Délsziget, 1993 (25-27. szám)

1993 / 25. szám

VISSZAPILLANTÓ Olvasóink közül kevesen ismerik azt a Délszigetet, amely az 1946-47-es években jelent meg Hódmezővásárhelyen. Igen, jó­­szerint fél évszázad telt el azóta, s akik ma a derékhadat, olva­sótáborunk zömét jelentik, azok akkoriban apró gyermekcipő­ben tipegtek, vagy valamelyik iskola padjait koptatták. Pedig gazdag, tartalmas és sok­felé kitekintő volt már a politikai rend­őrség betiltásáig megjelent három Délsziget-szám is, amelyek most tetőzhetnek igazán, midőn a bilincsek lehullottak, a laka­tok letörtek a szellem zárka­ajtajairól. Nos, miért ne ismernék meg Önök, a századvég literátusai a századelő Délszigetét, ama kor kitagadott íróit, költőit, s betil­tott irodalmát...? Ez villant föl bennem minap, majd munka­társaimmal végigpergetv­e az 1946-47-es Délsziget-példányok ol­dalait, rögtön tallóztunk bennük: mit nyújtsunk át támogató­inknak ízelítőül, kiket tegyünk a mában is élőkké, üzenetköz­vetítőkké, a mában is érvényes, érdemes személyiséggé, s mi le­gyen az, ami a múltat a jelenben reprezentálja! Visszapillantó tükrünk mustrája — premierként — két alkotó egy-egy művével lepi meg az Olvasót. Egyikőjük Kodolányi Já­nos, aki már távozott az élők sorából, ám életművét máig sem kezdte ki az idő, s az eljövendő század irodalma is alapozhat rá. A másik líránk garabonciása, a Gyulán remetéskedő Simonyi Imre, akinek kiemelt 12 sorában sűrűdig mind­az, ami líráját jellemzi, s emberi karakterét nyújtja félelmes hitellel. Fogad­ják tehát e vállalkozást olyan újdonságként, mellyel jelentős időbeli szakadékot ívelünk át, s ha rokonszenveznek e módsze­rünkkel, kérem, jelezzék és bátorítsanak törekvésünkben. A SZERKESZTŐ LEVÉLFÉLE KOSSUTH- ÉS SZÉCHENYI-DÍJAS ÉS MÉG NEM DÍJAS MAGYAR ÍRÓKHOZ (Ágh István, Benedek István, Csoóri Sándor, Határ Győző, Konrád György stb, stb) Vagy két évvel ezelőtt, Csoór­i Sándor ittjártakor nyilvánosság előtt megkérdeztem, miért fogadta el a Kossuth-díjat, hiszen előtte sokan, méltatlanok és méltatlanul, pártirodalmat kiszol­gálók részesültek már a fenti díjban, így prostituálva a díjat is kitüntetésükkel. Valahogy azt válaszolta, hogy elégtételül, mun­kássága elismeréséül, egy jobb kor zálogául. Most ismét felteszem a kérdést, kiterjesztve ezt díjazáson inne­ni minden magyar íróra is, hogyan lehet az, hogy az életének 85. esztendejébe lépett és a média által már egyszer nyilváno­san ,,eltemetett”, a XX. század egyik legnagyobb író és költő állását, 42 kiváló mű alkotóját, Wass Albertet egy ,,jobb kor" még mindig nem ismerte el kitüntetésével?! Hát nincs a magyar Lókban annyi önérzet, hogy ezért szóljanak? Avagy a ,,jobb kői mese talán, kirekesztő és megkülönböztető irodalompo­litikát folytat az ,,új rendszer” is elődeihez HASONLÓAN?! Üzenem újfenti díjazottaknak, üzenem minden magyar to­ll - forgatónak otthon és idegenben: ideje már, hogy olyant is ki­tüntessenek, aki egész életében töretlenül és tévedés nélkül szólt igazat ebben a hazug világban, s tette ezt a legeslegnagyobb mű­vészi fokon: WASS ALBERTET! Los Angeles, 1993. január 22. ZAL LÓRÁNT, vándorénekes

Next