Délvilág, 1991. január (48. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-02 / 1. szám
A magyarság jogán 1. Az anyanyelv használata nem olyan személyes jog, amelyet egy-egy (be)vándorló „magával hoz", hanem egy területen csoportban élő őshonos lakosság joga. 2. Egy nyelv általános (közhasználatához és továbbadáséhoz (tanításához) való jog nyelvterületre vonatkozik, ahol az jelentős számú lakos anyanyelve,.és különösen arra a település-vidékre, ahol az ország többségi nyelvével szemben e nyelv a lakosság többségének anyanyelve. (A történelmi tényezőkön kívül, a demokratikus államalkaton belül a számbeli különbség tesz elsősorban egy-egy nyelvet ,„nemzetivé", „nemzetiségivé" vagy „helybelivé". Csak diaszpórában élő nép nyelve manapság nem válhatik hivatalos nyelvvé.) 3. Az anyanyelv használata mint kollektív jelenség nem szőkébb értelemben vett kulturális tevékenység, hanem elsősorban egy-egy emberi társadalom mindennapos szociálökológiai életfunkciója. Elsajátításának hasznosságát is tényleges és általános közhasználata hitelesíti. 4. Nyelvterületek fenmmaradása tehát nemcsak (kultúr)közönség, olvasótábor fenntartásából áll, hanem abból, hogy — legalábbis ott, ahol az ország kisebbségi nyelve többségi nyelv, — minden nyelvet igénylő kollektív élettevékenység e nyelven legyen lebonyolítva. Az ENSZ 1979-es kisebbségi jelentésének II. függelékében (30—39) leírja, hogy a többséggel rendelkező kisebbség nyelvterületén e nyelv legyen a politikai, közigazgatási és igazságszolgáltatási intézmények elsődleges hivatalos (munka)nyelve, ahogy a mindenfokú oktatás, tömeghírközlés, kereskedés, termelés és szabadidőtöltés elsődleges nyelve. (Szociológiailag e jog tényleges gyakorlásának legkézzelfoghatóbb tapasztalati, ismérve az, hogy a nyilvánosságban, az „utcán” az egymást nem ismerő lakosok a helyi többség nyelvén szólítják-e meg egymást vagy sem.) 5. Mivel a többségi tömbben élő kisebbség ilyen általános nyelvhasználata a kisebbségi jogok érvényesítésének elengedhetetlen feltétele, a kisebbség elnyomásával vagy beolvasztá-•sával szembeni, a csonkulás nélküli fennmaradást biztosító stratégiának elsősorban e többségi nyelvterületre — megyére, mint pl. Hargita, járásra, mint Komárno, városra, mint Beregszász és Délvidéken Szabadka, vagy városnegyedre, mint Kassa-Óváros — kell alapoznia. 6. A jogegyenlőség azt követeli, hogy a hivatalos nyelvként való tényleges elismerésének mértéke az azon nyelvet anyanyelvként beszélő lakosok viszonylagos számával, a nyelvterület homogenitásával, kiterjedésével legyen arányos ,analóg egyenlőség). Ezért a politikai pragmatika szintjén más-más „joggyakorlat” illeti meg az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai és őrségi magyarokat. (Pl. a terület-átcsatolás logikája folytán a román többségű hazai falvak számára biztosított helyi hivatalos román nyelvhasználat az erdélyi megyék állami szintű nyelvhasználata esetén egyenjogúságot jelent. Svájci szövetségi szinten pl. a német és francia munkanyelv, az olasszal együtt hivatalos nyelv és a rétoromán csak nemzeti nyelv.) 7. A kisebbség kollektív jogaiért vívott békés, de hatékony erőfeszítés megkívánja, hogy a „közönségével" való élő, intenzív és szerves integráció érdekében a magyarság főbb társadalmi és művelődési intézményei a többségében magyarlakta vidék szívében, legnagyobb városában összpontosítsák székhelyeiket — ott, ahol a „ mindennapi élet magyara folyik, s az oktatás is minden szinten, míg az ország többségi” nyelve (csak) tantárgy. (Ahol a magyar lehet a közvetlen és a fő állami nyelv, a távolabbi környezetnyelv, — nevezetesen Újvidék helyett Szabadkán, Ungvár helyett Beregszászon, Pozsony helyett Komarnóban, Bukarest helyett erdélyi magyar városokban.) 