Délmagyarország, 1990. november (80. évfolyam, 278-303. szám)

1990-11-22 / 296. szám

1990. november 22., csütörtök Kultúra — Gazdaság i­­ Állami vendéglátó E­lmagánosodás Nagyobb tempóban követ­kezik az állami monopóliu­mok felszámolása az eljö­vendő hónapokban a gazda­ság különböző szféráiban. Jóllehet nem klasszikusan ipari-gazdasági ágazat a vendéglátás — szokás ugyan vendéglátóiparnak nevezni —, és az állami vállalatok egyeduralkodói helyzete is messzi ködbe veszett már, mégsem reked kívül e pri­vatizáció hatókörén. Mond­hatni, a magánműködtetés közérdekből történik, mert ekkor lesz egészséges ver­seny, értünk, vásárlókért, vendégekért. Egyes véleke­dések szerint ez soha el nem érhetően messzi ábránd. Tény azonban: a privatizá­ció törvényszerűen folytató­dik. A Csongrád Megyei Vendéglátó Vállalatnál erről kérdezem Dékány László igazgatót. — Frissiben újjáválasztott vállalatigazgatóként , hogyan látja az elmagánosítás pers­pektíváit? — Megkérdeztem magam­tól én is a szeptemberi új­raválasztásom után, hogy mi lesz a megbízatásom lejárta­kor, mi marad ebből a cég­ből öt év múlva? Többféle változat lehetséges, nyilván. Nekem ötéves szisztematikus munkával kell számolnom, amelybe belép a privatizá­ció, amit óhatatlanul szük­ségesnek érzek. Csupán a módszereket illetően vannak fenntartásaim. Az Állami Vagyonügynökséggel köze­lebbi kapcsolatba kerülve azonban a jó benyomásaim kerekedtek felül: nem hiva­talként, hanem menedzser­­szemlélettel akarja lebonyo­lítani a privatizációt. Az öt­éves időszakot a törvény szelleméből kiindulva szem­lélem: csak az életképtelen vállalatokat kell megszüntet­ni. Ha tehát az előprivati­záció után marad egy mű­ködőképes állami vállalati rész, akkor az más keretek között, esetleg megváltozott szerepkörben tovább funk­cionálhat. — A működőképességet eddig nem kis részben a szerződéses, korábban a ge­­bines üzletek biztosították. Gondolja, hogy valami ha­sonló szisztémával megma­radhat a vállalat? — Nem szeretném, ha bár­ki elkönyvelné, mint bizo­nyosságot, hogy a szerződé­sesek úgymond eltartottak bennünket. A működtetés költségei ugyanis szerényen számolva is megoszlottak, hiszen a vállalat húsfeldolgozójából láttuk el konyhakész hús­áruval a szerződéses egysé­geket, biztosítottuk a fogyó­eszköz-beszerzést. Vagyis több mindennel nem kellett foglalkozniuk egyenként, am­­­a munkaerőt és pénzt ál­dozva. A vélekedés, misze­rint a vállalat a szerződéses vendéglátó egységek eltar­tottja lenne, nem igaz. A to­vábbiakra pedig még ennél is kevésbé hiszen a vállalat közreműködő a vagyonkeze­lő központ vezényletével a privatizáció folyamatában. Annak haszonélvezője a vál­lalat bárminemű formában fennmaradó része már nem lesz. Az államkasszába fo­lyik be minden bérleti díj, illetve vételár.