Diósgyőri Munkás, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-14 / 2. szám
WSL jmtaére WL fflsm&mwmviAs Q njjlt Lemd j ^Lenin Kohászati Művek BMW építésvezetőségéhez TISZTELT ÉPÍTÉSVEZETŐSÉG! Elnézésüket kell kérnem, hogy ezt a szokatlan formát választom egy ügy „megmozgatására”, amely szorosan az önök hatáskörébe tartozik, s amely jelenleg elég nagy számú munkást és munkásnőt érint. Elöljáróban szabad legyen elmondani, hogy mint a Diósgyőri Munkás belső munkatársa, naponta járom a Lenin Kohászati Művek üzemeit, s a munkám: elbeszélgetni az emberekkel, írni a panaszaikról, örömeikről, hírt adni a termelési eredményeikről, beszámolni a gyár fejlődéséről, együttvéve mindazokról a problémákról, amelyek szorosan összefüggnek a vállalat életével, minikájával. Egy ilyen cserkésző utam során, még a múlt év őszén (kora őszén) ellátogattam a durvahengermű újonnan épült bugacsiszoló üzemébe, amit a magam módján örömmel üdvözöltem, mint minden újat, amit a gyár területén felfedezek. Az örömbe akkor — miután a munkásokkal elbeszélgettem — egy kis üröm is vegyült, mert az új létesítményben az öltöző és a mellékhelyiség még nem volt készen, amit ott akkor mindjárt hiányoltak is a dolgozóik. Akkor megírtam ezeket a hiányosságokat kérve az illetékeseket, köztük az építő LMV-t is, illetve annak gyárrészleg vezetőségét, hassanak oda, hogy ezek a legelemibb, szociális és munkásvédelmi szempontból annyira fontos dolgok minél előbb megvalósuljanak. A cikk megjelent, telt az idő, s néhány hét múlva ismét arra vitt a munkám. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott, ismét meglátogattam a csiszoló üzemet. Reméltem, hogy az öltöző és a mellékhelyiség már régen készen van, hiszen testvérek között sem tarthat ennek a befejezése két hétnél tovább. Sajnos, elszomorító kép fogadott. Ugyanaz, mint néhány héttel azelőtt. A munkások panaszkodtak, hivatkoztak a balesetveszélyre, hogy különösen este, a gyéren világított pályaudvaron keresztül kell átjárni a régi öltözőbe és a mellékhelyiségbe. Ekkor azt gondoltam, valószínűleg nem jutott az építésvezetőség kezeihez lapunk, nem olvasták szerény figyelmeztetésemet, ami az udvariasság teljes figyelembevételével történt. Mondanom sem kell, hogy ismét írtam egy cikket a következő számban, és néhány hét múlva megint meglátogattam a csiszoló üzemet. Önök bizonyára sejtik (és tudják is, hiszen önökön függ e munkák elvégeztetése), ha az öltöző készen lett volna, ez a nyílt levél ma nem jelenik meg lapunkban. Száz szónak is egy a vége: ismét írtam egy cikket, a harmadikat, s mint türelmes Jób, várakoztam az elmúlt hét szerdájáig. Akkor már nem mentem be a csiszoló üzembe, mert nem akartam a munkások kissé gúnyos mosolygásának pergőtüzébe kerülni, ami részükről indokolt lett volna. Ehelyett megkérdeztem egy maszatos arcú asszonykát, aki kérdésemre röviden azt válaszolta: „Nem kérem, öltözőnk még mindig nincs, de talán "a kétezredik" évben befejezi azt is a BMW.” Felesleges volt tovább érdeklődnöm. Mit tehettem mást, mint megírtam ezt, a negyedik cikkemet is! Hosszú kommentárt nem szándékozom fűzni a dolgokhoz, azt hiszem, felesleges. Önök értelmes emberek, akik értenek a szóból. Tisztelettel: Holdi János NYITRAY PÉTER: