja. A legutóbbi pesti felújítás visszaállítota ezt a két részletet, a mostani szegedi, sajnos, elköveti a modortalanságot a mester iránt... Márok Tamás Agyaglábakon álló óriás-e a matematika? Illik-e, szabad-e, akárcsak tréfának szánva, az „olyan igaz, mint a kétszer kettő az négy" alapigazsággal szemléltetett matematika hitelét a címben szereplő kérdéssel megingatni? Nincs elég bizonytalanság zaklatott világunkban, már a matematikát is ki lehet kezdeni? Vagy talán a matematikaoktatás gondjai kerülnek górcső alá a Royal irodalmi kávéház utolsó februári hétfőjén. Nos, nem kell attól tartanunk, hogy ránk omlik a matematika mintegy ötezer éve fölénk magasodó kolosszusa, de kérdezni nemcsak szabad, hanem kell is. Szabad, mert a matematika az emberi gondolkodás gyakorlati tevékenységéből származó terméke és egyben a gyakorlati tevékenység gondolati úton való fejlesztésének eszköze, így gondolkodásunk szabadsága tükröződik a matematikában. Kell, mert nem szabad abban a hitben élnünk, hogy a matematika immár zárt, tökéletes tudományos rendszer és mindennapjaink valóságának nincs más feladata, mint a matematika tételeinek igazolása. Bizonytalanságunk a matematikában a hasznos alkalmazhatóságának forrása is. Hogyan is tudnánk elgondolni például, hogy van egy túl nem szárnyalható, legnagyobb sebesség? Hiszen, ha belépek e legnagyobb sebességgel száguldó vonatba és még előre is futok rajta, sebességem a bakterházhoz képest nyilván nagyobb, mint a mögöttem maradó vagon sebessége! Vagy mégsem? Bizony, a matematika segít megoldani ezt a talányt, de a kávéházban eddig nem jutunk el... Összeadásnál, szorzásnál komolyabb művelet ismerete nem szükséges ahhoz, hogy a szóba kerülő szórakoztató matematikát élvezni lehessen, a pihentető zenéhez pedig még ez sem kell. A matematikaoktatás gondjait ezúttal mellőzzük, de aki biztos magában, próbálkozzék meg a következő turpisság — mondhatni csalás — kibogozásával: aki tudja, hogy „mínusszor mínusz az plusz”, könnyen beláthatja, hogy (5—4)*=(4—5)2, ahonnan az egyenlőség mindkét oldalán szereplő hatványkitevőt elhagyva 5—4—4—5 adódik, innen viszont 10=8. Ugye, nem hisszük el, hogy a hiányzó 2-es a 20 százalék jövedelemadó? Egyébként a matematika valóban• yyaglábakon áll. Mai tudásunk szerinti első, fennmaradt matematikai •emlékeinket, eredményeinket i. e. 3200 körül égették agyagba a Tigris és Eufrátesz közének névtelen mesterei. Szalay István A matematika iránt eddig még egyáltalán nem érdeklődőket ugyanúgy, mint a matematika „mestereit" egyaránt várják a Royalba, a ma este 6 órakor kezdődő estre. Vendégek: Székely Sándor, a filozófia tudományok kandidátusa, Szalay István, a matematikai tudományok kandidátusa, házigazda Gyüdi Sándor karnagy, Royal irodalmi kávéház 5 99Nem hakniban jöttem A Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozatának szombati ülésén bejelentették, hogy március 1-jétől a színház művészeti tanácsadója, Ruszt József. Mint lapunkban is közöltük, a városi tanács vb nemrégiben fölmentette a színház főrendezőjét, Sándor Jánost, a július 31-i hatállyal. Augusztus elsejétől Ruszt József a prózai tagozat művészeti vezetésére kap megbízást. Magyarán: itt az új főrendező, a magyar színházművészet markáns személyisége, aki pályájából két évet szentelt már Szegednek, de 1982- ben — elment... Bemutatni tehát nem