­­ Tehát az a furcsa és ellentmondásos helyzet áll elő, amelyben önmaga érde­kei ellen dolgozik­­ a vendég­látó vállalat. Eszerint fogal­mazva a kérdést: hol tarta­nak az öncsonkításban? — Nagyon sarkítva, saját­ságosan fogalmaz a privati­zálás gyakorlati kivitelezésé­ről. A szóhasználattal nem értek egyet. Akkor sem, ha elismerem: valóban ellent­mondásos ez a dolog abból a szempontból, hogy a válla­lat dolgozói részint azért te­vékenykednek, ne legyen majd munkahelyük. Bizony, érezhető a feszült­ség, a munkanélküliségtől való félelem. Megnyugtató szavakat mondhatok, de va­lójában nem tudom azt mondani: senki se marad munka nélkül a vállalati át­alakulás, illetve privatizáció után. Egyrészt, mert nem tudom, mekkora vállalati rész marad meg, másrészt pedig azért, mert a leendő üzlettulajdonosok, a bérlők joga eldönteni, hogy a mos­tani alkalmazottak közül ki­ket akarnak foglalkoztatni. Mi annyiban tudunk segíte­ni, hogy a privatizáció ha­tókörébe nem tartozó üzle­tekben, egységekben a mi dolgozóinknak igyekszünk kedvező vállalkozói lehetősé­geket teremteni. Mindezek előrebocsátásával az előpri­vatizációról­ november 25- ére kell elkészülnünk a je­lentéssel, hogy a vagyonügy­nökség milyen arányban hir­dessen meg majdan magán­­vállalkozóknak üzleteket a jelenlegi vendéglátó vállalati egységek közül. Az előzetes felmérések alapján a megyé­ben összesen meglevő 165 üzletünkből 140 a privatizá­ció hatálya alá esik. Szege­den hasonlóak az arányok. Viták azonban, bizonnyal lesznek a privatizációs tör­vény értelmezéséből kiindul­va. Már csak azért is, mert magánvállalkozássá válhat szerintünk a mostani üzle­tünkből 80-85 százalék, az összes árbevételre vetítve ez mintegy 45 százalék. Tehát árbevétel-arányosan a na­gyobb rész vállalati tulajdo­nú marad. — Az ön által jósolt viták után, 1992 végéig sorra be­következnek a versenytár­gyalások, magánkézbe jut­tatva a vendéglátó egysége­ket. A pénz jut főszerephez a korábbi gebin- illetve szerződéses versengéseknél is jobban. A vendéglátó szakma szeretete másodla­gos. Szegeden pedig már ed­dig is nyílt titok: néhány személy, illetve család kezé­ben van­­ a vendéglátó helyek többsége. — Van ilyen jelenség, de ha a vendéglátás színvonalát ez javítja, akkor nem tar­tom majd rossznak. Az is igaz: szimpatikusabb lenne, ha színesebb vállalkozói pa­letta alakulna ki a vendég­látásban. Nekünk nem­ lenne célunk a privatizáció hoza­mát a csillagos égig emelni. Hiszen a versenytárgyalá­sok során befolyt pénz nem minket illet. Az üzletek fel­­értékelését, a pályázati ki­írást tőlünk függetlenül in­tézi a vagyonügynökség. Te­hát se induló összeget, se licitálási limitet a vállalat részéről nem határozhatunk meg, mondván, a kisebb pénzű, hozzáértő vendéglá­tósok is vállalkozhassanak. A veszély nem zárható ki: ezután is előfordulnak a bevételre nagyobb, a ven­dégre kisebb figyelmet for­dító vendéglátósok. Akkor is, ha a versengés a szűkülő vendégkörért még erősebb lesz. Becsei Péter Zenei naptár Kvart-kvint varázs­ öt ésszerű, fekete ruhás férfi állja kö­rül a hosszú lábú kottatartót. Arcuk átszel­lemül, énekelnek. Mint karcsú, hajlékony virágindák, a gregorián dallamok pompás füzérei körülfonják őket. Kiszakadnak e világból. Valamennyien egy-egy, magasba szárnyaló, eleven melódiává, dallamfolyon­dárrá változnak. Hajladoznak, összeolvad­nak, szétválnak, egymást támasztják, majd ismét széthajolnak. Hangok glóriájában ra­gyognak, és zeng az égbolt-hűs kvart-kvint, s a mennyei fényességű, tiszta oktáv. E hangközökre, a több szólamú gregorián ze­ne légies, de mégis biztonságos főpilléreire támaszkodva, karcsú, ám szilárd dallamhíd formájában ível a temetőhöz az ima, s di­csőítése Istennek s­ az ég