Délmagyarország, 1990. november (80. évfolyam, 278-303. szám)
1990-11-22 / 296. szám
1990. november 22., csütörtök Kultúra — Gazdaság i Állami vendéglátó Elmagánosodás Nagyobb tempóban következik az állami monopóliumok felszámolása az eljövendő hónapokban a gazdaság különböző szféráiban. Jóllehet nem klasszikusan ipari-gazdasági ágazat a vendéglátás — szokás ugyan vendéglátóiparnak nevezni —, és az állami vállalatok egyeduralkodói helyzete is messzi ködbe veszett már, mégsem reked kívül e privatizáció hatókörén. Mondhatni, a magánműködtetés közérdekből történik, mert ekkor lesz egészséges verseny, értünk, vásárlókért, vendégekért. Egyes vélekedések szerint ez soha el nem érhetően messzi ábránd. Tény azonban: a privatizáció törvényszerűen folytatódik. A Csongrád Megyei Vendéglátó Vállalatnál erről kérdezem Dékány László igazgatót. — Frissiben újjáválasztott vállalatigazgatóként , hogyan látja az elmagánosítás perspektíváit? — Megkérdeztem magamtól én is a szeptemberi újraválasztásom után, hogy mi lesz a megbízatásom lejártakor, mi marad ebből a cégből öt év múlva? Többféle változat lehetséges, nyilván. Nekem ötéves szisztematikus munkával kell számolnom, amelybe belép a privatizáció, amit óhatatlanul szükségesnek érzek. Csupán a módszereket illetően vannak fenntartásaim. Az Állami Vagyonügynökséggel közelebbi kapcsolatba kerülve azonban a jó benyomásaim kerekedtek felül: nem hivatalként, hanem menedzserszemlélettel akarja lebonyolítani a privatizációt. Az ötéves időszakot a törvény szelleméből kiindulva szemlélem: csak az életképtelen vállalatokat kell megszüntetni. Ha tehát az előprivatizáció után marad egy működőképes állami vállalati rész, akkor az más keretek között, esetleg megváltozott szerepkörben tovább funkcionálhat. — A működőképességet eddig nem kis részben a szerződéses, korábban a gebines üzletek biztosították. Gondolja, hogy valami hasonló szisztémával megmaradhat a vállalat? — Nem szeretném, ha bárki elkönyvelné, mint bizonyosságot, hogy a szerződésesek úgymond eltartottak bennünket. A működtetés költségei ugyanis szerényen számolva is megoszlottak, hiszen a vállalat húsfeldolgozójából láttuk el konyhakész húsáruval a szerződéses egységeket, biztosítottuk a fogyóeszköz-beszerzést. Vagyis több mindennel nem kellett foglalkozniuk egyenként, ama munkaerőt és pénzt áldozva. A vélekedés, miszerint a vállalat a szerződéses vendéglátó egységek eltartottja lenne, nem igaz. A továbbiakra pedig még ennél is kevésbé hiszen a vállalat közreműködő a vagyonkezelő központ vezényletével a privatizáció folyamatában. Annak haszonélvezője a vállalat bárminemű formában fennmaradó része már nem lesz. Az államkasszába folyik be minden bérleti díj, illetve vételár. Tehát az a furcsa és ellentmondásos helyzet áll elő, amelyben önmaga érdekei ellen dolgozik a vendéglátó vállalat. Eszerint fogalmazva a kérdést: hol tartanak az öncsonkításban? — Nagyon sarkítva, sajátságosan fogalmaz a privatizálás gyakorlati kivitelezéséről. A szóhasználattal nem értek egyet. Akkor sem, ha elismerem: valóban ellentmondásos ez a dolog abból a szempontból, hogy a vállalat dolgozói részint azért tevékenykednek, ne legyen majd munkahelyük. Bizony, érezhető a feszültség, a munkanélküliségtől való félelem. Megnyugtató szavakat mondhatok, de valójában nem tudom azt mondani: senki se marad munka nélkül a vállalati átalakulás, illetve privatizáció után. Egyrészt, mert nem tudom, mekkora vállalati rész marad meg, másrészt pedig azért, mert a leendő üzlettulajdonosok, a bérlők joga eldönteni, hogy a mostani alkalmazottak közül kiket akarnak foglalkoztatni. Mi annyiban tudunk segíteni, hogy a privatizáció hatókörébe nem tartozó üzletekben, egységekben a mi dolgozóinknak igyekszünk kedvező vállalkozói lehetőségeket teremteni. Mindezek előrebocsátásával az előprivatizációról november 25- ére kell elkészülnünk a jelentéssel, hogy a vagyonügynökség milyen arányban hirdessen meg majdan magánvállalkozóknak üzleteket a jelenlegi vendéglátó vállalati egységek közül. Az előzetes felmérések alapján a megyében összesen meglevő 165 üzletünkből 140 a privatizáció hatálya alá esik. Szegeden hasonlóak az arányok. Viták azonban, bizonnyal lesznek a privatizációs törvény értelmezéséből