Délmagyarország, 2015. december (105. évfolyam, 281-305. szám)

2015-12-12 / 291. szám

12 Szieszta (?) Felrúgták a minszki egyezményt Több mint egy éve tart a donyecki repülőtérért folyó csata, jelenleg a szakadároké a terület. Felrúgták a minszki egyezményt, újra használnak nehéztüzérséget a konfliktusban. DÉLMAGYARORSZÁG 2015.12.12., szombat AZ UKRÁN FRONTON HARCOL ÖNKÉNTESKÉNT A MAGYAR SZAKÁCS Vodkával és fűvel a függetlenségért Cheese (a rendes nevét nem írhatjuk le) 23 éves, két hónapja harcol önkéntesként az uk­rán fronton, ukrán oldalon, egyedüli magyar­ként. Vele beszélgettünk arról, hogy milyen érzés elhagyni a biztonságot a harctérért, mi­lyen az élet a háborúban. HÁBORÚ ÜLLEI KOVÁCS LÁSZLÓ - Miért megy ki valaki harcolni Ukrajnába? - Nyolc hónappal ezelőtt fo­gant meg bennem a gondolat, hogy kimegyek harcolni. Ak­kor kezdett nagyon éles lenni kint a helyzet. Ki is mentem je­lentkezni, de akkor nem tudott az önkéntes ezred külföldiek­kel foglalkozni, amelyikhez csatlakozni akartam. Csalódott voltam, visszafordultam, de nem adtam fel, eldöntöttem, hogy végigcsinálom. Akkori­ban Svájcban éltem, ott kony­hán dolgoztam, szakácsként. Tudom, más ember összetenné a két kezét azért, ami nekem akkor volt. Nekem viszont so­ha nem jött be a nyugati élet­forma. Gyermekkorom óta ka­tona-, háborúmániás voltam. Mindig is ezzel akartam foglal­kozni. Nem bírtam a stresszt a konyhában, túl sok volt ne­kem. Láttam szakácsokat, akik fiatalon meghaltak szívroham­ban, vagy alkoholisták lettek a folyamatos stressz miatt. Nem akartam, hogy így haljak meg, és még nem is én vagyok, nem is érzem jól magam közben. - Volt valamilyen előképzettsége, vett már részt korábban katonai kiképzésen? - Jelentkeztem a Francia Ide­genlégióba, ahonnan elküld­ték, arra hivatkozva, hogy ön­gyilkos hajlamú vagyok, ami szerintem egyáltalán nem volt igaz, de valahogy szelektálni kellett a sok jelentkező között. Úgy érzem, most bizonyítot­tam, hogy nincs semmi bajom, és rátermett vagyok. A kikép­zést úgy kell elképzelni, mint egy talán ötnapos „oktatást”. 15 percet foglalkoztunk azzal, hogy működnek a robbanóesz­közök, a maradék időben az elsősegélyt vettük át, majd fel­mértek minket, hogy hová os­­­szanak be. Eleinte szanitécnek szántak, de rájöttünk, hogy az nem az én világom, így átke­rültem felderítőnek. Másnap pedig már a donyecki reptéren találtam magam. 25 KILÓS SZERELÉST CIPELNEK - Hogy telik egy átlagos napjuk? - Olyan itt nincs, mindennap teljes készültségben, egyen­ruhában vagyunk. Folyama­tosan ellenőrizzük a fegyvere­ket, a felszerelést. Amikor nincs bevetés, akkor el­lenőrző pontokon vagyunk, ami elég unalmas munka, autókat ellenőrzünk főleg, el­kérjük az emberek papírjait. Sokat nem értünk az okmá­nyokból. Viszont nagyon kell figyelnünk, mert bármelyik autóból érhet minket „megle­petés”, azaz számíthatunk tá­madásra. Rengeteget foglalkozunk a felszerelésünkkel, a fegyverünk­kel, nehogy baj legyen a csataté­ren. Az elsősegélycuccokat ös­­­szelopkodjuk, nagyon fontos, hogy meglegyen. Alapvetően 25 kilós szerelést cipelünk magun­kon, meg lehet szokni, egy idő után kényelmessé válik. Egyen­ruhát kapunk, sisakot és golyó­álló mellényt is. Ebben a háborús helyzetben nincs idő arra, hogy az önkéntesekkel külön foglalkozzanak. - A szabadidő elképzelhetetlen? - Ha van valamennyi szabad­időnk, akkor zenélgetünk, én gitározgatok, de legtöbbször megbeszéljük a napi témákat, vagy besegítünk a mindennapi életbe, mondjuk aknákat cipe­lünk, légvédelmi fegyvert tisz­títunk. Mondhatjuk, hogy a szabadidőnk a karbantartással telik. A városba, ahová ki tud­nánk menni, nem ajánlatos, mert az már oroszpárti, és nem nagyon szeretik az ukrán egyenruhásokat, mi pedig másban nem hagyhatjuk el a szállásunkat. Egyszerre maxi­mum 3-4 órát alszunk, meg le­het szokni, még ágyúzás alatt is simán tudunk aludni. Az emberi tűrőképesség elké­pesztő, nagyon feszegetem a határaimat. SEMMILYEN TÁMOGATÁS NEM ÉRKEZIK­­ Az ukránokon érezni a háborút? - Sok ukrán azért veszi át a be­hívót és vonul be katonának, mert kell a pénz. Ez az ottani em­berek 70 százaléka, ha harcra ke­rül a sor, akkor látszik is, hogy ki az, aki egy eszméért küzd, és ki az, aki csak a pénzért csinálja az egészet. Most már mi vagyunk azok, akik kiképzik elsősegélyre az embereket. Lőszert, fegyvert, mindent, ami kell a harchoz, ka­punk, de máshogy semmilyen támogatás nem érkezik. Ételt, italt már nem