8. Ahogy az anyanyelven való kommunikálás nem csak kultúrtevékenység, a dinamikus, sikeres kisebbségvédő politikának még a mezőgazdasági hagyományú magyar nép esetében sem szabad múzeumfalvakba, folklórrezervátumokba való elsáncolásra koncentrálnia. A városokba való vándorlás világtendenciáját el kell fogadni, s azt inkább anyanyelvvesztés nélküli mozgalommá változtatni, elősegítve a magyar nyelvterületi településhálózaton belüli centrumok felé való vándorlást ill. visszavándorlást (Erdély). 9. Minden eredményes, anyanyelvet védő, kibontakoztató mozgalomnak alapja magának a szóban forgó vidék lakossága belső igényének társadalmi szervezkedés útján való kollektív akaratnyilvánítása. A belgiumi, svájci és kanadai francia kisebbség a kitartó, hatékony akció beszédes példáit adja. 10. A saját erőfeszítést hathatósan egészítheti ki a (nyelvi) anyaország társadalmi és állami támogatása — főleg azon szerencsés helyzetben lévő népek esetében, hogyha az az ország szomszédos (vö. vallonok és romandok a quebec-i franciákkal szemben.) 11. Az anyaország társadalmi támogatását a kormány — a dolgok, hírek és személyek közlekedését gátlástalanná tevő — határokat lebontó kétoldalú államközi egyezmények szorgalmazásával nagyban megkönnyítheti. Ha azonban ezen könnyítéseket annak figyelmenkívül hagyásával éri el, hogy a kisebbség kollektív jogainak biztosítása elsősorban az „utódállamok” belső és nem külső szuverenitásának ügye, akkor az éppen a kisebbség „határtalan kitessékelésének " eszközévé válhat. 12. A Kárpát-medencei magyarság különböző vidékei társadalmi együttműködésének ezer szála és formája található ki, míg a magyar állam többoldalú, nemzetközi — „pentagonális”, európai, ENSZ- — kisebbségvédő charták kezdeményezésével teremthet a kisebbségek tényleges kibontakozásához kedvező feltételeket, de az (aláíró) utódállamok szuverenitásának tiszteletben tartása megkerülhetetlen követelmény. 13. A külpolitikai stratégia nélkülözhetetlen eleme a konkrét és részletes kötelezettségeket tartalmazó kétoldalú szerződés. Ilyen egyezmények megkötésének és tényleges betartásának előfeltétele, hogy nem külső nyomásra jön létre, hanem kölcsönös előnyökön alapuló, széleskörű együttműködést szentesít. Általánosságban mozgó, magas szintű ünnepélyes szándéknyilatkozatok ezeket nem helyettesíthetik, sőt a rájuk következő, csalódásból fakadó nyilvános polémiák megkötésüknek egyenesen elejét veszik. Az utódállamokban uralkodó — egységes vagy szövetségi — politikai berendezésekbe való beavatkozás, a „Nyugattal" való (meg)leckéztetés negatív hatású lehet. A korszerű nemzetközi reálpolitikában az Utópisztikus jó példaadás is általában hatástalan, sőt fonákjára fordulhat, mert leszűkíti az egyezkedésben felajánlhatót. 14. Az utódállamokban történő flagráns jogfosztás, vagy rendkívüli, drámai események esetén — mint pl. szövetségi állam szétesése, polgárháború — az anyaország veheti nemzetközi szervezeteknél át a kisebbségek saját politikai szervezeteitől — vagy mellett — ideiglenesen (főszervezetek kifejezett kérésére) azok érdekképviseletét. 