Diósgyőri Munkás, 1990. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám

2 . Változó korunkban egyre jobban nyitott gazdasági, politikai életünkben mind bátrabban érvelünk, vitatkozunk, kérdezünk. Ami még néhány éve tabu volt, ma már természetesnek, mindennaposnak tűnik. Vállaljuk véleményünket, konkrétabban alakítói lehetük saját sorsunknak. „4 dolgozó ember védelmében ’ Sajtópályázat nyertese lett két munkatársunk A Szakszervezetek Országos Tanácsának munkavédelmi, társadalombiztosítási és egészségvédelmi osztálya, az Országos Munkavédelmi Főfelügyelőség, valamint a Magyar Újságírók Országos Szövetsége évről évre meghirdeti „A dolgozó ember védelmében’’ című sajtópályázatát. Ebben az évben a pályázat meghirdetőihez csatlakozott a Szociális és Egészségügyi Minisztérium is. Karácsonyi lapszámunkban hírül adtuk, hogy a sajtópályázat ünnepélyes eredményhirdetésére meghívást kapott a Diósgyőri Munkás két újságíró munkatársa is, de elismerésükről akkor nem adhattunk számot, mert az eredményhirdetés eseményére lapzártánk után került sor. Most már az eredmény ismeretében közölhetjük, hogy „A dolgozó ember védelmében” című 1989 évi sajtópályázat üzemi lapok kategóriájában kiemelt különdíjjal jutalmazták Pataky Dezsőt, Drenkó Éva pedig a pályázat második helyezését nyerte el. DIÓSGYŐRI MUNKÁS A szolidaritás kifejezése A melegalakító gyár kollektívája december 21-én csütörtökön tiltakozó nagygyűlést tartott a temesvári események miatt, s egyperces néma felállással adóztak a felkelésben elesettek emlékének. A Diósgyőri Gépgyár dolgozói tiltakozó táviratot juttattak el a Magyar Vöröskereszt külügyi osztályára, elítélve benne a véres romániai terrort, s együttérzésükről biztosították a romániai magyarságot, valamint a diktatúra megdöntéséért küzdő román népet. Megkérdeztük: Hogyan érkezik a fizelianyag? Hosszú évek óta intézi dolgozói és nyugdíjasai helyett a téli tüzelő megrendelését, kiszállításának rendezését a Diósgyőri Gépgyár. Ez nagyon nagy előny, sokan élnek is e lehetőséggel, hiszen megkíméli őket a vállalat, a munkaidő utáni sorban állástól, szaladgálástól. * Ez évben körülbelül 10 ezer tonna szénre van igény, amit 1200-an kértek, plusz a nyugdíjasok — tudtuk meg Uj Lászlónétól, a munkásellátási osztály kedvezményi csoportjának vezetőjétől. — A kért tüzelő árát és a fuvardíjat havi részletekben vonjuk munkatársaink béréből, ami szintén nagy kedvezmény, hogy nem kell egyszerre kifizetni. Mi az igények alapján a Tüzépnel és a Volánnal szerződést szoktunk kötni, s ezek után ők beindítják a kiszállítást. Vidéki dolgozóink utalványt is kaphatnak, melyet a helyi Tüzépnél beválthatnak. A szenet Lyukóbányáról kapjuk melynek minőségére a sok meddő miatt ere sok panasz érkezik, de a havi kiszállítási ütemezéssel még nem volt probléma. Jó tudni viszont, hogy 1990. január 1-jétől a fuvardíj mázsánként 12 forint helyett 15 forintba kerül, és az 5 kilométeres körzetet meghaladó táv esetén minden megkezdett kilométer plusz egy forint többletköltséget jelent —dé— A gépgyár egyik présgépénél: Margitai Gézánél (Fotó: Tószegi József) Hiányoznak-e a gyárban a politikai szervezetek? Beszélgetés gazdasági vezetőkkel Előző lapszámunkban — a pletykákat és a találgatásokat elkerülendő — szolgáltunk némi információval olvasóinknak arról, hogy a gépgyárban működött pártapparátus volt tagjai milyen gazdasági munkakörben és hogyan folytatták digépes tevékenységüket. Természetesen korántsem a teljesség igényével, de egy-egy ismert személyiséget megszólaltatva. Most arra keressük a választ, hogy a gépgyár gazdasági vezetői és az irányításuk alá tartozó dolgozók hogy élték meg a szervezetek megszűnését, keletkezett-e hiány az információáramlási folyamatban. Első beszélgetőpartnerünk dr. Molnár István gazdasági vezérigazgató-helyettes. — Közvetlen gazdasági munkaterületemen nem érzem a vállalatot elhagyó szervezetek hiányát. Talán azért sem, mert itt nem is annyira a politikai munka