kell, mégis felsoroljuk röviden pályájának főbb állomásait. Saját minősítése szerint, meghatározó jelentőségűek voltak az Egyetemi Színpaddal eltöltött évei. „Paradox présben" — így jellemezte akkori (1962—’73) helyzetét, hiszen megosztotta alkotóerejét a viszonylag jó színvonalú, ám konzervatív debreceni színház, és a sokat emlegetett 60-as évekbeli magyar avantgarde fellegvára között. Szintézisteremtésre Kecskeméten nyílt módja. A híres-botrányos Hamletet a ma már színháztörténeti jelentőségűként emlegetett Shakespeare-ciklus követte. A ruszti értelemben vett „kegyetlen" színház és a „szertartás színház szintézisének megteremtője Kecskemét után — szavaival — pályája csődélményét élte meg a Gyurkó László-féle Népszínházban. És innentől beszélgessünk, kértem, mert első szegedi két éve kezdődik ... — Valóban. teljes leromlást érzékeltem, művészileg és emberileg egyaránt, és ki kellett lépnem az akkori népszínházi közegből. Amikor Szegedre megérkeztem, emlékszem, , ronda, borús idő volt. Az újszegedi garzonházban volt a lakásom. Érkezésem másnapján ragyogó napsütésben, a hídon át gyalogoltam be a színházba; a szikrázó napban csillámlott a Tisza, a híd közepe táján föltáruló panoráma megkopott. Ma is hálás vagyok ennek a sétának az élményéért . Aztán kiderült, hogy beborult; létrehozott a Kisszínházban jó előadásokat, amelyeket néha 20 ember nézett . . . Két év után pedig megindokolta, miért megy el — Zalaegerszegre. — Igen, tudatos döntés volt. Nem vállaltam a nyílt konfliktust az operatagozat akkori vezetőjével, mert olyannak láttam a körülményeket, amelyekkel meg kellett volna küzdenem a prózai részleg lendületvétele érdekében, hogy eleve vesztésre álltam. Így nem vállalhattam felelősséget az irányításommal dolgozó emberekért. Ráadásul, ha még egy évet várok , Egerszegen ma nincs színház. Így azonban lett egyféle mintás alaphelyzet a magyar színháztörténetben, az úgynevezett előévad. Színház — épület nélkül. Aztán lett épület is, folytatása-beérése a Kecskeméten megkezdett „beavató színháznak". Zalaegerszegnek ma színházértő ifjú közönsége van. Ruszt József, a „vidéki” színházszervező most Budapesten, a Nemzeti Színházban rendező. Ám megint elvállalt egy színházcsinálást Szegeden, ahol pedig nem ugyanaz a helyzet, mint eddigi alkotói helyszínein. Eddig vagy a nulláról indult, vagy szétzilált társulatból, amikor hozzákezdhetett a műhelyteremtéshez. Itt viszont viszonylag nagy létszámú, viszonylag jó feltételek között, rendezetten működő, szervezett társulat fogadja. * — Miért jött vissza Szegedre? — Tisztában vagyok azzal, milyen felelősséget vettem magamra. Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe, hogy tudniillik, teljes létszámú együttes élére kérnek, azért, hogy a magam szellemisége, művészeti hitvallása szerinti színházat alakítsak. De világéletemben elszánt ember voltam, és mindig is izgatott, érdekelt a színházi műhely, mint olyan. Elkoptattuk a műhelymunka szót, de nem tudok helyette jobbat: valamely színház létének-működésének alapkérdése, hogy van-e, és milyen benne a műhelymunka. Igaz, hogy az előadásoknak kell megmutatni, milyen egy színház, de a dolog a próbákon dől el. Minden azon múlik, hogy a társulat tagjainak milyen a műhelymunkára való készsége és képessége. Hogy a kérdésre közvetlenül is válaszoljak: valószínűleg nem jöttem