Divatcsarnok, 1855 (3. évfolyam, 1-72. szám)

1855-02-30 / 12. szám

*:i~----------------------------------------------------------------------------—-------2 S —« 223 ei*~- 1 elétűn a méla hold, úgy, mint a kolduló aggastyán rongyai kö­zöl a fényes érdemjel. Bizonyára senki sincs e sűrít tömegben , kiről e perczben igen sokat nem lehetne beszélni, s kiről talán sokkal érdekesebb esemé­nyeket nem mondhatnék el, mint a minőket elbeszélendő vagyok; de már megtettem választásomat, s azért az egész nagy tömegben csak két egyéniségre hívom föl önök figyelmét. E két egyéniség két fiatal ember. A fáklyák és gyertyák világa sokkal kisebb, semhogy voná­saikat kivehetnék , mihez képest arczuk leírását akkorra halasztom, midőn napvilágnál fogunk velük találkozni.­Termetre nézve egyik közölök magas, karcsú; a másik kicsiny, zömök. Mindkettő eser­nyőt visz magával, és szivarozva, úgy látszik, határozott irány nélkül, engedi magát a kígyózó tömeg által e vagy amaz ösvényre sodortatni. E fiatal emberek, miután magukkal sem gyertyákat, sem füzéreket nem hoztak, s miután az időt egyegy sír, vagy egyegy fiatal hölgy megtekintésére nem kímélik, úgy látszik, nem azért­­ jöttek ide, hogy valamely sírt fel­koszorúzzanak, hanem pusztán­­ azért, hogy e nézőjátékban gyönyörködjenek, és mintha színház­ban vagy templomban lennének, mert Pesten, mint igen sok más városban is, sokan járnak e helyekre, csupán a közönség ked­véért. Még falun sem mennek már az emberek templomba csupán­­ imádkozni, vagy igen gyakran válnak, bálványimádókká , mert,­­ mint Heine mondja, a régi istenek csak az Olympról vannak szám­űzve, s név szerint Venus tisztelőinek száma most még nagyobb, mint volt valaha. E két fiatal ember tehát folytatta sétáját a sírok utczáiban, ép úgy, mintha a váczi­ utczában járt volna. Na hisz, ez is okosabban tett volna, ha százezreit fáró­ban­­kon kártyázza el, vagy kolibri-pástétomban eszi meg, mint hogy egész életén keresztül uzsoráskodott és fukarkodott. Mondják, hogy egész életében csak két kapu­ja volt, és, kivéve a vasárnapokat,­­ sohasem evett főtt ételt. E megjegyzést a magas fiatal ember tette, sír előtt, melyen nagyszerű márványszobor emelkedett, de melyet sem egyetlen lámpa nem világított meg, sem egyetlen virág nem ékített, azon harmatos zöld szőnyegzeten kivűl, melyet a természet egyaránt megad gazdagnak és szegénynek, bankárnak és napszámosnak, köl­tőnek és — kritikusnak.­­ — Igazad van, pajtás! válaszolt a kicsiny, zömök ember; ha j; a gazdagok meggondolnák, hogy örököseik mily hamar elfeledik őket: azt hiszem, nem törekednének oly dühösen kincset kincsre i­s halmozni. Nem találtad, hogy az úgynevezett gazdag sírok közöl j $1 .--

Next