Dunántúl, 1911. május (1. évfolyam, 32-53. szám)

1911-05-04 / 32. szám

p­r­ofil Wi #2 W □ 3 (t. I. évfolyam. 32. szám. Előfizetési ári Egész évre . . . 24.— Félévre.................12.— Negyedévre . . . 6.— Egy hónapra . . . 2.— Egy szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal: Lyceum utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Megjelenik naponkint reggel. Pécs, 1911. május 4. Szerkesztőség: Szepessy-v­.cz­m. ez Felelős szerkesztő: PERSZÁN ÁD­ÁM Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések díjszabás szerint. ♦ — A szociáldemokraták nincsenek megelégedve Fényes Samu vasárnapi be­szédével. Hiába, másként beszél Fáber Osz­kár, mondogatják, az tüzel, lelkesít, s amint a kath. Egyházról, a klerikalizmusról, a kon­gregációkról beszél, minden egyes szavát gramofonba volna érdemes megörökíteni. Azt mondják, Fényes Samu válogatós a sza­vaiban, sok helyen az ő értelmüket túlhala­­dóan beszél, míg Fáber Oszkár kimondja, a­mi a szívén fekszik, úgy, hogy érzi, hogy ha­tást is érjen el. — Ő tudja, mi kell a tömeg­nek, nagyotmondás, tartalom nélkül, amely azonban utat nyit a szociáldemokrata ko­ponyákban a megálmodott új Magyarország felé való fanatizálásnak. Hiábavaló a szociál­demokraták nekibusulása Fáber Oszkár el­maradása miatt, mert egész bizonyos az, hogy akár Fényes Samu, akár Fáber Osz­kár beszél vagy pattog, egyiknek az okosko­dásaitól sem lesznek okosabbak vagy bol­dogabbak. Életrehívás. A magyar keresztény társadalom álomban él. Körülötte új eszméket puffogtat­nak, sereget toboroznak, a hitetlenség mér­­gébe mád­ot^^yj^^^öpködnek szerte- Bgsebezik az alvó ke­­^Sdalm». Minden történik, Rabeteffe ébredés nem. Itt Baranyában, ahová már szintén elért a világfelforgatók hitet, szeretetet tépdeső keze, itt is szunnyad minden. Itt is álomban él a keresztény társadalom. Tétlenül tűri a törtetők, a hatalomravá­­gyók féktelen munkáját. A rombolás mun­kája széjjel folyik az egész országban, ár­­­­ja elsodorja a gyengét, vágtatva tör előre, anélkül, hogy gátakat emelnének a vígan hömpölygő szennyes folyamnak. És annál fájóbb ez a látvány, minél tovább késik a védelmmi munka, a keresz­tény magyar társadalom életrekelése. És fájó ez a látvány, mert ha körülnézünk az országban, s a mi szű­kebb hazánkban, Ba­ranyában, annyi pihenő hívő embert lá­tunk, akiket életre kell hívni, akikben erő duzzad, akiknek megmozdulásával vissza lehet verni a vallást, erkölcsöt száműző tá­madásokat. A magyar keresztény társadalomnak meg van az ereje, meg van a fegyvere hoz­zá. Az ereje: az összetartó tömörülés, a fegyvere: a krisztusi hitvallás. Ez a két hatalmas erő az, amely egy biztató jövő perspektíváját tárja elénk. És itt Baranyában, ahol a néplélek tiszta­,ahol a szívekben a hi­tet, a■" szerete­tet erőszakos kezek kiszakítani nem tud­ták, itt kell megmozogni elsősorban a szunnyadó erőknek. A munka, amely min­den keresztény emberre vár, könnyű. Az egyetlen kötelesség a hithez való ragasz­kodás. Nem támadni, csak védekezni. Visz­szautasítani minden eszközt, amellyel a hit gyengítésére törnek. Legelőször is a rombolás munkáját elősegítő sajtót kell megtörni. Az egész országban és Baranyá­ban is. Ébredjenek életre a szunnyadók, segítsenek a munkában. A ,,Dunántúl“ ha­sábjai nyitva állanak minden dolgozó hit­­hű katholikus ember számára. ,,Jöjjenek a katholikus világnézetű tudósok és írók, hogy a forrás mentés gaz­dagabb legyen! Annál nagyobb lesz a kö­zönség is, mely ideseregel a katholikus saj­tó tiszta vizű, bőséges forrásához. A lom­bosodó természetben a patakok már nő­nek, dagadnak. A katholikus sajtó lombo­­sodását is kisérte az írók és a közönség nö­vekvő, a katholikus sajtót nagyra növelő érde­klődése.“ ORSZÁGGYŰLÉS. A földmivelésügyi tárca. — Saját tudósítónktól. — Sümegi Vilmos két* csíki székely góbét kalauzol a folyosón. Ebből előre látható, hogy beszélni fog és pedig haza beszél Csik­­ország számára, ahogy erdélyiesen mond­ják. Az atyafiakat elhelyezte a folyosón és megindul keresni a pártvezért, Justh Gyulát, aki az aradi diadallal nagyra van. Ami ezt a diadalt illeti, azzal nem igen tudjuk, hánya­ e Smersou §hakspere~ről. Budapest közönsége lelkes érdeklődés­sel zarándokol most a Nemzeti Színházba, hogy Shakespere drámáinak sorozatos elő­adásában gyönyörködjék. Ez alkalomból nem lesz érdektelen, ha Emersonnak, a nagy amerikai gondolkodónak 65 év előtt alkotott, de ma is