Dolgozó Nő, 1980 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1980-07-01 / 7. szám

érdemes tanítónő személyében. És minden bizonynyal a nálánál egy nappal később született, kosárfonó családból származó, írástudatlan énekmondó Ötvös Sára néninek is meg volt a maga szerepe abban, hogy a költészet iránti szeretet lángja mind a mai napig tovább pislákolhatott Kibéden. A hivatástudattal megáldott népnevelő, versmondó nagyasszonyban sa libapásztorkodással, alkalmi munkával tengődő, nagy családdal küszködő nénikében van valami közös: a rátermettség s a megszenvedettség. Az ilyen életekhez mintegy kárpótlásul szegődik életre szólóan a vers és az ének. Piri néni Nagyenyeden született 1898.1.13-án Apja korán meghalt. Hatan voltak testvérek. Marosdécsén kezdte az iskolát, ötéves korában, hogy minél előbb kenyérkeresővé válhasson. Már kilencéves korában magántanítványa volt, és aztán végig, amíg tanult. — Enyeden végeztem a négy polgárit. Ott történt egyszer, hogy az egyik tanítványomnak éppen azt magyaráztam, hogy a Föld forog, mire az édesanyja rámszólt: «Mi azért fizetjük, hogy ne hazudjon.» A tanítóképzőt Nagyváradon jártam, jelessel képesítettem 1915-ben. Már képzős koromban sokat szavaltam. Egyik este ott volt Ady Endre is. Végighallgatott minket, de nem szólt egy szót sem. Talán, mert ott volt Pekár Gyula is, akit ő nem szenvedhetett. Pekár odajött hozzám, kezet fogott velem és gratulált. Fűzőt viselt, hogy karcsúbbnak lássák. Ezt mi, a lányok, mindjárt észrevettük. Képesítő után Enyed mellé, Lőrincre kerültem, majd Enyedre. Berde Amáliát, a festőnővel együtt tanítottam. 1920 októberében kerültem Kibédre, itt ismertem meg Károly bácsit, aki itt tanító volt. Huszonegyben összeházasodtunk. Azóta vagyunk együtt Két fiunk van, mindketten Pesten élnek. Van három unokánk, három dédunokánk meg egy fogadott unokánk is, Berecki Károly, aki a Hargitánál újságíró. 1949 és 56 között Szovátán éltünk, ahol a férjem igazgató tanító volt. Azóta itthon lakunk nyugdíjasként. Hosszú éveken át levelezője voltam a Dolgozó Nőnek, a Művelődésnek. Szovátán kultúrigazgató, Kibéden tíz évig párttitkár. Voltam rajomi s megyei pártbizottsági tag is. Érdemes tanítónői címet és érmet kaptam, valamint országos díjat az analfabétizmus fölszámolásáért végzett munkámért. — Mindezt szerényen, dicsekvés nélkül mondja, adatként az életrajzhoz. — Mi a legnagyobb elégtétele? — Hogy taníthattam. S hogy ma is szeretettel vesznek körül a volt tanítványaim. Egymásnak adják a kilincset. Akik messzire kerültek, azok meg levélben keresnek föl. Éppen a napokban kaptam egy levelet Sao Paulóból, Dél-Amerikából. De a mostani kollégák is. És hogy verseket mondtam. Még nyolcvanéves koromban is szavaltam az itteni irodalmi színpadon. — Ki a kedvenc költője? — Sok kedves költőm van. De ha egyet kell mondanom, akkor az Arany János. — És, talán, hogy még szebb legyen a májusi délután, elmondta a Szondi két apródját. — Sokszor napközben is csak megállok, kinézek az ablakon, a virágokra, mert nagyon szeretem a virágokat. És el-elmondok egy-egy szép verset. Csak úgy magamban. A virágoknak. Sári nénit Lidi nevű leányánál találtuk. Lábtörlőt kötött, csak éppen