ÚJ ÉV Benne vagyunk az új esztendőben. Eddig dédelgettük a drága csecsemőt, de most, hogy erősödik hétköznapjainkban, fiókba zárhatjuk a dudát, s a csörgőt. Ülök és gondolkozom egy széken, (rég kikerültem Rhodin vésője alól) arról, hogy béke lesz. Révedek magam elé, s a fejem, mint mindig kezemre hajol. Tudom, veletek együtt tudom, hogy elővehetjük a tegnapi gondokat, mert nem elég a félsikert ünnepelgetni, dolgozni kell! s elrakni a lim-lomokat! $ — Csak ügyesen! — mondja Geppel Nándor, a vegyműhely dolgozója Puskás Mariettának, a Kilián Gimnázium tanulójának, aki a politechnikai oktatás keretében a nikkel meghatározását végzi. * * & -•MtMtMMMtMfttMHMMNIMmttlottZMmtOMmtMttCMmttloMIttlMtvoMmttHtMmtm A VÁRÓTEREMBEN iiimimiiiHMiiHiiiiiHiiiiiraHiiimiMimiiiimmniHmimimiffiiimwiHiMmimifMmimimmimHimimii Klég a múlt év végén tartant, hogy Tárcába citált a munkám. Az egyik, vasgyári munkást akartam otthonában meglátogatni, hiszen nemcsak a műhelyben, hanem az otthonban is el kell beszélgetnünk az emberekkel, ahol könnyebben fakad a szó, lévén több idő, s nyugodalmasabb a környezet. Sok ilyen otthonbeli beszélgetésnek voltam már részese, — örülök is az ilyenfajta megbízásoknak —, éppen azért sanyarodtam el Tarcalon, amikor nem találtam otthon az emberemet. Valahová a szomszéd községbe „szaladt át” —így mondta a felesége —, ami annyit jelentett, hogy egy napom „üresre” ment, így „elsanyarodva” tébláboltam visszafelé jövet a szerencsi váróteremben, ami cseppet sem volt kellemes. Hideg volt, az ajtók szüntelenül nyíltak, a két ünnep közötti szokásos forgalom hömpölygőn. Végre megpillantottam a padon egy üres helyet és leültem, öten szorongtunk, s ha a mellettem ülő két ember nem beszélget oly hangosan, talán nem is figyelek rájuk. Dehát hangosan diskuráltak, s akarva-akaratlanul, néma társuk lettem, annál is inkább, mert hazai” dolgokról folyt a szó. A „hazai” szót Diósgyőrre vonatkoztatva értem, mert a durvahengerműi rekonstrukcióról beszélgettek. Azaz, bocsánat, nem is beszélgettek, hanem igen erősen vitáztak. Az egyik, aki bőrkabátot viselt és valószínűleg hengerész volt (a napokban találkoztam vele a gyárban, tényleg az), a várható sokkal nagyobb kapacitást, a könnyebb munkát, a fejlődés szükségszerűségét dobta a vita serpenyőjébe. Nagy hévvel beszélt, az olyan emberek makacs kitartásával, akik biztosak abban, hogy jó ügyet védelmeznek. Számokat idézett, röpködtek a milliók, összeadott és szorzott, látszott, jó kedvvel teszi. A másik természetesen ellenérveit zúdította rá, látszólag szintén hatalmas igazságérzettel a birtokában, de a vita vége felé már egyre lanyhuló erővel. Elfogytak az igaznak vélt érvei, az arcán láttam; ha külsőleg nincs is szándékában végleg igazat adni vitapartnerének, belülről mégis megroppant, s a bőrkabátos tengernyi reális ténye másirányú gondolkodásra kényszeríti. Maga az eset, hogy két diósgyőri munkás vitatkozik, talán nem is érdekes és meg sem írtam volna, hanem éppen a durvahengerműi rekonstrukcióról beszélnek. Mert az már a vonaton jutott eszembe, hazafelé jövet, nem is olyan régen magam is vitatkoztam egy illetővel azon, vajon érdekli-e a vasgyári munkásokat ez a hatalmas munka, a rekonstrukció, a többszázmillió forintos