szentjeinek. A javarészt 13. századból való varázslatos énekek gomolygó tömjénfüstté változtatják a hangversenyterem falait, s a kékes-szür­kés derengésből felsejlik a karcsú, magasba törő oszlopokon nyugvó boltívek lágy öle­lése, és a Nap sugaraitól felizzó tűzpirosak, mély kékek, méregzöldek s harsogó sárgák, a gótikus templom rozettájának színorgiá­ja. A templom félhomályát a magasba szö­kő, keskeny ablakokon beáramló sugaras fény töri meg. S gomolyognak, mint a füst vagy galambsuhan­ással repülnek a dalla­mok, s megszületik a grregorián mágia. Előidézői pedig az 1977-ben alakult , Benjamin Bagley és Barbara Thornton irá­nyításával működő , Kölnből származó Sequentia Együttes. (Tagjai még: Stephen Grant, Martin Post, Eric Mentzel és Ber­nard Schneider. Barbara Thornton az együttes egyetlen nőtagja betegség miatt sajnos, nem léphetett fel) A Tisza Szállóban tartott énekesijükön a hangversenytermeinkben igen ritkán hall­ható XI—XIII. századi vokális zenét mu­tattak be. Részben a párizsi Notre Dam­é­ban már énekelt programjukban szerepel­tek két-három szólamú, latin szövegű da­lok Szent Miklós dicsőítésére, a X­III. szá­zad elejéről, s a XII. század második felé­ben alkotó Leoninus mestertől. Csodaszép orgánumok még például Peretinustól, s életre kelt a legrégibb három szólamú eu­rópai dallam is, melyben Szent Jakabot di­csőítette az ismeretlen szerző. S végül a Sequentia együttes Kölnből származó, né­met, francia s latin szövegű, középkori éne­kekkel búcsúzott. A kulturált, csiszolt, korhű előadás az eredeti gregorián notáción alapult, ugyanis az elhangzott műveket nem modernizált kottaírás alapján, hanem az eredetinek kó­piáiból énekelték. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy tolmácsolásukban eleven hajlékony­sággal, lélegző élettel viruljanak a grego­rián dallamok. Az e kor zenéjét nem is­merő rácsodálkozhatott, felfedezhette ma­gának, az értő pedig gyönyörűségét lelhet­te e zene titokzatos, tiszta szépségében. Berényi Bogár* Filmjegyzet Szimbolikus zsaruébredés Azt az állítást, miszerint cipész maradjon a kapta­fánál, egy kissé átfogal­­ma­­ztatta velem a filmes világ. Ekképp: cipész ma­radjon az almafánál, pon­tosabban: a cipész nem esik messze a fájától. Ugyanis szépen gyakorlat­tá válik, ha egy színész úgy érzi, révbe ért, veszi magának a bátorságot, és egy kis metamorfózis se­gítségével pillanatok alatt filmrendező lesz belőle. Méghozzá oly bátran ren­dez, hogy magára osztja a főszerepet. Ez nem minden esetben tűnt gusztustalan­nak, csak mikor kilógott a lóláb, hogy a főszereplő nem tudja eljátszani a ren­dezőt. De előbb a jobb példát. Gondolok itt Bódy Gábor­ra, aki A kutya éji dalá­ban nem lógatta ki a fent említett lólábát. És igen, a rosszról könnyebb beszél­ni. A hétvégén a tévében vetített Alain Delon-film­­re, a Ne ébreszd fel az al­vó zsarut címűre gondo­lok. Ez az ember szadista, hallottam a véleményt többfelől is. Hogy valóban szadista-e vagy nem, majd az orvosok megállapítják. Pusztán az a különös, hogy rendezőnk pont egy olyan filmbe helyezte magát, amelyben elég változatos módon gyilkolásznak. Ez még hagyján, de a sok bosszantó amatőr megoldás szinte az égbe kiáltott. Eb­ből csak egyet. A címet úgy rávinni a filmre és