kiindulva. Már csak azért is, mert magánvállalkozássá válhat szerintünk a mostani üzletünkből 80-85 százalék, az összes árbevételre vetítve ez mintegy 45 százalék. Tehát árbevétel-arányosan a nagyobb rész vállalati tulajdonú marad. — Az ön által jósolt viták után, 1992 végéig sorra bekövetkeznek a versenytárgyalások, magánkézbe juttatva a vendéglátó egységeket. A pénz jut főszerephez a korábbi gebin- illetve szerződéses versengéseknél is jobban. A vendéglátó szakma szeretete másodlagos. Szegeden pedig már eddig is nyílt titok: néhány személy, illetve család kezében van a vendéglátó helyek többsége. — Van ilyen jelenség, de ha a vendéglátás színvonalát ez javítja, akkor nem tartom majd rossznak. Az is igaz: szimpatikusabb lenne, ha színesebb vállalkozói paletta alakulna ki a vendéglátásban. Nekünk nem lenne célunk a privatizáció hozamát a csillagos égig emelni. Hiszen a versenytárgyalások során befolyt pénz nem minket illet. Az üzletek felértékelését, a pályázati kiírást tőlünk függetlenül intézi a vagyonügynökség. Tehát se induló összeget, se licitálási limitet a vállalat részéről nem határozhatunk meg, mondván, a kisebb pénzű, hozzáértő vendéglátósok is vállalkozhassanak. A veszély nem zárható ki: ezután is előfordulnak a bevételre nagyobb, a vendégre kisebb figyelmet fordító vendéglátósok. Akkor is, ha a versengés a szűkülő vendégkörért még erősebb lesz. Becsei Péter Zenei naptár Kvart-kvint varázs öt ésszerű, fekete ruhás férfi állja körül a hosszú lábú kottatartót. Arcuk átszellemül, énekelnek. Mint karcsú, hajlékony virágindák, a gregorián dallamok pompás füzérei körülfonják őket. Kiszakadnak e világból. Valamennyien egy-egy, magasba szárnyaló, eleven melódiává, dallamfolyondárrá változnak. Hajladoznak, összeolvadnak, szétválnak, egymást támasztják, majd ismét széthajolnak. Hangok glóriájában ragyognak, és zeng az égbolt-hűs kvart-kvint, s a mennyei fényességű, tiszta oktáv. E hangközökre, a több szólamú gregorián zene légies, de mégis biztonságos főpilléreire támaszkodva, karcsú, ám szilárd dallamhíd formájában ível a temetőhöz az ima, s dicsőítése Istennek s az ég szentjeinek. A javarészt 13. századból való varázslatos énekek gomolygó tömjénfüstté változtatják a hangversenyterem falait, s a kékes-szürkés derengésből felsejlik a karcsú, magasba törő oszlopokon nyugvó boltívek lágy ölelése, és a Nap sugaraitól felizzó tűzpirosak, mély kékek, méregzöldek s harsogó sárgák, a gótikus templom rozettájának színorgiája. A templom félhomályát a magasba szökő, keskeny ablakokon beáramló sugaras fény töri meg. S gomolyognak, mint a füst vagy galambsuhanással repülnek a dallamok, s megszületik a grregorián mágia. Előidézői pedig az 1977-ben alakult , Benjamin Bagley és Barbara Thornton irányításával működő , Kölnből származó Sequentia Együttes. (Tagjai még: Stephen Grant, Martin Post, Eric Mentzel és Bernard Schneider. Barbara Thornton az együttes egyetlen nőtagja betegség miatt sajnos, nem léphetett fel) A Tisza Szállóban tartott énekesijükön a hangversenytermeinkben igen ritkán hallható XI—XIII. századi vokális zenét mutattak be. Részben a párizsi Notre Daméban már énekelt programjukban szerepeltek két-három szólamú, latin szövegű dalok Szent Miklós dicsőítésére, a XIII. század elejéről, s a XII. század második felében alkotó Leoninus mestertől. Csodaszép orgánumok még például Peretinustól, s életre kelt a legrégibb három szólamú európai dallam is, melyben Szent Jakabot dicsőítette az ismeretlen szerző. S végül a Sequentia együttes Kölnből származó, német, francia s latin szövegű, középkori énekekkel búcsúzott. A kulturált, csiszolt, korhű előadás az eredeti gregorián notáción alapult, ugyanis az elhangzott műveket nem modernizált kottaírás alapján, hanem az eredetinek kópiáiból énekelték. