Divatcsarnok, 1859 (7. évfolyam, 5-39. szám)

1859-07-12 / 28. szám

■«4» 369 ^4» Ott, hol legsűrűbb volt a cserje, a kiálló hegyes ágakon egy-két tépett rongy függött. Erre mehetett gyermeke , de aztán nyoma elveszett. Ment a vén ember, ros­kadozó lábai oly erősek voltak, mig elért a Tisza partjáig. A has hab lassan hömpölygött tovább, sima volt a víz felszine. A vén pap rémülten nézett széjjel s nem látott semmit, csak a parton a víz fölött tépett ruhadar­­­rabokat s egy szakadozott kendőt. Megismerte gyermekének kendőjét. Mikor a pogány nép összegyűlt a szent berekben, csaknem erővel kellett oltárhoz vonszolni a vezéreknek az öreg Kádárt. A vezérek közül is hiányzott az ifjú Bita. Keservében szép czifrán befont ha­ját tépte , beszélhettek neki szabadságról és vallásról. Elment a Tiszára s ott kereste Edda holttestét. Nem tudták elhitetni a vezérek a néppel, hogy Edda halála jó jel Hadúr né­pének a harczra, ez az engesztelő áldozat. — Szólj te, mondá Kádárhoz Vatha, lazítsad, tüzeljed szörnyű boszúra. S aztán néma lett az egész nép, mintha holtak gyülekezete volna, oly csendes. Kádár zavartan nézett körül és szólt : — Vessétek el a fegyvert és sírjatok. A keresztények istene hatalmasabb, mint Hadúr. Nézzétek, Hadúr isten nem tudta megvédni gyermekemet. — Ne menjetek a harczba ! kiáltott Kádár ; ott fogtok veszni mind, mert a keresztények Istene nagy és erős. — Ne hallgassátok az őrült beszédet, szólt Viske. Előre ! De a­kik közel álltak s hallották a táltos szavait, csüggedten vonultak hátra. Az egész nép kezdette reményét veszteni ; Vatha maga nem remélt többé. — A turulmadárnak még egyszer össze kell vonni kiterjesztett szárnyait. Várjunk jobb időre. Csak Viske akart még harczolni. — E kétségbeesett néppel ? szólt Vatha. Várj. — Várás közben múlik az idő s aztán késő lesz föltámadni. — Meghalni soha nem lesz késő, viszonzá Vatha. Menj hát harczolni kis se­regeddel, vért ontani, elh­­llni, hogy véred árán ismét keresztények győzzenek. — Nem megyek, szólt Viske, hanem elmegyek bujdosni idegen földre, hol Kopasz László fiai élnek ; mert gyávák vagytok s nem jöttök utánam a csatába. Aztán összetörte kardját az oltár fölött és eltávozott. Hiában akarta Vatha visszatartani, Henrik király hadának csak fele kelt át a Rábczán, midőn a magyar sereg megtámadta. A német hadnak háta megött a viz volt; győzni kellett, vagy meghalni­ Hatalmas szövetségese volt Henriknek a nagy szél, mely fölkapta a sík föld homokját s szemökbe szórta a magyaroknak. De Sámuel lovasai azért előre vágtat­tak, daczolva a fergeteggel, nem látva, nem nézve semmit a homokfelhőben. Mikor a fergeteg lecsöndesült és Sámuel király végignézett a csatatéren, sok hős magyar feküdött már porban , hanem a jobb szárnyon erősen küzdöttek, már nyomták vissza a német hadat.

Next