Délsziget, 1993 (25-27. szám)
1993 / 25. szám
VISSZAPILLANTÓ Olvasóink közül kevesen ismerik azt a Délszigetet, amely az 1946-47-es években jelent meg Hódmezővásárhelyen. Igen, jószerint fél évszázad telt el azóta, s akik ma a derékhadat, olvasótáborunk zömét jelentik, azok akkoriban apró gyermekcipőben tipegtek, vagy valamelyik iskola padjait koptatták. Pedig gazdag, tartalmas és sokfelé kitekintő volt már a politikai rendőrség betiltásáig megjelent három Délsziget-szám is, amelyek most tetőzhetnek igazán, midőn a bilincsek lehullottak, a lakatok letörtek a szellem zárkaajtajairól. Nos, miért ne ismernék meg Önök, a századvég literátusai a századelő Délszigetét, ama kor kitagadott íróit, költőit, s betiltott irodalmát...? Ez villant föl bennem minap, majd munkatársaimmal végigpergetve az 1946-47-es Délsziget-példányok oldalait, rögtön tallóztunk bennük: mit nyújtsunk át támogatóinknak ízelítőül, kiket tegyünk a mában is élőkké, üzenetközvetítőkké, a mában is érvényes, érdemes személyiséggé, s mi legyen az, ami a múltat a jelenben reprezentálja! Visszapillantó tükrünk mustrája — premierként — két alkotó egy-egy művével lepi meg az Olvasót. Egyikőjük Kodolányi János, aki már távozott az élők sorából, ám életművét máig sem kezdte ki az idő, s az eljövendő század irodalma is alapozhat rá. A másik líránk garabonciása, a Gyulán remetéskedő Simonyi Imre, akinek kiemelt 12 sorában sűrűdig mindaz, ami líráját jellemzi, s emberi karakterét nyújtja félelmes hitellel. Fogadják tehát e vállalkozást olyan újdonságként, mellyel jelentős időbeli szakadékot ívelünk át, s ha rokonszenveznek e módszerünkkel, kérem, jelezzék és bátorítsanak törekvésünkben. A SZERKESZTŐ LEVÉLFÉLE KOSSUTH- ÉS SZÉCHENYI-DÍJAS ÉS MÉG NEM DÍJAS MAGYAR ÍRÓKHOZ (Ágh István, Benedek István, Csoóri Sándor, Határ Győző, Konrád György stb, stb) Vagy két évvel ezelőtt, Csoóri Sándor ittjártakor nyilvánosság előtt megkérdeztem, miért fogadta el a Kossuth-díjat, hiszen előtte sokan, méltatlanok és méltatlanul, pártirodalmat kiszolgálók részesültek már a fenti díjban, így prostituálva a díjat is kitüntetésükkel. Valahogy azt válaszolta, hogy elégtételül, munkássága elismeréséül, egy jobb kor zálogául. Most ismét felteszem a kérdést, kiterjesztve ezt díjazáson inneni minden magyar íróra is, hogyan lehet az, hogy az életének 85. esztendejébe lépett és a média által már egyszer nyilvánosan ,,eltemetett”, a XX. század egyik legnagyobb író és költő állását, 42 kiváló mű alkotóját, Wass Albertet egy ,,jobb kor" még mindig nem ismerte el kitüntetésével?! Hát nincs a magyar Lókban annyi önérzet, hogy ezért szóljanak? Avagy a ,,jobb kői mese talán, kirekesztő és megkülönböztető irodalompolitikát folytat az ,,új rendszer” is elődeihez HASONLÓAN?! Üzenem újfenti díjazottaknak, üzenem minden magyar toll - forgatónak otthon és idegenben: ideje már, hogy olyant is kitüntessenek, aki egész életében töretlenül és tévedés nélkül szólt igazat ebben a hazug világban, s tette ezt a legeslegnagyobb művészi fokon: WASS ALBERTET! Los Angeles, 1993. január 22. ZAL LÓRÁNT, vándorénekes