köszönésnyi időre hagyta abba. — De jó, hogy látom, tanító bácsi, eszembe jutott még két mese. — Az egyiket el is mondta mindjárt. Mert Sári néni rendkívül lelkiismeretes adatközlő. Sokszor éjszakánként is fölébredve rakosgatja össze emlékezetében a régen hallott, tanult balladákat, meséket. A Vízi tündér lánya című kiadványban harmincegy mese van az ő mondásában. Most kettővel még gyarapodhat a gyűjtemény. Az életét is szinte szó szerint úgy mondja újra, ahogyan azt magnóra mondta, az Elindultam hosszú útra, hatvan balladája elé. «Én, Majlát Sára, születtem 1898-ban, január 14-én, Kibéd községben. Édesapám Szabó Nagy Gergely vót, édesanyám pedig Ötvös Jusztina. Összesen nyócan vótunk testvérek, ebből négyen meghaltak kicsi korukban. Torokgyíkot kaptak, s még úgy is vót, hogy egy héten ketten haltak meg. Alig vótak öt-hat évesei. Maradtunk ma négyen, három leány és egy fiú. Ezek közül már csak egyedül vagyok életben. Édesapám kosárkötő vót, híres kosarakat kötött, amiket vittek még városokba is. Erősen jól tudott klánétázni, örökké ötét hívták lakodalmakba s erre-arra. A táncokat a bálokat is ő muzsikálta. Édesapám s édesanyám egyik se járt iskolába, s engem se járattak: elég butaságot csináltak.» Tőlük tanulta a legtöbb éneket. Kilencéves korában állt be Sári néni is kenyérkeresőnek. Pipéket őrzött egész nyáron. Két nagy pipecsordája volt a falunak, az egyiket a szülők, a másikat ők, a testvérek őrizték Szentgyörgy naptól Szentmihályig. (Emlékszik, tízéves lehetett, amikor Seprődi tanár úr hozzájuk is ellátogatott az éneklőgéppel, s fölvette az édesapja klánétázását.) Tizennégy éves korában a faluból többen mentek Nyitra megyébe egy nagybirtokra répa ásni, alkalmi munkásnak, másik őszön Vukovára. 1914-től 1919-ig szolgált a minisztériumban, majd a vásárcsarnokban. «Takarítás, tejfölvizsgálás vót a dógom. Itt dógoztam három évet. Esténként el-el mentünk vaj egyszer, hol előadásra, hol egyébre, de én inkább otthon szerettem lenni. Vasárnaponként megjártuk magunkat, ennyi vót az egész.» Aztán hazakerült, férjhez ment Majlát József kovácsmesterhez. Nyolc gyermekük született. Ebből most él három. Van húsz unokája. Harminc dédunokája. Az urával és a gyerekekkel továbbra is pipéket őriztek, egészen negyvenötig. Leányka kora óta huszonnégy évig őrizte Kibéd libáit. 47-ben Magyarosra költöztek. Szükség volt ott kovácsmesterre. Négy hold földet is kaptak. De aztán az ura meghalt, ő a földet visszaadta s hazajött. Azóta a gyermekeinél Temesváron, Lupényban élt hosszabb ideig. Most itthon van, lábtörlőket köt, és énekel. Rég hallott énekeket, meséket keresgél emlékezetében, és azokat nagy gonddal összerakja. Nekünk is elénekelte legkedvesebb énekét, a Szabó Vilma balladáját. — Mindig megsiratom, ahányszor csak elfújom. Hogyan lehet olyan kegyetlen egy anya? Kis pipék sápogtak egy kosárban a napon. Az egyik ügyetlenül hátára esve kapálózott. Sári néni lehajolt talpra segítette. — Nem tudnak még ebben a korban maguktól fölállni a kicsik, ügyetlenek. És ettől is elérzékenyedett, mint az előbb a balladától. Önmagától adódnék a kérdés, hogy lehet az, hogy Sári néni az írástudatlanság elleni harcnak még az olyan sűrű szemű