Kogutowicz Károly: Dunántúl és Kisalföld írásban és képben (Szeged, 1930)
Előszó
talajból és a növényi takaróból felszínre kerül az itt-ott kiütköző kemény sziklákban, halom- és hegyvidékekben. A termőtalaj, az álló- és folyóvizek képviselik a húst és a véredényrendszert, mely erre a csontvázra tapad. Ahogyan az emberi szervezet véredényrendszere a tüdőn keresztül szoros összeköttetésben van a levegővel, a táj vízrendszere is függ az éghajlattól; jellegzetesen más a forró vagy a hideg, illetőleg a száraz vagy a csapadékos éghajlaton. Ez az éghajlat jelenti a tájban a külső hatásokat. Az eső, a szél, a forróság, a fagy és a jég támadja a táj felszínét. Az erőknek ez a csodálatos együttese barázdássá teszi, koptatja, rombolja, pusztítja és átalakítja. Minden fölött pedig egyetlen legfőbb tényező uralkodik : a nehézségerő. Ez szabja meg kérlelhetetlenül a táj mozgékony elemeinek, mint például a víznek az útját, ez határozza meg a látszólag mozdulatlan elemeknek, mint pl. a talajnak a tömegmozgásait vagy a növényzetnek a terjeszkedését. A fenn és lenn fogalma végzetszerűen ül rá a tájra. Az éghajlattól függ továbbá a termőtalaj és a rajta tenyésző növényzet. Ez hol teljesen hiányzik, hol foszlányos, hol mint valami vastag, prémes bundatakaró fekszik rá a talajra. Mindaz, amit az élő tájból eddig figyelemre méltattunk, nagyobbára az embert megelőző korra vonatkozik. Szeretném ezért ezt a táj őskori tartalmának nevezni. Ezután teljesen új korszak következik, melyben a fizikai tényezők mellett az embernek jut a főszerep. Az embernek a tájban való megjelenése újabb, mondhatnók forradalmi átalakulásokat hozó korszak kezdetét jelenti. Állatok és emberek csupán élősdiek a táj testén. A legnagyobb mértékben függenek az anyaföldtől. Mivel pedig e lények életmódja szoros összefüggésben van mindazokkal a jelenségekkel, melyeket az előbb fölsoroltunk, s amelyeket együttesen környezethatásoknak nevezhetünk, azért e hatások tartós érvényesülése a táj új lakóiból idővel a táj jellegzetes elemeit alakítja. A táj és a benne élő lények között bonyolult, de szoros kapcsolat keletkezik, mely számos, első pillantásra szembeszökő jelenség mellett, számtalan finom, csak nehezen felderíthető szálból áll. Ezek a kapcsolatok is jellegzetes, vidékről-vidékre változó alkotóelemek ezentúl. Az ember és alkotásai új tartalmat adnak a tájnak. Ezzel kezdetét veszi a táj életének második kora , történelmi kora. Ez eredményezi a kultúrtájat. De aminthogy az őskori tájban sincs az egyes porszemnek, esőcseppnek, fűszálnak, fának jelentősége, hanem csupán a hatalmas kőzetrétegeknek, a folyórendszereknek, a nagyon is összetett növényi takarónak, ezentúl sem az egyes ember, nem is annyira a társadalom, vagy a nép a táj alkotó része, hanem az egymásután következő nemzedékek láncolatos tevékenységének sokféle hatása. Az átöröklött hagyományok tovább élnek a tájban és a tájból mintegy visszasugározzák a jelenkor emberiségére a rég letűnt nemzedékek tevékenységének hatását.