Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-01 / 27. szám

1990. február 1., csütörtök Nő az adósság - pénzszűke A Magyar Nemzeti Bank tájékoztatója A Magyar Nem­zeti Bank tájékoztatta az MTI-t a gaz­daság fejlődésének 1989. évi pénzügyi folyamatairól. Az előzetes adatok szerint a dollárelszámolású folyó fize­tési mérleg hiánya 1,4 mil­liárd dollár volt Az év vé­gére az ország bruttó adós­sága, az­ előzetes adat sze­rint elérte a 20,7 milliárd dollárt Ugyanakkor rubel­­elszámolású viszonylatban az­ év folyamán 1,6 milliárd rubel ideiglenes folyó fize­tésimérl­eg-többlet keletke­zett Gyorsult az infláció üteme, ami arra kény­szemi - tette a Magyar Nemzeti Bankot hogy a forgalomban levő pénzmennyiséget és a jegybanki hitelkínálatot erő­teljesen korlátozza, vagyis az infláció üteménél jóval kisebb mértékben bővítse. A pénzszűke által kivál­tott feszültséget fokozta, hogy a jegybanki hitelek többlete csak részben jutott a kereskedelmi bankokon keresztül a vállalatokhoz és­ a lakossághoz, tetemes ré­szét ugyanis elszívták az ál­lami költségvetésnek, a költ­ségvetési intézményeknek és a nagyberuházásokat finan­szírozó Állami Fejlesztési Intézetnek nyújtott hitelek. Nőttek a vállalatok fizetési nehézségei. Alacsony volt — nem utolsósorban az inflá­ció gyorsulása miatt — a lakosság megtakarítási haj­landósága és képessége; a takarékbetétek reálértékben csökkentek.­ A negatív jelenségek egy része — például a külföldi adósságok utáni magas ka­matteher — a múltbeli gaz­daságpolitikai hibákból kö­vetkezett, más részük ked­vezőtlen külső körülmények miatt állt elő, például­­ a KGST-partnereink szállítási nehézségei következtében. A feszültséghez egyes hibás kormányintézkedések is hozzájárultak, például a be­vásárlóturizmus kezelése. Pozitív jelenség volt ugyanakkor, hogy az import­liberalizálás ellenére a ki­egyensúlyozott árfolyampo­litika, a hazai kereslet kor­látozása és az exportösztön­ző intézkedések együttes ha­tására valamelyest javult a dollárelszámolású kereske­delmi mérleg egyenlege. To­vábbá az, hogy a pénzügyi folyamatokat, ezen belül az inflációt sikerült még kezel­hető keretek között tartani. Az előzetes adatok szerint dollárelszámolású külkeres­kedelmünkben 1989-ben az exportbevételek az előző évi 5,662 milliárd dollárról, fo­lyó áron, 5,5 százalékkal, 5,975 milliárd dollárra növe­kedtek, az importkiadások 5,167 milliárd dollárról, 5,1 százalékkal, 5,435 milliárd dollárra emelkedtek. Így mintegy 540 millió dollár kiviteli többlet jött létre, ami valamelyest javított a fizetési mérlegen. Ez azon­ban távolról sem tudta el­lensúlyozni azt az egyenleg­rontó hatást, amit a kamat­fizetési terhek növekedése, és az idegenforgalmi mér­legnek — a bevásárlóturiz­mus hatására kialakult — nagyfokú kiadási többlete váltott ki. Így ,a dollárelszá­molású folyó fizetési mér­legben 1,4 milliárdos hiány alakult ki, ami a bruttó tár­sadalmi termék közel 5 szá­zalékával egyező. A nettó adósságállomány az év vé­gén, az előzetes adatok sze­rint, mintegy 15 milliárd dollár volt, ami a 20,7 mil­liárd dolláros bruttó tarto­zás és 5,7 milliárd dollár követelés egyenlegeként ala­kult ki. A rubelelszámolású folyó fizetési mérlegben — jelen­tős részben az áruforgalom kiviteli többlete miatt — 1989-ben 1,6 milliárd rube­les aktívum keletkezett. En­nek folytán nettó rubelköve­­teléseink a múlt év decem­ber 31-éig közel 1,7 milliárd