alapján szerveződtek az egyes munkacsoportok. A mozgósítási feladatainkhoz egyébként sem vettük igénybe a szervezeteket, úgyis mondhatnám, hogy nem éltünk a politikai hangulat adta szervezési lehetőségekkel. Gondolom, teljesen más helyzet uralkodik a termelő területeken, már csak az információáramlás szempontjából is. Ez nálunk és gondolom, máshol is többcsatornás volt és a jövőben is az lesz. Elsősorban a gazdasági csatornákra gondolok. A ’90-es évben tervezett nagyobb szervezeti önállóság vajon nem nyomja-e rá a bélyegét az egymás közötti információáramlásra? — Sem nálunk, sem a termelő területeken nem jelenthet akadályt a fokozódó önállóság. — A szervezetek megszűnésével a politizálás megállt az egymás közötti beszélgetések, vitatkozások szintjén ? — természetesen csak vállalaton belül. — Azt lehet mondani, hogy igen. Másrészt nem következett be a másik véglet sem, a többi szervezet vállalati térnyerése sem. De ha erre lehetőségük lett volna, véleményem szerint akkor sem jött volna létre a vállalatnál jelentős párttagozódás, szerveződés. Bizonyos politikai magok most is vannak, de semmilyen jelzést nem kaptunk arról, hogy igény lenne a munkahelyi szerveződésre. Inkább egyegy szószóló akad mindig. Ennek az lehet az oka, hogy nincsenek jelentősen elkülönült érdekcsoportok. Leginkább a vállalat léte foglalkoztatja az embereket. A továbbiakban Kovács Sándor, a szerszámgépgyár vállalkozási főmérnöke beszélt a témáról. — Különösebben mi sem érezzük sem a párt-, sem a KISZ-szervezet hiányát. Talán az vehető észre leginkább, hogy a belső mozgósító erő jelentősen csökkent. Hisz’ tudjuk, hogy a mozgalmi munka egyik lényege volt a mozgósító erő. Megmaradtak viszont a gazdasági eszközök, mint például a célprémium. Úgyis mondhatnám, nem divat már az emberek öntudatára való építés. A szervezetek kivonulásával, mintha egy kicsit erősödött volna a szakszervezeti munka. Viszont ezt is célirányosabban kellene végezni. Nem látom a jövőt a több szakszervezet szempontjából. Véleményem szerint a mi szakmánkban egyértelműen a vasasszakszervezetnek van létjogosultsága. Ez tudja igazán összefogni az embereket. — Megnőtt a gazdasági és csökkent a politikai munka jelentősége? — Igen, most már nem vitás a gazdasági munka elsődlegessége. Ez ma már létkérdés is. A politizálás megmaradt, a munkaidőn túlra. Az információáramlási csatornák száma csökkent, éppen ezért van egyre nagyobb jelentősége a különböző sajtótermékeknek, így az üzemi lapoknak is — persze megújult tartalommal. Kevesebb kozmetikázással, mélyebbre nyúlva, konkrétumokat említve. Végezetül Varga Istvánt, a melegalakítógyár vezetőjét kérdeztük. — Eddig is főleg a szakszervezetre támaszkodtam,, így hát nem érzem a többiek hiányát. Gazdasági munkánkkal kapcsolatos feladatainknál összedolgozunk a szakszervezettel. Minden hónapban tartunk műszaki konferenciát, mely pótok, véleményem szerint a kiesett információs csatornákat is. Itt megbeszéljük feladatainkat és sokkal rugalmasabban tudunk ebben a formában dolgozni, mint az üzemi négyszög létezése idején. Az egy hosszú láncolat volt, a visszacsatolás után sokszor torzított kép jelent meg előttünk és dolgozóink előtt is. — Hiányolják-e a dolgozók a pártmunkát? — Hiányolják, de nem elsősorban a pártmunkát, hanem azt a közösséget, melyben együtt voltak. Ez egy érzelmi hiány, melyet megpróbálunk pótolni a műszaki konferenciával. Régebben hiába szerveztünk párttaggyűlést, az előbbutóbb termelési tanácskozássá alakult. Ez ma nincs, de van konferencia áthidaló jelleggel. Ez is egy kommunikációs eszköz. Jövőre viszont új dologgal szeretnénk előállni. Története s ért a munkások és alkalmazottak tanácsával. E tanács a tulajdonosi szemlélet egyfajta magasabb fokának meghonosítása a dolgozók között. Olyan tulajdonosi szemléletet érdekeltséget szeretnénk kialakítani — a szakszervezettel közösen — mely már a jövő elvárása dolgozóinkkal szemben. Úgy érzem, ebben vannak a tartalékok. Ma