Dunántúl, 1953 (2. évfolyam, 4-6. szám)

1953 / 4. szám

Zalavári László Sztálinunk halott Az éter végtelen távolain, Messze világokon és odakinn Vágtató, haragos tengerek élén, ■ Csendes tavak tiszta, üde kékjén, Tomboló orkántól megcsavart fákon, Zord viharfelhőkön s széparcú tájon Rebben és száguld a hír, mint a vész: Sztálinunk meghalt! S én érzem, az ész Nem tudja elhinni. Tévhír talán! Meghalt a nagy férfi! Remeg a szem *a fájdalomtól és hangom akad . . . Szörnyű a nap, mely ma felszakad! Oh, maradj sötétben! Ne menj, te éj! Ne engedj világot a föld fölé, Mosolygó napunk, ma ne lépj az égre! Állj kerék! Mozdonyunk, ne zúgj az éjbe, Halkuljon, hallgasson a zaj, az ének! Hallgasd, a szívemben fájdalmak tépnek. Öleld meg gyermekeit könnyek között­­. Drága, hős apánk ma elköltözött. Éjfélbe vonja szemünket a gyász. Szívembe mar szörnyű kézzel a gyász, Mely elragadta a hőst, atyánkat, Agyamra fagyot dönt jajjal a bánat. Kiperdül kezemből könyvem, s a lapra Tétován tekintek. Sóhajba hordja Lelkem a kínt, mely velőkig hatott. . . Meghalt a férfi, Sztálinunk halott. —

Next