rubelre nőttek, elvonva mintegy 47 milliárd forint­nyi árut — a bruttó társa­dalmi termék közel 3 száza­lékát — a belső felhaszná­lástól. Vágtába kezd az infláció ? A januári drasztikus ár- és díjemelések következté­ben jelentősen megnőtt a súlyos megélhetési gondok­kal küzdő családok száma, de azoké is, amelyek csu­pán fogyasztásuk még elvi­selhető mértékű csökkenté­sére kényszerülnek. Meg­lehetősen vékony a társada­lomnak az a rétege, amely zavartalanul folytathatja korábbi életmódját. Olyan háztartás már csak nagyon kevés lehet, amelyik ne érezné a fenyegetettséget: a gazdasági válság terheinek áthárítása előbb-utóbb őt is utolérheti. Nem önmagától van Nyilvánvaló ugyanis, hogy erről van szó, nem pedig spontán inflációról: a ka­tasztrofálisan eladósodott költségvetés törekszik ki­adásainak mérséklésére, bevételeinek növelésére. Csupaszon mutatkozik meg ez a szándék akkor, amikor olyan fogyasztási cikkek árát emeli, mint a benzin, a cigaretta , az «égetett szeszes ital vagy a személygépkocsi. Ezek jellegzetesen olyan áruk, amelyek árában ha­talmas a költségvetési lefö­lözés aránya, és drágításuk révén ez az arány tovább nő. Csupán az említett ter­mékcsoportok árának eme­lésével évi több 10 milliár­dos bevételhez jut a kincs­tár.­ Nem ilyen egyértelmű az indítéka a lakbérek emelé­sének. Egyfelől azért nem, mert az így képződő több­letbevétel egyharmadát az állam támogatás címén visszajuttatja a lakosság legszegényebb rétegeinek: a komfort nélküli lakások­ban lakóknak, az öregek­nek, a rokkantaknak és a nagycsaládosoknak. A meg­maradó kétharmadból pe­dig tekintélyes — pontosan nem ismerhető — összeget kénytelen az új lakbérrend­­szer bevezetésére fordítani. Még homályosabbak az indítékai az élelmiszerek ár­emelésének. A hivatalos in­doklás szerint erre azért volt szükség, hogy mérsé­kelhessék a költségvetés ki­adásait: a mezőgazdasági termelés támogatását és a fogyasztói ártámogatást. Ezt, mint törekvést az ér­tékarányos árak kialakítá­sára, akár reformlépésként is felfoghatnánk, ha nem állna fenn számos zavaró körülmény. Mi zavarta az ár­hivatal elnökét? A közvéleményt minde­nekelőtt az zavarja, hogy­­tudomása szerint a színtisz­ta piacgazdaságokban is él­vez több-kevesebb állami támogatást a mezőgazdaság. De vajon mi zavarta az Or­szágos Anyag- és Árhivatal elnökét, aki kereken meg­tagadta az engedelmességet, és nem vállalta az élelmi­szerek árának felszabadítá­sát? Találgatásokra kény­szerülünk, mert az elnök er­ről nem, vagy csak igen szűkszavúan nyilatkozik. Ami szavaiból kivehető, és ami sejthető: meglehető­sen ellentmondásos követ­kezményekkel jár az árak felszabadítása ott, ahol nin­csenek piaci viszonyok, ahol a termelésiben monopóliu­mok vannak. Az új, „aján­lott” fogyasztói árakat ugyanis az élelmiszeripar több ágában — például a sütőip­arban, a húsiparban — nem az egyes termelők, hanem azok különféle egye­sületei hirdették meg. Ma­gyarán: az ip­arágak egysé­ges árakat alakítottak ki, amit a piacgazdaságokban árkartellnek neveznek és törvényben tiltanak. Az ár­kartell általában teljesség­gel kizárja a versenynek még a lehetőségét is — ép­pen ez a célja. A piacgaz­daságok története számos példával tanúsítja, milyen kíméletlenül tud a kartell eljárni a játékszabályokat megsértő cégek ellen, gyak­ran képes azokat csődbe jut­tatni. Magyarországon valószí­nűleg még messze nem ilyen éles a helyzet, de