hálójában sem akadt föl, mint amilyet annak idején a fölszabadulás után Piri néniék kötöttek ezen a vidéken? De Sári néni futólag fölvázolt életútjában kérdés nélkül is ott a válasz. Az élet hánykódó hullámai mindig arrább-arrább lódították. Hol a Szászföldre, hol a Bánságba vagy a Zsil völgyébe, így hát azok közé a ritka kivételek közé tartozik, talán ő az egyetlen, akit még Piri néninek sem sikerülhetett megtanítani a betűvetésre, olvasásra. BIHARI MÁRIA Ősz János almafája A negyedik emeleten kötöttünk ki, ott találtunk odahaza lányokat. Eugenia Botoşan aznap töltötte be huszonegyedik életévét levelet írt nővérének. Halmágyi Ibolya olvasott,és gondolatban talán randevúra készült Mégsem látszott jókedvűnek. Eugenia is elgondolkodó volt, válaszaiban mértéktartó. Enyed ne tetszene ezeknek a falun született lányoknak? Vagy talán munkahelyükkel elégedetlenek az enyedi fémipari üzemben? Most miután többet tudok, beszéltem velük és róluk, nagyon logikusnak érzem Ibolya válaszát arra, hogy kit tart becsületesnek. «Légy őszinte. Ha kellemetlenséged lesz belőle, akkor is mondd meg az igazat.» És kezdem hinni, hogy Eugenia levelében sem csupán a születésnapi örömökről volt szó; lehet hogy konkrét gondokat is elárultak, vagy próbáltak leplezni sejtelmesen az elvágyódás szavai. AZ OTTHON 1978 őszén kerültem ide. Jó, mert közel van és csak 97 lej egy hónapra; albérletet különben sem lehet kapni, s ott a villanyt és a fűtést is külön kell fizetni. Két-három lány jól elfér itt egy szobában, egykorúak vagyunk, ez nagy előny... A földszinten aragázzal főzni lehet, de nekünk rezsónk van, mert a negyedik emeletről nem tudunk mindegyre leszaladgálni. Minden emeleten mintegy harminc személyre jut egy zuhanyozó, csak épp meleg vizünk nincs, nem volt egész télen. Szombaton egy vagy másfél órára adnak meleg vizet. Akik nem dolgoznak akkor, azoknak is kevés. A fiúknál a legényszálláson szombaton legalább egész nap folyik a forró víz.» (Eugenia) «Gyűléseken is felvetettük a kérdést. Ígérték, mint annyi mindent Évekig nem volt tévénk, néhány hónappal ezelőtt kaptunk egyet. Sajnos csak az írás látszik a képernyőn, a kép nem. Itt különben nincs hagyománya semminek, legfeljebb néhány sikertelen próbálkozásnak. Az otthon egyik «őslakója» vagyok, négy éve. A fal mindig ilyen volt, lövi ki magát, otthonról hoztunk ezt-azt, hogy legalább a szobánkat megszépítsük. Mert a földszinti bejárat s a fogadószoba most is olyan, hogy rossz körülnézni. Pedig összeadtuk a pénzt, vettünk népi tányérokat, öt szép törülközőt — berendeztük, feldíszítettük. De mindent leloptak a falakról Hogy ki volt? Valaki a lányok közül lehetett, nem derült ki. Sok mindenben talán m is hibásak vagyunk. De a nagy dolgokban tehetetlenek, ami miatt lehetetlennek tűnik sokáig ebben a szép városban élni. Pedig arról is tud mindenki, ígéretet is kaptunk...» (Ibolya) A MUNKAHELY A lányok az üzemi nőbizottságra hivatkoztak, mely meghallgatta panaszukat, és felvette a kapcsolatot a mesterekkel. Ők ugyanis marós szakmát végeztek, és eddig — évek alatt —soha még alapjavadalmazásukat sem tudták megkeresni. Eugenia, szerencséjére, lakatos munkát végez, neki sikerült már 1600 lejt is haza-