15. Az anyaországnak rendelkeznie kell egységes szervvel, amelynek rutinfeladata a Kárpát-medencében tömbben élő magyarság helyzetének és „sorsa" alakulásának állandó, módszeres figyelemmel kísérése, különösképpen a magyar anyanyelvet használó népesség szaporodását és vándorlását, a társadalompolitikai és jogi feltételek alakulásának tükrében. S mindezt nem hungarológiai nép- és kultúrtörténet, hanem a hatékonyan koordinált — különböző szintű — állami (és társadalmi) politikai akció helyes, időbeni tervezése és kivitelezése szempontjából. Genf, 1990. 12. 15. ANKERL GÉZA Újabb szociálökológiai tézisek a Kárpát-medence őshonos magyarsága fennmaradását biztosító hatékony stratégiához címmel juttatta el memorandumát a szerző az Országgyűlés külügyi Bizottságához. Megszívlelendő gondolatai okán közöljük. Igen tisztelt Urbán Györgynél Köszönöm, hogy reflektált írásomra. Segített ezzel célom elérésében. Arra szeretném ugyanis a figyelmét felhívni, hogy iskoláinkban, amelyek a kommunista rezsimet hűségesen kiszolgálták, még nem történt semmiféle rendszerváltás. Kissé személyeskedő írásában — amiért én egyáltalán nem neheztelek — kifogásolja, hogy nevemet nem írtam l a cikkem alá. Ön, igaz, aláírta cikkét, de számomra egy név nem sokat mond. Többet mondana Önről, ha megtudhatnám, tagja volt-e az élcsapat jellegű pártnak, amely monopolhelyzetével visszaélve (más egyéb bűne mellett) eladósította az országot. Számomra egy ember megítélésében e fenti tény a „vízválasztó”. Abból, amit cikkében leírt, és abból, hogy részt vett a budapesti tüntetésen, kikövetkeztethető, hogy a bólogató szakszervezetnek Ön tagja, sőt funkcionáriusa lehetett. Rólam alkotott véleménye nem hízelgő. Igaz, én sem vagyok elragadtatva azoktól, akik a kontraszelekciós időkben funkciót kaptak, ők meg tudtak felelni az akkori idők „követelményeinek.” Érdeklődését személyem iránt a lehetőség határain belül kielégítem. Elárulom, hogy több mint egy éve írom cikkeimet — vér — aláírással, hogy negyven év kényszerű hallgatása után kimondhassam a magam igazságát. Anonymus voltommal nem kényes bőrömet óvom gyáván (erre bizonyítékaim is vannak), a legtöbb munkahelyem a „sportszerű" magatartást igénylő politikai harcban még politikán kívüli eszközöket (egzisztenciális nyomást) alkalmaznak. Hiába vonult ki névleg a munkahelyekről „a párt”, a háttérből még mindig a régi vezetők irányítanak. Tovább tart a kommunista komisszárok kommandírozása, írja cikkemről, hogy az ilyen írások „rombolják le tekintélyünket.” A jó és hiteles pedagógusok tekintélye töretlen. A tekintélyt ki-ki maga vívja ki önmagának, vagy veszíti el önhibájából A társadalom, amelytől Ön a mundér becsületét félti, tud disztingválni, nem általánosít alaptalanul Az a tanár, aki ma a kapitalizmus papjává szeretne szegődni, de tegnap még „önként és dalolva” hirdette a marxi tévtanokat, nem is tarthat számot különösebb megbecsülésre és tekintélyre. Iskoláink hírnevét valójában a fontoskodó tanügyi párttitkárok és a hozzájuk törleszkedő bólogató szakszervezet tette tönkre. Olyan iskolai légkört teremtettek, amelyben a vonalaskodás fontosabb volt magánál az oktatásnál is. Tevékenységüknek tudható be, hogy funkcionális analfabéták kerülnek a szakmunkásképzőkbe, és hogy a magyar diplomára fanyalogva néz a világ. Az iskolák fenntartására fordítandó összeg növelését én nem tüntetés útján tartom elérhetőnek. Előzetes gazdasági fellendülésre van