ki­éleződésének veszélye annál nagyobb, mivel a kormány az engedetlen árhivatal he­lyett a MÉM-et — az elfo­gulatlannak nem minősít­hető főhatóságot — bízta meg az árhatósági teendők ellátásával. A kecskére bíz­ta a káposztát. A mezőgazdasági lobby győzelme Ha mindezt a körülményt számításba vesszük, akkor talán nem túlzás az állítás: a kormány úgy tett messze­menő engedményeket az erejéről mindig híres volt mezőgazdasági lobbynak, hogy abból kevés haszna származott. Hiszen a költ­ségvetési támogatást szeré­nyebb engedményekkel is megvonhatta volna a mező­gazdaságtól, akár hasonlóan diktatórikus eszközökkel is, amint megvonta a lakosság­tól a fogyasztói ártámogatá­sokat. Úgy látszik, az ezer seb­ből vérző államnak nem volt mersze szembeszállni az agrárlobbyval, s kiadásai­nak csökkentése érdekében még arra sem volt tekintet­tel, hogy a szabad árakhoz hiányzik a szabad verseny. Az áremelés valamelyes el­lensúlyozását ismét csak a legszegényebb rétegeknél vállalta magára. Tanúsítson bár az állam­­p­olgár a lehető legmegér­­tőbb magatartást az ereje fogytán levő kormány, és a végzetesen eladósodott ál­lamháztartás iránt, viselje bár zokszó nélkül a válság terheit, e lépések következ­ményei miatti aggodalma súlyos és alap­os. Ha az alap­vető élelmiszerek és a ben­zin árát drasztikusan eme­lik — márpedig emelték —, akkor csup­án e két árucso­port drágulása is úgy hul­lámzik végig a gazdaság min­den szféráján, hogy újabb és újabb áremeléseket in­dukál. Mindebből pjedig követke­zik, hogy az infláció most vágtatásba kezdhet, és tel­jességgel irányíthatatlan­ná, ellenőrizhetetlenné vál­hat. A kiszolgáltatott fo­gyasztónak — ha egyáltalán a keresők kategóriájába tar­tozik — egyetlen önvédelmi eszköze marad: a bérköve­telés, a sztrájk. Ha a mun­káltatók engednek a bérkö­vetelésnek, akkor az inflá­ció méginkább gerjed, hi­szen annak egyedüli fékje ma a fizetőképes kereslet korlátozott volta. Ha a sztrájkok elharapóznak, ak­kor annyit sem kép­es a gaz­daság megtermelni, amen­­­nyit ma. Egy sztrájkoló tár­sadalom önmagát éhezteti ki. G. Zs. 3 Politikai kiskáté kezdőknek és tiprúdóknak — avagy: kell-e nekünk többpártrendszer? A dühös magyaroknak — ha addig bírják idegekkel — március 25-én dön­teniük kell, hogy választanak-e, vagy sem. Ha a választást választják, rá kell lelniük ,,szívük pártjára”. L. A sztálini modell — amelynek nem a létrejötte a különös, hanem hogy ilyen sokáig fenn bírt maradni száguldva fej­lődő világunkban — lebontására, demok­ráciával való felbontására a történelem­ben még nem volt végig vitt példa. Ter­mészetesen, ebben is mi, magyarok já­runk az élen — mi már 1953 óta fészke­­­lődünk. Mivel tehát ez az első kísérlet, minden recepttel, mintával,­jóslattal csín­ján kell bánni. Vonatkozik ez a követke­ző summázatokra is: 2. A többpártrendszer kialakulása, új­raéledése — kiváltképp a pártoskodásban évszázadok óta jeleskedő magyarok köré­ben — hatalmas pártburjánzással járt. A pártszaporulatot az is fokozza, hogy a 43 évvel ezelőtti, félszabad választásokra visszaemlékező öregemberek történelmi elégtételre vágynak, nosztalgiából is sa­ját pártot akarnak. Ha valaki kimarad egy megalakult párt vezérkarából, szinte biztos, hogy pártalapítással vigasztalja magát. Vannak törp­e pártok, álpártok, fél pártok, pártkabátba bújt lobbyk. A vá­lasztások után részben újraosztódások, -oszlások és pártfogyatkozások várhatók. A rossz emlékek­ miatt fenemód ügyelni kellett a demokráciára, később azonban valószínűleg szigorítani kell a pártbe­jegyzés feltételeit. A pártok és sjortocskák esetenként kicsinyes cirkuszait tekintsük fejlődési rendellenességne­k, vagy múló betegségnek. Csapjunk le a konkrét vis­­­szás megnyilvánulásra, s ne legyintsünk mindjárt az­ egészre. 