Dramaturgiai Tájékoztató, 1959 (1-2. szám)

1959-01-01 / 1-2. szám

- 108 ­ Nyilvánvalóan nem kérhetjük egy drámaírótól, hogy­ olyan rö­vid legyen, mint Marcel Duchamp, aki a közhelyeknek ugyanezt a bur­­leszk oldalát két szóval adta vissza, saját írói álnevével, a Rrose Selavyval: két­i a nyomaték kedvéért, Rose a szépséget, Selavy (C’est la vie = ilyen az élet) pedig a filozófiát helyettesítette. Ami a dialógust, pl. a kopasz énekesnő dialógusát illeti, a maga abszurd voltában engem felettébb emlékeztetett azokra az angol nyelv­­könyvekre, amelyeket annyira szerettem, amikor megpróbáltam ezt a nyelvet megtanulni. "Mi ez a zaj a szomszéd szobában?" "Ez az én tiszteletreméltó nagybátyám, aki sajtot eszik," úgy tűnik, mintha mindaz, amit eddig Ionescotól láthattam vagy olvashattam, csak stílusgyakorlat lett volna, amely előkészí­tette ezt a darabot a skálák, hogy ezt virtuóz módon és­­ boos^spawifc meg­­­érzéssel megírhassa. Itt semmi sincs önmagáért, és a közhelyek héja itt nélkülözhetetlen, mert magvat, gyümölcsöt, szívet, élő tes­tet foglal magába: egy embert, ezt a legnagyobb közhelyet, egy embert, olyat, amilyen sok van. Bérenger úr középkorú átlagpolgár­ kellemes, szelíd ember, leghevesebb indulatszavai: "szeleburdi", "csacsi" és nem több .,, Nem mintha ő sohasem sértődnék meg, vagy nem lenne benne tempera­mentum, de magába zárja, uralkodik magán, hogy ne sértsen meg senkit. Érzékeny, könnyen meginduló ember, hamar líraivá vélik és tartózko­dás nélkül kimutatja lelkesedését és felháborodását. Reagálásai a szépséggel és a bűnnel szemben teljesen normálisak. Fél a rendőrség­től, mint mindenki más és nem bír "közömbös maradni" ... Egyszóval ember, olyan, mint a többi. Nemcsak átlag-polgár, de átlag-értelmi­ségi is, ha elapadhatatlan fecsegéséről ítélünk. Mint a legtöbb em­ber, egy kicsit gyermeteg is, hiszékeny és nem veszi észre a ros­­­szat. S épp ezért csapják be, ezért ejtik át mindig. Például az a "sugárzó városrész" a város szélén, ahol az első felvonásban megis­merkedünk vele, ezek a szép új lakónegyedek, ahol az ég mindig egy­forma kék, ahol illatozik a rózsa és a galagonya, ez a "sugárzó­ vá­ros", amely lelkes felkiáltásokra ösztönzi Bérenger urat - egyálta­lán nem ragyogó. Olyan kevéssé az, hogy lakói elmenekülnek onnan, és már most is majdnem kihalt: az építész közli Bérenger úrral, hogy minden nap egy szörny érkezik, aki a medencébe, ott, ahol egy fé­nyes folt látszik, ártatlan áldozatokat taszít bele. De ez az épí­tész, akiről Bérenger úr épp az imént ditirambusokat­ zengett, iga­zán építész-e? Nem inkább rendőrtiszt, aki ezzel a gyilkossági üggyel foglalkozik? Hasonlóképpen az a barát, aki a második felvonásban odahaza várja Bérenger urat, a saját lakásában, ahonnan hallani az emele­tek s az utca minden lármáját - és itt újra elemében van Ionesco burleszk vénája - ez a barát, aki a szomorú, fekete és nedves ház­ban vár rá, nem őszinte barát. Sőt, talán éppen ő a "sugárzó város" hóhérja, a szörny, a gyilkos ... Legalábbis Edouard, a barát, ez a Tehát különösebb lelkesedés nélkül mentem el a Th­éátre Récamier-ba, hogy megnézzem Ionesco­nt, A gyilkos gyilkolni akar o, darabját. És ott­­ lángra lobbantam! 810/Dné.

Next