csak az lehet a célunk itt, a megalakítógyárban, hogy jelen értékeinket megóvjuk. Ebben Védi érdekeltté tenni dolgozóinkat. A jelek szerint a munkásokban partnerre találtaink az elképzelések megvalósításához. S. 7a. Boldogabb új évet! Karácsony másnapja van, s ülünk az LKM Marx téri munkásszállójának előterében. Körülöttem jó pár Romániából, még hónapokkal , ezeket érkezett magyar és román menekült. Először csak néhányukat kértem meg egy beszélgetésre, de aztán a többiek — hallva, hogy a román forradalommal kapcsolatban érdeklődőm tőlük —, szintén idejöttek, úgy, hogy már több, mint tízen vagyunk. Arról kérdem őket, mit éreztek amikor megtudták a hírt. S a válasz mindig kétoldalú, hiszen az öröm mellett az aggodalom az, ami meghatározza lelkiállapotukat ezekben a napokban. Rus Irimie és Gaita Viorel Temesvárról jöttek át még 19R9. őszének közénük, s natívon féltik ez otthonmaradott rokonaikat, ismerőseiket. Egyikük vol-na még ráadásul katona is. Hazatelefonálni most már lehetne, de a vonalak olyan zsúfoltak, hogy órákat kell várni, amíg egy hívás sikerül. Pedig nagyon szeretnék már tudni az otthoni ismerősöktől is, hogy mi a helyzet, hiszen sokan indulnának haza mihamarább. Persze, ezzel nem mindenki van így. Az Érsemjénből elszármazott Barát László úgy érzi, Magyarországon jobban megtalálja a számítását. Talán az is lehet, hogy annyi keserves év után nem tudja elképzelni, hogy változhat ott is valami. Hinni akarnak ezek az emberek, s a remény már benne van a szemükben, de az igazi bizalom, az otthoni jobb életbe vetett hit még hiányzik. A segítségadás a hazaiak felé mindnyájukban nagyon erős. Van, aki már haza is ment, hogy aktív cselekvője legyen az eseményeknek, van aki csak a határig jutott, s a határzár miatt fordult vissza. Olyan is volt, aki a forradalom első hírére csekélyke pénzéből gyógyszert vásárolt, s már küldte is a rászorulóknak. Magyarok, románok, menekültek reménykedők. Együtt nézik napok óta, szinte alvás nélkül a televíziót, hallgatják a román rádió adását. Emütt izgulnak, s hiszik, hogy ezentúl Romániában is békében, egymással jól megférve élhetnek majd együtt. Közben megpróbálok beszélni azzal a fiatalemberrel is, aki a határról jött vissza, őt nem találom, helyette azonban Bruzsmári Mária, aki a Ceausescu-pribékek elől menekült, mondja el nekem, hogy megdöbbentő érzés volt a forradalom híre. Igaz, még ő is fél, nem tudja elhinni a változást. Ő hazatelefonált az ünep alatt, de még kérte az ismerőseit, semmi olyat ne mondjanak a telefonba, amiből esetleg bajuk lehet. Hiába, az évtizedek alatt az emberbe rögződött félelem még sokáig él majd. Visszamegyek a társalgóba, de csak néhány szót tudunk váltani, mert a televízió elkezdi Romániáról szóló közvetítését. Mindenki rohan a készülékhez és szinte isszák magukba a híreket. A képsoroktól függően hol öröm, hol megdöbben és hol az aggodalom látszik az arcokon. Egy-egy felvételnél könnyek csillognak a szemekben. Aztán véget ér a híradó különkiadása, és megbeszélik az eseményeket. Nem nagyon tudok már mit kérdezni, így elbúcsúzom tőlük. Boldog új évet, az ideitől felhőtlenebből boldog új évet kívánok nekik is és Romániának is. H. I. 1990. január 1, Emu Maiink Hazaérkeztek Iíbiából az ünnepekre a diósgyőri kohászok. Feledi Dezső, a munkálatok vezetője — aki ezekben a napokban joggal elfoglalt — vállalkozott az egyperces villáminterjúra: — Balesetmentesen sikerült beüzemelnünk a hazainál háromszor nagyobb acélművet Missuratában 130 emberrel. Eddig 42 800 tonna acélt termeltünk és munkánkkal a nyugatnémet és az osztrák cég egyaránt elégedett, számítanak ránk a továbbiakban is. Érdekességként említem meg, hogy az erőművet Kadhafi elnök személyesen avatta fel. A „csapat” január 7-én, illetve január 14-én indul vissza, hogy aztán 15-én kezdődhessen a munka. Fontosnak tartom kiemelni két ózdi kollégánk Miksztaj Árpád, Vincze Imre, valamint az egri Tímár András és a borsodnádasdi Krizsai Géza munkáját.