3. A többpártrendszer csúnya. A pár­tok, természetüknél fogva, egy kicsit ha­­miskásak. Az emberiség fejlettségének mai fokán jobbat viszont még nem talál­tak ki. (A bolsevikok próbálkoztak a­­ pár­tok számának csökkentésével, a sztálinis­ták még azt a maradék egyet is szétver­ték ..... Nem állíthatnánk a legnagyobb jóindulattal sem, hogy sikersorozat lett belőle.) Végre túl vagyunk az egyp­árti­­rendszeren, tragédia lenne, ha most ál­talában elfordulnánk a pártoktól. A több­­pártellenes demagógia nagyon veszélyes! Mindig kutatni kell, milyen érdek, milyen társadalmi gond áll mögötte! 4. A pártok „tülekednek, tusakodnak a hatalomért”, „nyúlnak a koncért”, majd felborítják az egyre hústalanabb fazekat. Bármennyire tagadják is, mindegyiket a hatalom érdekli. A pártot az teszi párttá, hogy a hatalom megszerzéséért, befolyá­solásáért, ellenőrzéséért küzd. A kérdés tehát nem az, hogy akarja-e a hatalmat, hanem az, hogy: a) hogyan, milyen eszkö­zökkel; b) kinek az érdekében; c) kinek a bevonásával; d) milyen programmal stb. 5. A pártok mindig a szebbik arcukat mutatják. (Némelykor persze, a harc he­vében, elüvöltik, vagy elszólják magukat.) Óvatosan hallgassuk önvallomásaikat, de figyeljünk rájuk Ha a programjuk túl szépnek látszik, szembesítsük ígéreteiket a valósággal. Az sem baj, ha jó a memó­riánk. 6. A választások előtti ígéretek nem feltétlenül arra valók, hogy elhiggyük, és hogy megvalósítsák őket, hanem hogy nö­veljék a szavazók táborát. Ha a házassá­gok sorsa a jegyes kori szerelmes ígére­tek beváltásától függne, egy sem érné meg az első évfordulót. 7. Az egyik párt a másikról vagy ros­­­szat mond, vagy semmit. A kölcsönös mi­nősítéseket fogadjuk gyanúperrel! Sokkal gyanúsabb és természetellenesebb, ha két p­árt folyton csak egymást dicséri — emögött vagy valami gonosz paktum áll, vagy csak taktikából vannak külön. Ne hagyjuk viszont, hogy a pártversengés kimerüljön a kölcsönös szitkozódásban, sárdobálásban. Kérdezzünk rá, hogy mit is akar voltaképpen. Ha a veszekedő végképp javíthatatlan, bosszúból szavaz­zunk a harmadik pártra. Óvakodjunk a révült, üveges tekintetektől, a habzó szá­jaktól, az üvöltözőktől. 8. A hús ára magas, a nyugdíj nyomo­rúságos, ez mégsem lehet a p­ártok meg­ítélésének alapja Ne csak a p­ártok mű­ködésére fordított milliókra gondoljunk, hanem arra is, hogy ezt most közlik ve­lünk. A többpártrendszer kevesebbe ke­rül, mint az egyp­ártrendszer, már csak azért is, mert a p­ártok éberen figyelik­ egymás költekezését. A társadalomnak: nem az a drága, ha a költségvetésből p­énzt kapnak a pártok, nem is a kép­­­viselők „magas” fizetése, hanem az az: igazán drága, ha rossz döntések szület­nek, ha pazarlás, ha élősködés folyik. Nem is beszélve arról, hogy a demokrá­cia hiánya miatt, tévedésből éveket csü­csülhettünk fizetéstől, asszonytól, csapjolt sörtől távol. A nagymarosi vízlép­csőre el­költött milliárdokból fél évszázad magyar parlamentáris demokráciáját, többpárt­rendszerét finanszírozni lehetett volna. 