szükség, úgy, hogy igazi gazdát találunk a földeknek és a gyáraknak. Ebből eredően lesz csak érdekeltség, teljesítmény, minőség (nyugati) és végül pénz is az oktatásra. Valódi rendszerváltás nélkül erre semmi remény sincs. Csődben van a keleti tábor, csődben országunk gazdasága és vele együtt az oktatás. Most megbosszulja magát az a sok kommunistáskodás, bólogatás, talpnyalás, hazugság, amit az elmúlt évtizedekben az iskolákban tanítás helyett végeztek. Ne mást okoljunk a magunk ásta sírgödör miatt, amit főztünk panaszkodás nélkül együk meg! Ha már mégis panaszkodni, tüntetni akarnak a pedagógusok, okosabb volna a volt iskolai párttitkárok ellen tüntetni, akik hazug politizálásra kényszerítették a munkahelyen, munkaidőben azokat, akik „csak" tanítani akartak. Ajánlanám Önnek, hogy olvassa el az új, 1990-ben kiadott Tanterv 1. kötetének 13. és 14. oldalát. Ott adalékot talál annak bizonyítására, hogy iskoláinkban még mindig nincs rendszerváltás. A pedagógus feladatai között az alábbiakat olvashatjuk: „dialektikus materialista” világkép kialakítása, a „szocialista közösségi magatartás” formálása stb. Úgy látom a tüntetésen kívül volna még más rendbetennivalója is a mai iskolának. Cikkére visszagondolva azt hiszem, az Ön nemtetszése még nem szünteti meg nyilvános véleményalkotási jogomat. Becsülöm azokat a nevelőket, akikben volt gerinc, jellem távoltartani magukat az élcsapattól. Attól az élcsapattól, amely évtizedeken át olyan pályán futballozott boldog önelégültséggel, amelyen nem volt ellenfél. A pedagógusok kollektivista felének pedig csak egyfajta tüntetést javasolnék: tüntessék el az iskolából a kommunizmus eszmei maradványait. Tisztelettel: KÖVÉR KÁROLY kisgazda Bár tudjuk, hogy a cikkben ismét fölelevenített téma a végtelenségig folytatható. Szerkesztőségünk a vitát lezártnak tekinti, hogy helyet biztosíthassunk közéletünk más területeinek is Még mindig a pedagógustüntetésről 6 A munkanélküliség és Vásárhely Egy munkáspárti felhívásról Az 1990. dec. 19-én megjelent felhívásuk tényt közöl, a munkanélküliséget illetően. Kár, hogy az okozati összefüggésekkel nem foglalkozik. Hogy minek az eredménye a mai gazdasági állapot? Továbbá azzal sem, hogy a nagyüzemek vezetői milyen politikai beállítottságúak, akik elküldik a munkásokat, és milyen szempontok alapján. A városi összefogást üdvözöljük. Az első segítséget megadhatják, ha a jelenleg is, vagy volt párttagjaiknak, (elnézést a kevés kivételtől) jelenlegi vezetőknek felhívják a figyelmét, hogy munkásellenes politikát folytatnak. Hallgassák meg az elküldött, vagy arra várományos munkásság véleményét, hogy kiket küldenek el és főleg kik azok, akik maradhatnak!! Az önkormányzat támogatása helyes, de módjuk van rá, hogy javaslataikat, a fentebb leírtakra tett ,,pártintézkedéseket” közöljék a polgármesteri hivatallal, vagy elmondják a közgyűlésen, hisz azok nyilvánosak. A Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt vásárhelyi szervezetének vezetősége Mit vártok, MSZMP-sek? A Délvilág hasábjain az utóbbi napokban elhangzott, a lenti tárgyú, „ökölharc”-hoz indíttatást éreztem hozzászólni. Újságcikkekben is hangjukat hallató jelenleg is MSZMP-s barátaink! Önök nyilván nem azon sokezrek közé tartozók, akik annak idején hatalmukkal, lehetőségeikkel, korrupt módon, becstelenül visszaélve, szemérmetlenül gyűjtöttek, harácsoltak a köz kárára. Önök tehát biztosan nem ezek közül valók. Ezért is