beruházás. Az illető negatív értelemben nyilatkozott, — szerinte nem nagyon. Hivatkozott itt is az emberek „fásultságára”, „nemtörődömségére”, szóval... Gondolom, ha elolvassa e néhány soromat, a maga szkeptikus modorában legyint és azt mondja: „Jó, jó, ez csak olyan véletlen, a vak tyúk is talál néha szemet.” A közmondást aláírom (azért idéztem a közmondást, mert ez az illető kedvenc közmondása), de azért jó lenne, ha időnként elmenne a durvahengerdébe és mint néma szemlélő, meghallgatná az emberek beszélgetéseit. Biztosra veszem, sok, ehhez a témakörhöz kapcsolódó dolgot fog hallani. Ezt a várótermi vitát pedig csupán azért említettem meg, hogy lám, gyáron kívül is beszélnek róla, néha szeretettel, néha dühösen. A lényeg azonban: sokat beszélnek a kohászati rekonstrukcióról, s ha már vitatkoznak is rajta, annyit jelent, hogy érdekli a munkásokat is. (H imminmiiniiiiiniiinui U Humuimii REKONSTRUKCIÓS VITA ) Úgy tűnik, mintha egy barlang szifonján akarna keresztülbújni Gibárczki Sándor. Ez azonban annál is nehezebb feladat Görnyedezve-hajladozva, izmokat mozgató munkával kell kovácsolni a marótárcsát. Fotó: Kurucz Új célok, új feladatok az acélmű gyárrészlegben (Tudósítónktól.) Eredményes munkát végeztek a Lenin Kohászati Művek acélmű-gyárrészlegében 1963- ban. Ez azokban az üzemrészekben mutatkozott meg legjobban, ahol a szocialista munkabrigádokra támaszkodtak. Az elektroacélmű a „Szocialista üzemrész” címért indult versenybe. Farkas István üzemvezető mérnök műszaki gárdájával úgy bontotta fel a tervet, hogy az a kemencéknél, az öntőcsarnokban és az elegytéren mindenben az üzem tervét segítse, úgy minőségi, mint mennyiségi vonatkozásban. Ezt a tervet és a versenymozgalmat egész éven át figyelemmel kísérték a műszaki vezetők, segítették a dolgozókat a vállalások teljesítésében, s ennek eredményeként december 25-én 18 órára minden vállalásukat teljesítették. A martin-hulladéktéren Garadnai István és Kovács József vezetésével szintén teljesítették a „Szocialista üzemrész” cím elnyerésére tett vállalásukat. Az olvasztárbrigádok vállalásai azonban nélkülözték a legfontosabb feladatokat, a minőségben nem a legjobb eredményt érték el. Az 1964- es esztendőben az olvasztárbrigádoknak a minőségi követelmények teljesítésében aktívabb részt kell vállalniok, s a műszakiaknak az ez irányú törekvéseiket figyelemmel kell kísérniök. A martin-öntőcsarnokban a műszakok közötti verseny hozott jó eredményeket, azonban ott is, az eddigi brigádvállalásokkal szemben, merészebben kell a vállalásokat megtenni. A martinacélmű dolgozói 1964-ben eredményesebben akarnak dolgozni, mint az elmúlt esztendőben. Ehhez minden üzemrészben a műszaki vezetők több segítségére van szükség, hogy valóban jobb eredményeket hozzon az 1964- es év. Varsás Mihály Külföldi utazások A Lenin Kohászati Művek KISZ-bizottsága utazásokat szervez a Német Demokratikus Köztársaságba. Az egyik útvonal Dresda—Weimar—Lipcse. A kinttartózkodás ideje 14 nap. Az indulás napja március 25-e. Az utazás költsége 1850 PL plusz zsebpénz. A másik útvonal: Berlin—Potsdam. Indulás április 3-án. A nyolcnapos út költsége 100 Ft plusz zsebpénz. Mindkét utazásra az LKM KISZ-bizottságán lehet jelentkezni január 20-ig.