Dramaturgiai Tájékoztató, 1959 (1-2. szám)
1959-01-01 / 1-2. szám
- 108 Nyilvánvalóan nem kérhetjük egy drámaírótól, hogy olyan rövid legyen, mint Marcel Duchamp, aki a közhelyeknek ugyanezt a burleszk oldalát két szóval adta vissza, saját írói álnevével, a Rrose Selavyval: kéti a nyomaték kedvéért, Rose a szépséget, Selavy (C’est la vie = ilyen az élet) pedig a filozófiát helyettesítette. Ami a dialógust, pl. a kopasz énekesnő dialógusát illeti, a maga abszurd voltában engem felettébb emlékeztetett azokra az angol nyelvkönyvekre, amelyeket annyira szerettem, amikor megpróbáltam ezt a nyelvet megtanulni. "Mi ez a zaj a szomszéd szobában?" "Ez az én tiszteletreméltó nagybátyám, aki sajtot eszik," úgy tűnik, mintha mindaz, amit eddig Ionescotól láthattam vagy olvashattam, csak stílusgyakorlat lett volna, amely előkészítette ezt a darabot a skálák, hogy ezt virtuóz módon és boos^spawifc megérzéssel megírhassa. Itt semmi sincs önmagáért, és a közhelyek héja itt nélkülözhetetlen, mert magvat, gyümölcsöt, szívet, élő testet foglal magába: egy embert, ezt a legnagyobb közhelyet, egy embert, olyat, amilyen sok van. Bérenger úr középkorú átlagpolgár kellemes, szelíd ember, leghevesebb indulatszavai: "szeleburdi", "csacsi" és nem több .,, Nem mintha ő sohasem sértődnék meg, vagy nem lenne benne temperamentum, de magába zárja, uralkodik magán, hogy ne sértsen meg senkit. Érzékeny, könnyen meginduló ember, hamar líraivá vélik és tartózkodás nélkül kimutatja lelkesedését és felháborodását. Reagálásai a szépséggel és a bűnnel szemben teljesen normálisak. Fél a rendőrségtől, mint mindenki más és nem bír "közömbös maradni" ... Egyszóval ember, olyan, mint a többi. Nemcsak átlag-polgár, de átlag-értelmiségi is, ha elapadhatatlan fecsegéséről ítélünk. Mint a legtöbb ember, egy kicsit gyermeteg is, hiszékeny és nem veszi észre a rosszat. S épp ezért csapják be, ezért ejtik át mindig. Például az a "sugárzó városrész" a város szélén, ahol az első felvonásban megismerkedünk vele, ezek a szép új lakónegyedek, ahol az ég mindig egyforma kék, ahol illatozik a rózsa és a galagonya, ez a "sugárzó város", amely lelkes felkiáltásokra ösztönzi Bérenger urat - egyáltalán nem ragyogó. Olyan kevéssé az, hogy lakói elmenekülnek onnan, és már most is majdnem kihalt: az építész közli Bérenger úrral, hogy minden nap egy szörny érkezik, aki a medencébe, ott, ahol egy fényes folt látszik, ártatlan áldozatokat taszít bele. De ez az építész, akiről Bérenger úr épp az imént ditirambusokat zengett, igazán építész-e? Nem inkább rendőrtiszt, aki ezzel a gyilkossági üggyel foglalkozik? Hasonlóképpen az a barát, aki a második felvonásban odahaza várja Bérenger urat, a saját lakásában, ahonnan hallani az emeletek s az utca minden lármáját - és itt újra elemében van Ionesco burleszk vénája - ez a barát, aki a szomorú, fekete és nedves házban vár rá, nem őszinte barát. Sőt, talán éppen ő a "sugárzó város" hóhérja, a szörny, a gyilkos ... Legalábbis Edouard, a barát, ez a Tehát különösebb lelkesedés nélkül mentem el a Théátre Récamier-ba, hogy megnézzem Ionescont, A gyilkos gyilkolni akar o, darabját. És ott lángra lobbantam! 810/Dné.