van bátorságuk nyilatkozni nyilvánvaló, becsületes jó meggyőződésük alapján. Mondván, hiszen mi nem azok vagyunk. Nem voltunk korruptak, nem voltunk becstelenek, nincsenek olyan bűneink — nyugodt lelkiismerettel védhetjük magunkat. Ez eddig rendben is volna — mert valóban nekik se igért jutott több a savónál, aludttejnél. Bezzeg, akik a vajat, sajtot, sonkát vitték, hordták, gyűjtötték, azok az aranyborjú árnyékában hallgatnak mélyen, mint melléktermék a zöld fűben, és élnek, mint Marci Hevesen. Miközben jókat kuncognak, az elhagyott (MSZMP), nevükben, érdekükben is hadakozó üreskezű, „proli” kommunistákon. Kedves, kitartó, jóhiszemű MSZMP-sek, ugyan mondják már meg — mit is várnak — mit remélnek? Mit, akkor, amikor ott, ahol 70 éve gyötrődnek a kommunista eszme megvalósításán, és ma hetven év után a teljes csődéhínség fenyeget a Szovjetunióban, ott, ahol a hatalmas természeti kincsek Kánaánt ígérhetnének. De sorba vehetjük mindazon országokat, melyekre, mint hazánkra is, a második világháború nyomán rákényszerítették áldást ígérő „rendszerüket". És mi történt az eltelt évtizedekben, mindezen országokban. Kivétel nélkül szellemi, erkölcsi, gazdasági csőd. Ennek a csődnek a mélypontjáról próbál, igyekszik mindegyike a maga módján, megpróbáltatások, lemondások árán kikecmeregni. Íme így néz ki a kommunista jelzővel fölruházott népi hatalom, a fölmagasztalt földi paradicsom." E tekintetben föl lehet hozni nyugati példákat is — például Olaszországot, Franciaországot, ahol korábban erőteljesek voltak a kommunista pártok. (Igaz, erőteljes külföldi injekció is,lévén.)_ ps.mi van mostanság? Rogyadozó térdesekel ,cammognak a végelgyengülése fele. ■ Összefoglaló megjegyzésként elmondom még annak a neves, holland származású amerikai szociológusnak, W. D.-nek még a harmincas években született megállapítását, az izmusokról. (Ez időben ugyanis sokat boncolgatták e témát.) W. D. megállapítása a fasizmusról és a kommunizmusról, jóllehet mindkettő eszmei állapotában szép, és követendőnek ígérkezik, a gyakorlat sajnos egészen más — minthogy az eszmét különböző fölfogású, erkölcsű emberek valósítják meg. Az ember pedig születetten gyarló és önző — a hatalom birtokában eltorzít saját javára, ami idővel gyakorlattá válik. És ez a láncolat fejtől a lábakig terjed. Ennek, az akkori megállapításnak az igazsága ma sokkal hitelesebb, mint akkor volt. Érdemes hát mérlegelni a jövő kilátásait naivitás nélkül, mint azt Pozsgay úr is tette. Tisztelettel: KOVÁCS LÁSZLÓ Borúlátóak listája Jobb lesz-e az 1991-es esztendő, mint az előző volt? — tették fel a kérdést a brit Gallup közvélemény-kutató intézet munkatársai harmincnyolc országban. A válasz — mint várható volt — jellegzetesen tükrözte az egyes országok gazdasági— társadalmi helyzetét, bár akadt egy-két meglepetés is. Kiderült, hogy semmi jót sem várnak az 1991-es évtől Magyarországon, a Szovjetunióban, Kanadában és még tizenkét másik országban. Magyarországon a megkérdezettek 82 százaléka mondta magát pesszimistának, a Szovjetunióban 46, míg Kanadában 45. A három országot Finnország, a Fülöp-szigetek, Uruguay, Törökország, Izrael, Ausztrália, Costa Rica, Belgium és Hongkong követi a borúlátóak listáján. Ugyanakkor a legderűlátóbbak az izlandiak: náluk több az optimista (35 százalék), mint a pesszimista (34 százalék). Hasonló a helyzet Japánban, Franciaországban és az Egyesült Államokban is. SZERDA, 1991 JANUÁR 2