ér­telmezni, hogy Delon hul­­lafáradtan fekszik az ágyon, mikor már mindenen túl, a­ nője felébreszti, ő meg válaszol, hogy mondtam én neked, hogy ne ébreszd fel az alvó zsarut. Ezt kár volt csinálni, hisz a film alapja a szimbolikus zsa­ruébredés. Mondanám én, Delon úr, cipész maradjon az almafájánál. P. Sz. / 5 Juss(unk) a sorsformáláshoz A vásárhelyi társadalom­­ismereti és kulturális szem­le, a Juss legutóbbi száma (1990/3.) nem kevesebbre vállalkozik — igen dicsére­tes módon —, minthogy pro­minens szakemberek sors­fordulónkat elemző gondo­latainak adjon teret. Segít­ségükkel olvasóinak tájéko­zódási lehetőségeket, fogó­dzókat adva a „nagy ma­gyar átalakulásiban való eligazodáshoz. ” Egyszers­mind tényfeltárást, helyzet­­elemzést, s a belőle követ­kező teendők megjelölését a sorsfordítás felelősségét ma­gukra vállalóknak. Ágh Attila politológus a folyóirat nyitó tanulmányá­ban — „Az értelmiség és a hatalom új kiegyezése” — mintegy alaphangot adva (s nyilván a szerkesztők szándékait is kifejezve) ír­ja: „A magyar értelmiség manapság nem »új gazdit«, hanem egyenlő, tárgyalóké­pes partnert keres az új kormányzatban, és szívesen felajánlja tudását és szol­gálatait az új vezetésnek, ha valóban rendszerváltás tör­ténik az értelmiségnek a ha­talomhoz való viszonyában is .. . Most a kiegyezésen kellene dolgozni, s nem a viszony élezésén, mert a jogállamban a kormányok változnak, de a szakértelem értéke megmarad, sőt, foko­zódik”. Ebből a nélkülözhetetlen szakértelemből a lap ha­sábjain Petschnig Mária Zita ad példaértékűt az Új idők veszélyzónái című eszme­­futtatásában. A gazdasági rendszerváltás és a társa­dalmi béke kérdéseinek elemzése közben nyomaté­kosan hangsúlyozva, hogy „Ez most történetesen nem az az idő, amikor a kor­mányzat megengedhetné a bér—ár—ár—ár—bérspirál felfűtését... Az infláció el­szabadulása — és nem ál­lunk messze tőle — dezor­­ganizálja a gazdaságot”. A politika által összekovácsolt türelmi tőkét a kormány gyorsuló ütemben éli fel, aminek következményei be­­láthatatlanok — figyelmez­tet a neves közgazdász. A következmények egyik előrevetülő árnyékáról szól a lapban Csuhaj V. Imre Sztrájkolni csak szépen ...? című írása. Varga Csaba vi­szont a „modern kiegyezés” körvonalait rajzolja fel a Magyar Néppártot elemez­ve. Régiónkhoz közelítve a Vásárhelyi műhely rovat­ban Pálné Kovács Ilona He­lyi önkormányzatok vá­kuumban című gondolatfü­zérét olvashatjuk, illetve Szoboszlai Zsolt teszi fel a kérdést „Mit ér a szellem, ha vásárhelyi?". Feltetár Béla éppen e szellemiség ha­gyományaiból idéz a helyi kórusmozgalomról írott váz­latos történetében, s erre tekint Vekerdi László és Kovács Imre Attila Németh László ürügyén. A felsőoktatás jussán, problémáin többen is tű­nődnek — Grezsa Ferenc, Murányi István, Tamás Pál —­ az iskolai modellváltás külföldi példáival és hazai szükségszerűségeivel pedig Bende József és Gazdapusz­­tainé Zalotay Erzsébet fog­lalkozik. Tanár-költőre, Csordás Nagy Dezsőre em­lékezik a folyóirat versei­vel és Kárász József sze­mélyes vallomásával. A For­rás rovatban pedig érdekes dokumentumot tesz közzé Kiss József kommentálásá­val arról, hogy mi volt J. B. Tito és Jugoszlávia sze­repe a Nagy Imre-csoport sorsában. Szabó Magdolna

Next