kapunk. A civilek nem érzik, hogy háború van, az élet megy. - A helyiek hogyan viszonyulnak önökhöz? - A helyi civilekkel nincs jó vi­szonyunk. Egyszer cigit akar­tunk venni, és elkezdett ve­lünk veszekedni az eladó, hogy miért vagyunk mi ott kül­földiként, és mi az ő fiaikat fogjuk megölni. Ez azt jelenti számunkra, hogy ő szeparatis­­taként harcol, mi pedig az ő or­szágukért harcolunk, az éle­tünket is adjuk érte. A fronton sok olyannal is találkoztam, akik értelmiségiek, ők hátra­hagytak családot, munkát azért, hogy az országukért har­coljanak. Hivatalosan én va­gyok az egyetlen magyar ál­lampolgár az ukrán oldalon önkéntesként. Nyugatról hatan vagyunk, mind felderítői fel­adatot végzünk. Sokszor úgy érezzük, hogy az ukránoknak a külföldiek csak feláldozhatók, golyófogók. Jelenleg bármilyen 21 és 25 év közötti fiatalt beso­roznak. Tűzszünet csak ott van és addig, amíg az EBESZ-meg­figyelők ott vannak. Ukrop, „cickafarkvirág”, így hívnak minket a szeparatisták. A leg­jobbak a fronton születnek, biztos vagyok benne, hiába kap valaki iszonyatosan jó ki­képzést, ha egyszerűen nem elég jó ahhoz, hogy életben maradjon, akkor elbukik. Hiá­ba lesz valaki nagyon erős, nagydarab, ő egyszerűbb cél­pont. A CSALÁD NEHEZEN VISELTE - A családja hogyan fogadta, ami­kor bejelentette, hogy Ukrajnába megy? - A családom nehezen viselte, hogy kimegyek, nem is men­tem haza elköszönni, mert fél­tem, hogy elérzékenyülök, hogy megpróbálnak itthon tar­tani. Lehet, hogy sikerült is volna nekik, viszont én menni akartam. Telefonon beszéltünk Budapestről, úgy búcsúztam el tőlük. Most már úgy érzem, fel­dolgozták, hogy felnőttem, így pedig én döntöm el, hogy mi­hez kezdek az életemmel, hogy mit akarok csinálni, és támo­gatnak. Minket „spártaiaknak” neveznek, bennünket is csak kiraktak oda, hogy éljünk túl. - Hogy tudják elviselni a háborút? - Őszintén szólva a kinti létet csak tudatmódosítóval tudjuk elviselni. Az ukrán seregtől nyugtatót kapunk, vodkázunk, a legjobb, ha füvezünk, segít ellazulni, de mégis képben maradsz, ha történne valami, ezek segítenek nekünk. A sza­kadó esőben, térdig érő sár­ban, és közben lőnek ránk, ösztönösen cselekszik egy idő után az ember. - Mit esznek, hogyan fürdenek? - Ha sikerül a bázisra eljutni, akkor ott hideg vizes tusolásra van lehetőség. 200 emberre van 2 tusoló, a fronton csak vi­zes szivaccsal tudunk tisztál­kodni, de ezzel nincs is bajom, amíg meg tudom tenni. Ha nincs kajánk, akkor sűrített cukrozott tejet tudunk csak enni, napokig ezt esszük, szá­raz kenyérrel. Ha viszont hoz­nak az önkéntesek ételt, akkor legtöbbször dunsztosüvegbe elrakott ételeket kapunk, pél­dául disznólábat. Többnapnyi sűrített tej után igazi, császári vacsora. Az ukrán konzervka­­ját a kutya sem eszi meg, ta­pasztalat. - Milyen érzés itthon lenni? - Egyáltalán nem hiányzik az itthoni lét, a kényelem. Sok helyen dolgoztam, de most jöttem rá, hogy akikkel, ahol vagyok, ők a családom. Kicsit rossz is, hogy most találkoz­tam a családdal, mert látom, hogy féltenek, látom, hogy aggódnak értem, és nem aka­rok elérzékenyülni, mert ha elvisznek az érzelmeim a csa­tatéren, abból komoly baj le­het... Az eddigi ismerőseim a nehéz időkben elhagytak, itt viszont bármit megteszünk egymásért. Van barátnőm, kint ismerkedtünk meg, ő egy félig kárpátaljai magyar lány, az ő bátyja segített nekem el­jutni keletre. Sok helyzetben nagyon jólesik, hogy ott van nekem a háttérben, és van va­lakim. Tűzszünet csak ott van, ahol az EBESZ-megfigyelők. Lőszereket és fegyvert kapnak, de étel vagy más támogatás nem igazán érkezik. Cheese két hónapja önkéntesként, fizetés nélkül harcol Ukrajná­ban. FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Állatok a fronton Az interneten népszerűek azok a fotók, ahol katonák vannak kis­­cicával vagy kutyával.­­ Mi is tartunk állatokat, a frontvonalra velünk jöhetnek, de az ellenőrző pontokra nem. Ha a fronton esetleg ugat a kutya, az nem is baj, jelezhet. Annyira közel van a túloldal, 300-400 méter, látjuk egymást, ha a másik kimegy vécére. Nem túl jó a mosdó, ami az árokban van, kikúszunk onnan, és máshol végezzük el a dolgun­kat. A kutyákat pedig képezzük, hogy a hasznunkra tudjanak válni. Akár aknakeresésre is meg lehet őket tanítani. Macskák is vannak a fronton, de azok csak idegesítők, nem tudjuk mire használni őket. Meg­nyugtatnak bennünket az állatok, jólesik őket dédelgetni, szeretgetni egy nehéz nap után.

Next