volna, ha mások vezetik most a szegedi színházat. Annak idején azért harcostársaim is akadtak itt, nemcsak ellenfeleim ... Azért is jöttem, mert számomra mégis csak a vidéki, több tagozatú, széles műfaji skálájú színház az igazi. Színházszagúbb. Azért is, hogy megint megpróbáljuk: ebben a városban és szép színházépületében legyen olyan rangú a próza is, mint a nagy hagyományú opera. Mert ez is kell a közönségnek. Amely — tudom — rétegezett. Sok fiatal él itt, egyetemisták, akik progresszív színházat igényelnek. Olyan előadásokat, amelyeknek markáns művészi világképük van, amire rezonálhatnak, találkozhatnak vagy ütközhetnek. Jól tudom, miféle műsorpolitikát igényel, hogy a közönség heterogén. De azt is, hogy ha a kultúrahordozó réteg, az értelmiség, hosszabb ideig nem szembesülhet olyan fajta határozott művészi szellemiséggel, amilyenre az imént utaltam — akkor a közönségízlés lassan, de biztosan lefelé nivellálódik. Egy színháznak időről időre definiálnia kell művészi-szellemi arculatát és szakmai rangját. — Tudom, hogy konkrét elképzelésekről illetlenség faggatnom, hiszen az első órában vagyunk. Mégis, már most muszáj megkérdeznem egy praktikus és egy művészetbe vágó dologról. Hogyan lesz az a gyakorlatban, hogy a pesti Nemzetiben rendező, a szegediben főrendező, akárhogy is nevezzük meg a munkakörét? És folytatása következik a rituális színháznak, vagy kezdődik — valami más? — Nem hakniban jöttem. Teljes felelősséggel dolgozom itt, és szellemi és fizikai energiáimat elégnek érzem ahhoz, hogy egy-egy előadást Pesten is megcsináljak. Így lehetővé válik valami újfajta együttműködés is a két színház között. Isten tudja, mióta beszélünk a magyar színházi struktúra átalakításának szükségességéről, és soha nem történik semmi. De most arra van kilátásunk, hogy mégis csak érdembeli változást vihessünk végbe, bár nem valami gyökeres átalakítással, csak új formájú kapcsolatokkal. Az országos kép a következő: a fővárosi színházaknak évtizedek óta ugyanazok a vezetői, vidéken viszont néhány intézmény sorsát nem lehet érdemben megoldani, mert nincsenek megfelelő vezetők. Miért ne képviselhetném a két színházban ugyanazt a szellemiséget — nem alkalmi, hanem tudatosan tervezett együttműködésre is számítva? Például: a főiskolásoknak jó ideje nem kötelező vidéken tölteni két évet, de miért ne lehetne a főiskolás élgárdából válogatni — Szegedre, előszerződéssel? Vagy, miért ne játszhatna itt az a tehetséges fiatal, aki a Nemzetiben kapott egy, legföljebb két főszerepet, és ezzel együtt vállalja Szeged a foglalkoztatását? Miért ne lehetne szerepre színészt választani onnan, ahol éppen van? Úgy gondolom, főként a fiatalok szükségét érzik a valódi nevelő műhelynek, ahol megmutatkozhatnak és megmérethetnek. Az új színésznemzedékeknek — azt remélem — szükségük van arra a szakmai-művészi tudásra, amit tőlem megkaphatnak. Biztosan tudom viszont, hogy nekem szükségem van az ő ambícióikra, hiszen a saját rendezői pályámon ezzel töltekezem. Ezzel talán megfeleltem a második kérdésére is, és még hozzátenném: természetesen „valami mást" akarok csinálni, ha tetszik, az eddigiek szintézisét. Ehhez alapvetően fontos, amit az imént fejtegettem, a színészekkel való egymásra találásunk. Hiszen ha ez nem lehetséges, akkor talán elkezdem írni az emlékirataimat . S. E. Ruszt újra Szegeden 99