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy tolmácsolásukban eleven hajlékonysággal, lélegző élettel viruljanak a gregorián dallamok. Az e kor zenéjét nem ismerő rácsodálkozhatott, felfedezhette magának, az értő pedig gyönyörűségét lelhette e zene titokzatos, tiszta szépségében. Berényi Bogár* Filmjegyzet Szimbolikus zsaruébredés Azt az állítást, miszerint cipész maradjon a kaptafánál, egy kissé átfogalmaztatta velem a filmes világ. Ekképp: cipész maradjon az almafánál, pontosabban: a cipész nem esik messze a fájától. Ugyanis szépen gyakorlattá válik, ha egy színész úgy érzi, révbe ért, veszi magának a bátorságot, és egy kis metamorfózis segítségével pillanatok alatt filmrendező lesz belőle. Méghozzá oly bátran rendez, hogy magára osztja a főszerepet. Ez nem minden esetben tűnt gusztustalannak, csak mikor kilógott a lóláb, hogy a főszereplő nem tudja eljátszani a rendezőt. De előbb a jobb példát. Gondolok itt Bódy Gáborra, aki A kutya éji dalában nem lógatta ki a fent említett lólábát. És igen, a rosszról könnyebb beszélni. A hétvégén a tévében vetített Alain Delon-filmre, a Ne ébreszd fel az alvó zsarut címűre gondolok. Ez az ember szadista, hallottam a véleményt többfelől is. Hogy valóban szadista-e vagy nem, majd az orvosok megállapítják. Pusztán az a különös, hogy rendezőnk pont egy olyan filmbe helyezte magát, amelyben elég változatos módon gyilkolásznak. Ez még hagyján, de a sok bosszantó amatőr megoldás szinte az égbe kiáltott. Ebből csak egyet. A címet úgy rávinni a filmre és értelmezni, hogy Delon hullafáradtan fekszik az ágyon, mikor már mindenen túl, a nője felébreszti, ő meg válaszol, hogy mondtam én neked, hogy ne ébreszd fel az alvó zsarut. Ezt kár volt csinálni, hisz a film alapja a szimbolikus zsaruébredés. Mondanám én, Delon úr, cipész maradjon az almafájánál. P. Sz. / 5 Juss(unk) a sorsformáláshoz A vásárhelyi társadalomismereti és kulturális szemle, a Juss legutóbbi száma (1990/3.) nem kevesebbre vállalkozik — igen dicséretes módon —, minthogy prominens szakemberek sorsfordulónkat elemző gondolatainak adjon teret. Segítségükkel olvasóinak tájékozódási lehetőségeket, fogódzókat adva a „nagy magyar átalakulásiban való eligazodáshoz. ” Egyszersmind tényfeltárást, helyzetelemzést, s a belőle következő teendők megjelölését a sorsfordítás felelősségét magukra vállalóknak. Ágh Attila politológus a folyóirat nyitó tanulmányában — „Az értelmiség és a hatalom új kiegyezése” — mintegy alaphangot adva (s nyilván a szerkesztők szándékait is kifejezve) írja: „A magyar értelmiség manapság nem »új gazdit«, hanem egyenlő, tárgyalóképes partnert keres az új kormányzatban, és szívesen felajánlja tudását és szolgálatait az új vezetésnek, ha valóban rendszerváltás történik az értelmiségnek a hatalomhoz való viszonyában is .. . Most a kiegyezésen kellene dolgozni, s nem a viszony élezésén, mert a jogállamban a kormányok változnak, de a szakértelem értéke megmarad, sőt, fokozódik”. Ebből a nélkülözhetetlen szakértelemből a lap hasábjain Petschnig Mária Zita ad példaértékűt az Új idők veszélyzónái című eszmefuttatásában. A gazdasági rendszerváltás és a társadalmi béke kérdéseinek elemzése közben nyomatékosan hangsúlyozva, hogy „Ez most történetesen nem az az idő, amikor a kormányzat megengedhetné a bér—ár—ár—ár—bérspirál felfűtését... Az infláció elszabadulása — és nem állunk messze tőle — dezorganizálja a gazdaságot”. A politika által összekovácsolt türelmi tőkét a kormány gyorsuló ütemben éli fel, aminek következményei beláthatatlanok — figyelmeztet a neves közgazdász. A következmények egyik előrevetülő árnyékáról szól a lapban Csuhaj V. Imre Sztrájkolni csak szépen ...? című írása. Varga Csaba viszont a „modern kiegyezés” körvonalait rajzolja fel a Magyar Néppártot elemezve. Régiónkhoz közelítve a Vásárhelyi műhely rovatban Pálné Kovács Ilona Helyi önkormányzatok vákuumban című gondolatfüzérét olvashatjuk, illetve Szoboszlai Zsolt teszi fel a kérdést „Mit ér a szellem, ha vásárhelyi?". Feltetár Béla éppen e szellemiség hagyományaiból idéz a helyi kórusmozgalomról írott vázlatos történetében, s erre tekint Vekerdi László és Kovács Imre Attila Németh László ürügyén. A felsőoktatás jussán, problémáin többen is tűnődnek — Grezsa Ferenc, Murányi István, Tamás Pál — az iskolai modellváltás külföldi példáival és hazai szükségszerűségeivel pedig Bende József és Gazdapusztainé Zalotay Erzsébet foglalkozik. Tanár-költőre, Csordás Nagy Dezsőre emlékezik a folyóirat verseivel és Kárász József személyes vallomásával. A Forrás rovatban pedig érdekes dokumentumot tesz közzé Kiss József kommentálásával arról, hogy mi volt J. B. Tito és Jugoszlávia szerepe a Nagy Imre-csoport sorsában. Szabó Magdolna