9. A többpártrendszer időigényes. Per­sze, egy kialakultabb politikai rendszer­ben már nem kell ennyi amatőrnek po­litizálnia. A békés átmenet nagyon sok családi veszekedéssel jár. A férfiak már egyre nehezebben bírják, a feleségek pje­dig még kevésbé tűrik az országra sza­kadt politizálási őrületet. Ha sikerül el­kerülni az „asszonyi visszarendeződést”, tapasztalni fogjuk: a demokráciára fordí­tott idő százszorosan megtérül a megala­pozottabb döntésekben. 10. A többpártrendszer zajjal jár. A nyilvános veszekedésekre azonban mégis csak jobb fórum az Országházi a tévé, mint a p­olgárháború, a lincselés. Egy jó kis p­arlamenti cseteplató mégis csak üdí­tőbb, mint a hosszú, ütemes taps. Azt a feszült csendet se vágyjuk vissza, amel­­­lyel tíz-tizenöt lumbágós öregember közti vita végkimenetelét várta az ország. Az éjszakában inkább plakátle- és -átragasz­tó fiúk ólálkodjanak, mint fekete autós ember begyűjtők 11. A többpártrendszer nem ér semmit, ha nem kap­csolódik össze a nyilvánosság­gal. A p­olitika nem szűkülhet le vezérek­ közötti suskusra, kulisszák mögötti alku­dozásokra. Erre nemcsak az állampárti „belső egyeztetések” örökölt reflexe, ha­nem az úrikaszinós politizálás évszázados magyar hagyományai miatt is ügyelnünk­ kell. Másik oldalról, mint ahogy a jog­állam­ sem hozza nyilvánosságra külföldi kémeink névsorát, úgy a pártok politizá­lásának is vannak intim páholyai. 12. A többpártrendszer nem válhat a budap­esti értelmiségi elit olyan kirekesz­tő játékává, melyhez a vidéki értelmiség csupán asszisztál, a dolgozóknak p­edig csak rácsodálkozás, a rendelésre felvonu­lás szerepje jut. 13. A többpártrendszer önmagában nem sokat ér, ha nincs erős önkormányzati, erős szakszervezeti mozgalom, ha nincse­nek érdekszervezetek, lobbyk, ha az em­berek nem tömörülnek sokszínű egyesü­letek, egyletek ezreibe. A bér, a járda, a bekötő út „kijárása” a jövőben ezek­ fel­adata lesz, nem a Parlamenté. 14. Ha már alaposan körülnéztünk, vá­lasszunk magunknak egy pártot. Annak viszont alaposan és folyamatosan nézzünk a körmére. Ha mégsem tudnánk válasz­tani, nem kell mindenáron, azonnal új pártot alapítani. A kiválasztott pártba sem muszáj azonnal beléfrni, vagy első mérgünkben rögtön kilépni Ha egy év leforgása alatt nyolc-tíz párttal is kalan­dunk van, akkor rendeljünk el egy kis p­olitikai szünetet magunknak. Tumó Alajos Hideg—meleg téma Aludjunk a plafonon! Ezt bizony így kell csinálni Enyhe a tél, nem fagynak a faágakhoz a varjak. A távhő­szolgáltatás pedig alkalmaz­kodik az időjáráshoz, már ahogy tud. Ha néhány napig magas az átlaghőmérséklet, kevesebbet fűtenek. Fázós és okvetetlenkedő lakó persze mindig akad. Hideg, szélső lakás. Rossz a szigetelés (van egyáltalán?). Befúj a szél az ablakrésen. Még éjszaka is vacog. És akkor, mint egy varázs­ütésre, becsönget egy ifjú hölgy, és azt mondja, ellen­őrzi a hőmérsékletet. Soha jobbkor; — kiált föl a lakó, és teátrális mozdulattal mu­tat a szobahőmérőre: 15 fo­kon áll a színes folyadékszál. A hölgy azonban előhúzza saját, hitelesített hőmérőjét, és a feje fölé tartja. Ezzel­­ alapos meglepetést okoz. Ki­csit olyan ebben a pózban, egyik kezében a felírótömb­­bel, másikban a magasba emelt hőmérővel, mint az amerikai Szabadság-szobor, az ő eredménye 20 fok. A lakó értetlenkedésére elmagyarázza, hogy ezt bi­zony így kell csinálni. Hogy a mennyezet közelében mele­gebb van? istenem, alud­junk a plafonon; Ny. P.

Next