figyelemreméltón értékes vélemé­nyét a britt szellemóriásról főbb pontjaiban közöljük. Emer­sont hazája Longfellow mellett legnagyobb írójának tartja, minálunk azon­ban még nemigen ismerik s egyáltalán nem méltányolják eléggé. Pedig Emerson nagy fajsúlyú egyéniség, önálló, költői lelkületű gondolkodó, mélyenszántó filozófus, egyike a legnagyobb say-istáknak. Shakspereről „Az emberi szellem képviselői“ című művé­ben („Representative men“) ír, mint költő­emberről. Az író­típus előtte Goethe, míg Plato a filozófus, Napoleon a tettek embere, stb. A nagy emberek nem elsősorban szel­lemük eredetiségével hatnak és hódítanak. Minden nagy ember készen találja az anya­got, melyből a nevét ércnél maradandóbban őrző remekművet kimintázza. Benne él a ko­ra gondolatainak, eseményeinek áramlatá­ban, érzékeny lelke felveszi a hatásokat, az­után — s itt válik el az útja a közönségesebb emberekétől — ezeket megfogja, rögzíti, be­állítja, stilizálja, szóval egyéniségén átszűri. Shakspere korában az angol nép szinte sóvárgott a „cselekvések templomába“, ra­jongott a színpadért, ahol mesét és bábjáté­kot, történelmet és újságot egyaránt kapott. A királyi udvar (politikai okokból) igyekezett ugyan elnyomni a színházakban, helyesebben szólva vásári bódékban, korcsmákban stb. pezsgő életet, általában azonban nem tartot­ták az egészet valami fontos dolognak. Hogy e kor színjátszása mégis mily életerős volt, annak legfényesebb bizonysága az írók és költők hosszú sora. Megvolt tehát a drámaíróra mindennél kedvezőbb körülmény, hogy a színpad a kö­zönség kegyében volt, várták a darabokat. Mikor Shakspere Londonba került, egész gyűjteményeket szedhetett ott össze angol történeti darabokból, olasz novellák­ból, spanyol utazási históriákból, melyeket, mint kiaknázatlan kincseket, tetszése szerint felhasználhatott és fel is használt, jól tudva, hogy ennyit a legnagyobb költő sem teremt­het elő. Különben is a költőnek szüksége van a nép hagyományára, ez mérsékli hevét, ez mutatja a határokat, melyeket túllépnie nem tanácsos. Sokat, sőt mondhatjuk, mindent képes volt (mert ehhez is képesség kell!) átvenni. Úgyszólván egyetlen drámája sem a saját műve. Persze, zsenialitása itt is megnyilvá­nul: az igazi drágakövet mindenütt megtalál­ja; ahol találta, ott talán nem volt értéke, ahol elhelyezi, ott igazán helyén van. Minden eredetiség relatív, de még az „eredetiségnek“ mai napság szokásos hajhászása nem is volt akkor ismretes. „Könnyű belátni — mondja Emerson találón — hogy a legkiválóbb köny­vek nem egy ember művei, hanem széleskö­rű szociális munka eredményei, amelyeknél ezer és ezer ember dolgozott ugyanazon im­pulzustól hajtva.“ Érdekes az is,hogy senki sem sejtette a kedvelt színészben az emberiség költőjét. Annyi kiváló szellem élt e korban, mint Pe­ricles óta sohasem. Bacon, Beza, Jonson, Kepler, Marley, Milton stb. és egyikük sem látta meg őt. Kétszáz évnek kellett halála után elmúlni, míg igazi kritikusokra talált. Hamlet tragédiáját csak a XIX. század tudta igazán csodálattal olvasni, az a század, mely­nek spekulatív szellemében oly sok a ham­leti. Tanulmányozásával kezdődik voltaké­­pen a német irodalom nagyarányú fejlődése. (Lessing, Schiller, Goethe.) Külső életéről — a Shakspere-társaság minden fáradozása ellenére — édeskeveset tudunk. Shakspere egyedüli biográfusa ma­ga Shakspere és ez csak a bennünk levő Shakspere-hez tud szólni, vagyis akkor, ha megvan bennünk a fogékonyság. De itt van­nak nyilatkozatai mindenről, ami csak érde­kelhet: életről és halálról, szellemről, gaz­dagságról és szegénységről, az élet értékéről és a megszerzésükhöz vezető módokról, az emberek jelleméről, a nyilvánvaló és titkos hatásokról, amelyek sorsunkat irányítják, a rejtélyes és démoni erőkről. Igaz, hogy vele nem úgy vagyunk, mint közepes költőkkel, kiknek művéből elég köny­­nyen kiolvashatók élményeik. Ilyeneknél még a prózai elem van túlsúlyban, költésze­tük csak szárnyas hernyó, de még nem lep­ke. Az igazi költő lelkében az élmények tel­jesen új gondolat­­elemmé változnak át. Ezt látjuk Shaksperenél. És mégis: ő a modern kor egyetlen alakja, akit igazán ismerünk. Van-e vallási, filozófiai, erkölcsi, ízlés, vagy jellembeli kérdés, amelyet nem érintett? Van-e király, kit ne tudna méltóságra tanítani? Van-e bölcs, kit nem múlna felül? És szerelmével nem szárnyal-e túl minden szerelmest? Hol az a gentleman, aki tőle leckét ne vehetne?

Next